Vannak pillanatok, mikor ember, azt se tudja, hogy mit tegyen, válaszoljon, kérdezzen, cselekedjen. Én személy szerint nem tudtam, hogy mit tegyek, mikor egy kedves barátnőm beállított hozzánk, s közölte, hogy a csapatából mindenkit lemészárolt Tanya gyilkos bandája. Ilyenkor mit válaszoljak, most őszintén? Levegőt sem kaptam, nem hogy válaszolni tudtam volna! Ijedten néztünk rá, szinte a levegő is megfagyott közöttünk. A boldogságbuborék kipukkant, s rá lehetett jönni könnyen, hogy Alice látomása nem is volt tulajdonképpen butaság, vagy valaki rosszakarónknak csúnya gondolata. Nem! Csak egy pillanatig lyukadt ki Tanya ügyes kis terve!
- Akkor most mi lesz, Pyro? – kérdezte órákkal később Kín. Választ vártak tőlem, hiszen vezető vagyok, de én csak sétáltam körbe-körbe a szobába, nem engedve, hogy bárki is egy ujjal is hozzám érjen. Ahhoz túlságosan ideges voltam, és ha nem tartom magamat, akkor abból hatalmas gondok lesznek. – Mit fogunk tenni?
- Szerinted tudom? – dörrentem rá idegesen. Nem gondoltam komolyan, ezt ő is nagyon jól tudta, csak annyira ideges voltam, hogy majd felrobbantam. – Úgy nézek én ki? Hát mindenre számítottam a közel jövőben, de erre végképp nem! És tudod mi a legrosszabb? – kérdeztem fanyarul. - Az, hogy ez a kis lotyó mindent miattam csinál! – nagyon hisztérikus volt a hangom. Senki nem tudott volna megvigasztalni. Még Edward sem, pedig ő tényleg próbálkozott vele. De természetesen ennek az esélye egyenlő volt a nullával. Végem van! Mindenkit elküldök, hogy Tanya végezhesse a dolgát, ne bántson fölöslegesen másokat is. Különösen, hogy én itt mindenkit szeretek, és mindenkiért az életemet adnám.
- Nem feltétlenül, mindenki hibás ebben. – szólalt meg Carlisle hangja a síri csöndből. – Felhívom Eleazart, és megkérdezem, hogy mi folyik itt. Hiszen régóta vagyunk családi barátok, nem értem, hogy miért jó Tanyanak! – kiment a konyhába, s hallottam, ahogyan nyomkodja a telefon gombjait. Végignéztem a közönségen, s saját magamat néztem butának, amiért ezt tettem. Megölte őket miattam! Miattam mészárolta le őket olyan egyszerűen! Miattam, nem másért! Hiába mondja Carlisle, hogy ez nem az én hibám! Én tudom, hogy mégis az enyém, és nem másé.
- Elmegyek. – suttogtam lehunyt szemekkel. A következő pillanatban éreztem egy kezet a derekamon. Erősen tartott, nem akart elengedni.
- Eszedbe se jusson! – szólalt meg nyugodt, halálra várt hangon kedvesem.
- Egyet értek vele, nem engedjük! – szólalt meg Kín nem hagyva, hogy tovább őrölődjek a bűntudatban.
- Nem mész el! Hülye vagy, Pyro? – kérdezte Sokkoló felháborodva. Én nem akartam, hogy ez legyen. Nem menekülhetnek velem a halálba! – Hogy képzeled, hogy engem kihagysz a buliból?
- Így van, egyet értek! – húzta ki magát Kaméleon befogva szerelme száját, hogy az ne tudjon tiltakozni.
- Ez hülyeség. – suttogtam szárazon. – Nem jöhettek! Majd én lerendezem a dolgot. Annyit küldök a másvilágra, amennyit csak tudok.
- Te mondasz hülyeséget! – dörrent fel Dana, majd ő is közelebb jött. – Hogy a fenébe gondoltad, hogy hagyunk téged meghalni?! A családhoz tartozol, a barátunk vagy, és szinte már olyan, mintha a testvérem lennél két nap ismeretség után is!
- Szeretünk téged! – értett egyet Elizabeth mosolyogva.
- Ennyire nem értitek, hogy ha velem vagytok, akkor vár rátok a biztos halál? – kérdeztem megbotránkozva viselkedésükön.
- Én már rég meghaltam volna, ha nem segítesz nekem! – szólalt meg sírós hangom Kaméleon. – Emlékszel?
- Én is! – értett egyet Sokkoló.
- És én is! - bólintott Kín.
- Sőt, már én sem élnék, ha te nem vagy! – mondta büszkén Electro.
- Megmentettél engem, és a többieket is! – mosolyodott el Kaméleon. – Meséld el a többieknek.
- Kíváncsi vagyok rá! – bólintott Emmett, majd mosolyogva Dana-ra tekintetett.
- Én is! – bólintott Edward, majd leültünk a kanapéra, s ő az ölébe húzott. – Meséld el, tudni szeretném. – cirógatott mindenütt kedveskedve. Hozzábújtam, s mesélni kezdtem.
A múltban:
Igyekeztem kitörni a tudósok által alkotott tökéletes ketrecből. Mintha sikerülhetne hiszemben. Tudtam, hogy Hamilton engem figyeltet, én mégis erősen próbálkoztam. A tegnapi zöld italtól sokkal erősebb lettem. Hamilton egyik segédje, Colins, csöpögtette le a torkomon erőszakkal. Ellenkezni akartam, de nem volt hozzá elég erőm, hiszen lassan már négy napja egy falatot sem ettem igazán. Vajmi kevés volt az a pár falat kenyér, amit kaptam, s nem segített rajta, hogy a patkányok ették velem. Idegességemben gondoltam egyet, s elégedett voltam, mikor remegni kezdett a föld. Az egyik nő hangosan kiabálni kezdett „Földrengés van! Földrengés van” Hamilton dörgős, fiatal hangja azonban megakadályozta, hogy pánik törjön ki a laborban.
- Maradjatok csöndben! – dörrent fel félelmetes hangja, ami mögött még csak egy kisfiú volt, egy tizenéves. – Csak a 2-es számú tesztelő alany csinálja a földrengést idéző kis mozgást! Nem kell félni, abba fogja hagyni, amint elhagyja az ereje! – eléggé alábecsült engem. Aki igazán ismert tudta, hogy én nem szoktam semmit sem feladni csak úgy. Mindig a végsőkig elviszek.
- Eszes vagy, Hamilton! – gúnyolódtam. – Legszívesebben felrobbantanálak, remélem ezzel tisztában vagy! – kiabáltam megfogva a ketrecem szélét. Ijedten rándultam össze, mikor az áram megcsapott. Gúnyos kacagást hallottam. Tudtam, hogy nem csak Hamilton nevet. Sebaj, legfeljebb mindenkit megölök. Ezen már igazán úgy sem fog múlni!
- Ne legyen meggondolatlan! - hallatszott a hang, s a következő pillanatban behoztak mellém valakit. – Ő lesz a cellatársad! Nem maradsz egyedül, kettesszámú tesztalany!
- Köszönöm, hogy gondoskodtak rólam! – morogtam fel, s direkt megremegtettem a földet, hogy dőljön össze minden. – Igazán meg lettem volna társaság nélkül is! Én nem szeretek a figyelem középpontjába lenni úgy, mint maga, Hamilton, és a kis talpnyalói. Megbosszulom majd, amit velem, és a hozzám hasonlókkal tettek! Ígérem az én tüzemben fognak halálra égni!
- Ne ígérgess, te semmire sem kellő! – dörrent fel egy női hang, merő gúnnyal és utálattal. – Te csak egy fekete pont vagy a normális emberek arcán! Szánalom az, ahogyan viselkedsz! Mi legalább elértünk valamit az… - abbahagyta, mert olyan gyorsan szakítottam félbe, hogy szerintem ijedtében azt is elfelejtette, hogy mit akart.
- Én?! – kérdeztem élesen, halálos hangon. – Mit értek el maguk, hm? Azt, hogy sikerült több millió normális, jó akaró lényt a fajtámból meggyilkolni? Ez az a nagy tett, amit csináltak? Remek! Ha én egy fekete pont vagyok, akkor maguk egyenesen a fekete lyuk az univerzumban! Maga kussoljon, és tartsa meg a méltóságát, mielőtt még azt is halálra égetem, világos? Én nem félek meghalni! Öljenek meg! De legalább tudni fogják, hogy mit jelent a becsület, és a méltóság! Mert készen vagyok bármikor meghalni valamiért, ami fontos! Én sokkal inkább vagyok ember, mint ez a csürhe banda, ami összeállt Hamilton talpnyalóiból! Szánalmasak! – ezek után nem szólaltak meg, halálos csöndben voltam, miközben én vártam, hogy a „lakótársam” felébredjen, és megismerkedhessek vele! Lassan ébredezni kezdett, s mosolyogva vártam, hogy teljesen ébren legyen, elmúljon az altató hatása, és beszélhessek vele a dolgokról. Megnyugtassam, hogy semmi baj sem lesz, mert mihamarabb kimentem, és, hogy végre beszélhessek valakivel, aki nem gonosz tudós. Bizony, hiszen kemény 14 év alatt egy szót sem beszéltem normális lénnyel. Bár igazából azt is kétlem, hogy a szüleim azok voltak, hiszen ezt kaptam, amit most is kapok. Szerintem nekik is csak egy fekete folt voltam a normális emberekhez képest. De engem most már nem érdekelt. Fontos volt az, hogy kiszabaduljak innét.
„Lakótársam” kinyitotta a szemeit, s végre megnézhettem, hogyan nézz ki. Ő sem volt nálam jobb állapotban. Férfi volt, barna hajjal, és sötét szemekkel. Szemeiben nem volt sok jele az életnek, ahogyan nekem sem volt. Kezében ott volt a jel, hogy velem egy erősségű osztályban van. Rám nézett, először meglepetten, majd gyenge mosollyal az arcán.
- Végre látok normális lényt is. – mosolygott, mintha kitalálta volna a gondolataimat.
- Egyet értek, nagyon régen láttam utoljára normális lényt. – szólaltam meg, s törökülésbe helyezkedtem felé fordulva. – Kettesszámú vagyok, de a normális nevem Pyro.
- Én hatosszámú vagyok, de rendes nevem Kín. – mosolygott. – Miért vagy Pyro? – kérdezte kíváncsi szemekkel. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó dolog a társalgás egy „normálissal”.
- Mert imádok játszani a tűzzel. – vigyorogtam. – A képességem az, hogy képes vagyok uralni a négy elemet. Azonban általában a tűzet használom, mert az a legkedvesebb elemem, és az áll hozzám a legközelebb. Eléggé forrófejű vagyok, ezt lehet tudni rólam. – kuncogtam fel. – Te miért pont Kín vagy? – tudakoltam mosolyogva. Élveztem a beszélgetést, mert a partnerem szimpatikus volt. Nagyon kedvesnek, megértőnek, és okosnak látszott. Nem kellett megerőltetnem magamat, hogy témát találjak.
- Mert olyan szintű fájdalmat vagyok képes okozni, amiről te még csak nem is gondoltál. – vigyorgott elégedetten.
- Jobb az égési sérülésnél? – kuncogtam.
- Jobb. – bólintott.
- Király. – bazsalyogtam.
- Tudom. – helyeselt.
- Mióta vagy itt? - ostromoltam kérdéseimmel.
- Hét éve fogtak be engem New Yorkban. A szomszédok jelentettek fel, és mikor nagyon elborult az agyam rájöttek, hogy mi vagyok, és ide zárattak. – keserűs volt a hangja, semmi jele az enyhe vidámságnak, ami volt az arcán, mikor elkezdtünk normálisan beszélni egymással. Persze érthető, hiszen ez nem egy kellemes téma. Én nem beszéltem még a sajátomról, de már így is eléggé elkeseredtem. – Te? Hogyan került ide?
- Tizennégy éve raboskodom itt, és a saját szüleim adtak be engem ide. – motyogtam a földet nézve. – Látszik, hogy nagyon szerettek. – rötyögtek keserűen.
A hetek gyorsan teltek, s egyre jobban megkedveltem a „lakótársamat”. Tudtam róla szinte mindent. Hogy nincs felesége, nincsenek rokonai, milyen típusú lányokat szeret, milyeneket kevésbé. Milyen tulajdonságokat szeret valakiben, milyeneket került el egyszerűen. Én is elmondtam neki, hogy mit gondolok a dolgokról, miket szeretek, miket nem. Nyitott voltam vele, hiszen nagyon kedves volt, és zsigereimben éreztem, hogy nem fog átverni egem. Két napja kaptunk utoljára ételt, s én már kezdtem gyengülni. Folyamatosan a földet bámultam keserű képpel, szótlanul, magamban gondolkozva. El akartam menni innen! Most először igazán. Hamiltonnak dolga akadt, hallottam a szellőzőből. Onnan sok mindent hallottuk beszivárogni, amit a hülyék nem tudtak. Azt hitték, hogy nem fog szemet szúrni nekünk, hogy senki sem őriz minket. Évente egy alkalom adatik meg, de valamiért minden évben nem tudtam kiszabadulni. Vagy kiütöttek a gyógyszerek, vagy olyan szarul voltam, hogy lábra se tudtam volna állni. Gondoltam akkor csinálok egy kis tűzet, úgysem fogják észrevenni! Kezemmel megcéloztam a ketrecem szélét, s az egy egyszerű kis suhintással el is égett, sima ügy volt elintézni. Kín vigyorogva nézett rám, mikor kiszabadultam a zárkámból, s segítettem neki kiszökni onnan. Már megvolt a terv a fejemben, csak meg kellett csinálnom. Bemásztunk a szellőzőn keresztül a vezérlőbe, ahol láttuk, hogy hol vannak a mutánsok, és hol nincsenek. Nem volt rajtunk kívül csak kettő, mivel ez kevésbé fontos labor volt. Nem volt ez olyan népszerű. Kín mosolyogva nyomta meg a gombot, és a zárok kioldódtak. Gyorsan szaladtunk a „C” szektorba, ahol az egyik mutáns volt. Nem kellett körülnéznünk, hogy lássuk, hogy ott van. Egy lány volt, paradicsom vörös hajjal, és világos zöldeskék szemmel. Nagyon gyenge volt. Hiába volt kinyitva a ketrece nem bírt kijönni. Halkan sírdogált, s mikor meglátott minket abbahagyta. Kínnel egymásra néztünk, s ő bólintott. A lány érdeklődve nézte, ahogyan barátom megfogta őt, és felemelte a földről. A karjaiban vitte őt, mivel tudtuk, hogy a lány meg sem tud szólalni annyira gyenge. Majd adunk neki valaki ételt, ha kiszabadultunk innen. Szaladtunk tovább egészen az „E” szektorba, ahol az utolsó mutáns is volt. Azonban, mikor kinyitottuk a részleget rájöttünk, hogy nem egyedül van. Egy férfi helyezett pengét a szívéhez. Tudjuk, hogyha a szívébe dögi, akkor meghal, ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak!
- Ha megmozdultok meg fogom ölni! – kiabálta a férfi, mi pedig ijedten néztünk egymásra. Tudtuk, hogy le tudjuk győzni, de ahhoz cselesnek kell, hogy legyünk. – Ne mozduljatok meg! – bizonyára volt benne egy kis pia, mert nem bírt egyenesen állni. Részeg! Akkor nem lehet vele normálisan tárgyalni. Nem adott más lehetőséget. Aki szembe akar nézni a haragommal az vigyázzon! Tizennégy évig vártam a bosszúra, hát valamilyen szinten vissza is kapják majd, ne féljenek! Elvigyorodtam, gonoszul, de a vigyoromban meglapult a hatalmas gúnyosság, amit próbáltam átsugározni belé mélyen. Érezze, hogy semmire sem jó a világban többé, átkozott!
- Ó, csak ennyire vagy menő, öreg? – kérdeztem tőle undorodva. Ötven év körüli, őszülő pasas volt, s a szagától még a gyomrom is rándult egyet. – Meg akar ölni egy lányt, akit nem is ismer? Dobja el azt a kést, és húzzon el, különben csúnyán megbánja, öregem!
- Kussolj, ribanc! – dörrent rám szigorúan, majd a lányba akarta döfni a kést. Helyette én cselekedtem; kifújtam a széllel a kezéből a kést, s utána egy könnyed mozdulattal – a földet használtam – elintéztem, hogy a földre essen, s abban a pillanatban felkaptam a kést, és a torkának szegeztem. Csuklott egyet, majd elhomályosult tekintettel vizslatott engem. A szaga olyan, mintha valami megromlott volna, és az átható alkohol, és testszag sem segített a megjelenésén. Undorodnom kellett tőle, főleg, hogy megakart ölni egy fajtámba tartózó lényt. Nem nevezem őket embernek soha, mert sokkal jobbak vagyunk, mint ők, csak ezt sosem ismerték még el. Okosabba, leleményesebbek, tehetségesebbek, és tapasztaltabbak vagyunk az embereknél. Elfintorodtam, majd a többiekre néztem lopva. A barna hajú lány reszketve bújt Kínhoz, és sejtettem, hogy valami lesz köztük előbb-utóbb. Finoman elmosolyodtam, majd arcom ismét undorodó, szokványos arcot vette át, s félelmet ígérő hangon szólaltam meg.
- Ne akarja, hogy halálra égessem! – morogtam fenyegetően. Ijedt ábrázattal nézett engem, én pedig könyörtelenül vissza rá.
- Kérem… ne… - könyörgött, mire aprót bólintottam. Nem ölök meg fölöslegesen embereket. Azonban cserébe kérni fogok tőle valamit, ami segíteni fog neki, hiszen mindenki kaphat egy esélyt. – Ne öljön meg, kérem! Feleségem van, és gyerekeim! – könyörgött tovább. Bizonyára összeveszett a feleségével, és ezért rúgott be ilyen csúnyán. Megsajnáltam, s halványan elmosolyodtam.
- Akkor mehet el, ha megígéri, hogy kilép innen, többet nem iszik, és bocsánatot kér a feleségétől, és kiengeszteli kellőképpen. – mosolyogtam rá. Lehet, hogy büdös volt, de szerencsétlen nem tehetett róla. Megsajnáltam, hiába is: mindenkinek lehet egy kiesése.
- Értettem… - nyögte ki, s közben csuklott egyet. – Köszönöm.
- Ne köszönje! Inkább tartsa be, amit mondtam. – mondtam, s intettem a többieknek, hogy induljanak ki. – Amúgy pedig: maga nem látott minket, nem mentünk sehova, semmi sem történt! – nem válaszolt, csak biccentés félét mutatott. Én pedig futottam a többiek után, s a farzsebembe mélyesztettem a bicskát. Gondoltam majd úgyis jó lesz valamire, remélhetőleg. Mikor kiértünk az épületből nagyot sóhajtottam. Tizennégy éve nem voltam a napon, azt sem tudom, hogy mi a divat, mit csinálnak általában az emberek, és egyéb dolgokat. Nem tudom, hogy milyen időt írunk, nem tudom, hogy milyen hónap van. Semmit sem tudok, tájékozatlan vagyok. Szerencsére az idő is kedvezett, mivel meleg volt, így nem fáztunk. A lemenő nap vörösre színezte az égboltot. Hamarosan este lesz, addig kell valami szállás nekünk.
- Felgyújtsam? – kérdeztem rájuk pillantva. Kín bólintott, s a többiek arcán is beleegyezést láttam. Bizonyára még az emlékét is el akarják majd felejteni ennek a helynek. – Rendben van! Gyertek közelebb hozzám, hogy be tudjalak titeket zárni a burokba! – vigyorogtam, majd teljesítették a kérésemet. A két lány megfogta a jobb karomat, míg Kín megfogta a balt.
- Most felégsz! Megbosszulom a sokévnyi fájdalmat, véged van! Porból lettél porrá leszel! – mondtam, s a következő pillanatban hatalmas mennyiségű erőt éreztem a karjaimban, s villámgyorsan cselekedtem: suhintottam egyet, majd hallottam, ahogyan felrobban az egész. A levegő buboréknak köszönhetően semmi bajunk sem lett a legyengülésen kívül, így elindulhattunk észrevétlenül utunkra.
Befejeztem a történetet, s savanykásan néztem magam elé. Akkor még azt hittem, hogy valószínűleg minden normális lesz a bujdosáson kívül, de hát látszik, hogy hatalmasat tévedtem. Nem vettem bele vámpírokat, félvámpír félmutáns gyerekemet, éhes, újszülött vámpírokat, akik mind arra teremtettek, hogy én, és azok, akiket szeretek meghaljanak. Valamiért nem kerültek bele a számításaimba. De valahogy mégsem sajnáltam ezt az egészet. Mert megismertem Edwardot, és egy hónapokig lehettem egy gyönyörűséges gyerek édesanyja, aki Edwardtól van, vagyis éltem első, és egyetlen szerelmétől. Úgy fogok meghalni, hogy tudom mim volt. Meghalok, igen. Biztosan, hiszen kaptam már nagyon sok esélyt, mégis minden nagyon rosszul sült el. Kislányom hangjára lettem figyelmes. Már olyan volt, mint egy nagy ötéves, s az esze felért egy tíz évesével. Nagyon gyorsan nőtt, de bíztam benne, hogy megáll majd a növekedés, mikor eléri a tizenhét évet testileg. Hiszen nem halhat meg! Mindegyik szülője halhatatlan, akkor ő nem igazán lehet halandó. Az nem lenne normális, és felvetne néhány problémát is: az, hogy a ház tele van éhes vámpírokkal, nagyon sokkal.
- Anya, mi a gond? – kérdezte aggódva, csilingelő hangjával. Olyan furcsa volt, hogy azt mondta nekem „anya”. Bár lett volna időm hozzászokni a gondolathoz, hogy anyuka vagyok, valahogy mégis furcsa érzés volt, mikor ezt hallottam a szájából. Nemet intettem, reméltem, hogy nem látja meg azt, hogy hazudok neki. Nem szívesen tettem, hiszen imádom őt,és ha helyes lenne az, hogy elmondjam neki, akkor megtenném. De mivel nem helyes, ezért nem mondok semmit. Különben is: mit mondanék neki? Azt, hogy: bocsi kislányom, de sajnos hatalmas nagy gond az, hogy vámpírok akarnak minket megölni, a csapat élén pedig az a lány van, aki halálosan szerelmes volt az apukádba már akkor, mikor engem még az nem is ismert, de amúgy tényleg semmi gond sincs, menj lefeküdni vissza, kicsim! Érdekes egy beszélgetés lenne a részünkről, hiszen durva lenne. Bár kétségkívül őszinte lenne, de nem akartam. Most még nem, majd ha esetleg nagyobb lesz, és képes lesz felmérni a helyzetet maga körül. Még nincs itt az ideje, még.
- Nem. Minden rendben van. – igyekeztem a hangom fakóságát kiszedni a hangomból, nem akartam, hogy megijedjen tőlem. Ilyennek valószínű, hogy még nem látott, és igyekszem, hogy ne is fogjon. – Menj szépen vissza, kicsim. Aludj, bizonyára fáradt vagy. – mondtam mosolyogva, mikor megláttam, hogy hatalmasat ásít. Bizonyára kifáradt a játékban és most álmos. Bólintott, majd odajött hozzám, s adott egy puszit az arcomra. Az apukájával is ugyanezt csinálta, majd felbattyogott a macijával az emeletre. Szinte mindenki csak arra várt, hogy felmenjen. Ismét átvettük a gondterhelt maszkot, s meredtünk magunk elé. Sokaknak elfogyott a türelme ennyi idő alatt is. Sokkoló mordult egyet, majd felállt, s most ő követte a példámat. Járkálni kezdett fel, s alá, mi pedig magunkba meredtünk gondolkozva azon, hogy most mi a fészkes fenét csináljunk ezek után. Sokkoló magának bólintott, majd ránk nézett, komoly tekintettel, megfeszült izmokkal. Vártam, hogy mondjon valamit, hiszen nyilvánvalóan azt akarta megtenni hamarosan. Várakozóan néztem rá, s pont akkor nyitotta ki száját. A hangja egy kicsit életlen volt, fagyos.
- Megöljük őket, nincs mese. – mondta rezzenéstelen, magabiztos hangon. – A bajt nagyon hamar el kell, hogy fojtsuk, hogy semmi baj se legyen. Megöljük őket, vagyunk annyian, hogy elég legyen. Nem volt sok ideje szervezkedni, és amint az kiderült eléggé bénák is. – nézett Electrora. Igen, ő az élő példa. – És persze örülünk annak, hogy élsz. Tényleg, hiszen hozzánk tartozol, de te vagy az élő példája annak, hogy semmit sem tudnak normálisan megcsinálni. – a lány bólintott, nem szívta magára a megjegyzést, amit barátnőm tett neki. Erős lány ő, kibírja.
- Én támogatom az ötletet. – állt fel Electro, és Dana is helyeselően bólintott. Barátnőm elmosolyodott. Gondolom, hogy azt hitte, hogy nyert ügye lesz. Azonban Kaméleon nemet intett a fejével jelezve, hogy ez neki nem tetszik. Felállt, hogy érveljen is, ne csak állja a kérdő tekinteteket. Körbe nézett, s halkan kezdte el mondani magyarázkodását. Csendben hallgattuk.
- Én nem így látom. Nem vagyok biztos, hogy helyes, amit cselekszünk, de mindenképpen nyugodtnak kell lennünk. A világ kettészakadt, ezt nem tudjuk megakadályozni. Mindenki a helyén marad, nem forrófejüsködünk. – a hangja parancsoló volt. Olyan érzésem támadt, mint még soha. Két ember között álltam. Sokkolónak is igazat adtam, és Kaméleonnak is. Akkor mi legyen? Van ennek a dolognak közepe? Ahol Sokkoló igazából is rengeteg van, de Kaméleonnak is jut elegendő hely. Mind a ketten rám néztek, aztán sorra mindenki rám. Az én csapatom. Tudom, hogy nekem kell rendet raknom közöttük.
- Hülye vagy, Kaméleon! Meg kell őket ölni, nem szabad, hogy várjunk! – tiltakozott Sokkoló.
- De eszedbe sem jutott, hogy nincs semmink sem, amivel támadhatnánk ellenük? – vágott vissza az említett lány. Mindig is nyugodt volt, azonban most kezdett kijönni a béketűréséből.
- Van képességünk!
- De az nem elég!
- De elég!
- De nem!
- De elég, és kész!
Felálltam Edward karjaiból, majd érzelemmentes maszkot öltöttem az arcomra. Kemény akartam lenni, hogy ne legyen veszekedés a két lány között. Már csak az kéne: Tanya csapatot szervez ellenünk, és még a mi csapatunkon belül is veszekedés van. Ez nem lesz így jó, ha nem lépek közbe, akkor hatalmas gondok lehetnek.
- Mindenki nyugodjon le! – parancsoltam kemény, vezető hangomon. – Nem oldotok meg semmit sem, ha veszekedtek! Igazatok van mind kettőtöknek, csak nem mindenben! Idegesítők vagytok, de szörnyen! Szét fog menni tőletek a fejem! - álltam fel, s mentem ki az ajtón. A csípős hideg jól esett, kiszellőztette a fejemet. Nem sokkal később hallottam, hogy kinyitódik az ajtó, s megéreztem szerelmem illatát. Most nem örültem annak, hogy utánam jött, mert egyedül akartam lenni. Megsimogatta az arcomat, de nem figyeltem rá. Meredtem magam elő bosszús képpel, elgondolkozva. Persze a bizsergés ugyanúgy meg volt, de ebben a helyzetben most nem akartam semmit sem csinálni. Csak ülni, állni, nézni, és gondolkodni. Mindent csak semmit ne keljen most csinálnom. Lehunytam a szememet, s hatalmasat sóhajtottam. Hideg volt, annyira, hogy már a tűzmutáns is fázik. A kezemmel intettem magamnak, s a kezem meggyulladt ezzel felmelegítve engem. Megnyugtatott a tűz, helyre hozott, akár az embereknél egy meleg tea, és alvás. Még mindig fáj a fejem a sok veszekedéstől, és idegesítő, hogy nem tudom megoldani a problémákat. Nem tudom magamat lenyugtatni, nagyon nehéz dolog ez, még ha sikerült is párszor. Szusszantottam egyet jelezve, hogy tudom, hogy itt van, érzem őt, és szeretem.
- Ne emészd magad, nem a te hibád! – nyugtatott szerelmem simogatva engem hideg kezeivel. Most nem akartam beszélni senkivel sem, ahhoz túlságosan el volt cseszve a kedvem. – Bella…
- Edward. – suttogtam. – Most nem szeretnék beszélgetni. – néztem rá bocsánatkérő boci szemekkel. Nem akartam megbántani, ezért reméltem, hogy nem haragszik meg rám. Bólintott, majd nekidőlt az ajtónak. Nem akart egyedül hagyni, gondolom féltett, pedig tökre fölösleges, hiszen erős vagyok, és kitűnő a hallásuk is. – Ne haragudj rám, kérlek, de most egyedül szeretnék lenni egy kicsit.
- Féltelek, Bella. – nézett rám aggódva.
- De nem kell, rendben leszek. – győzködtem.
- Rendben, de fokozottan figyelj magadra. – mondta, s csókot lehelt az arcomra.
Riley szemszöge:
Unalmasan sétálgattam az erdőben. Mint mindig most sem találtam a helyemet. Csak tengődtem egyedül, keresve valami értelmet az életemnek. Az a gond, hogy az életem értelmét hagytam elmenni. Hagytam, hogy elmenjen, és vissza se nézzen többet rám. Hagytam! Liz jelentette a mindenségemet, az életemet. Volt hova hazatérnem, ha ő ott volt. Most, hogy nincs nem vagyok otthon, bolyongom. Nem tudom miért nem mentem el eddig a Volturihoz. Talán féltettem a saját életemet. Önzőségből.
- Szia, Riley! – köszönt egy meglepett hang. Ismertem őt, de nem hittem volna, hogy itt fogunk találkozni. – De rég láttalak. Mit keresel te itt? És hol van Liz?
- Szia, Viviana! – köszöntem az egyik legjobb barátnőmnek. Nagyon régen láttam már őt. Tulajdonképpen akkor láttam utoljára, mikor elhagytam a csapatot, hogy Lizzel lehessek. – Liz nincs velem. – suttogtam meggyötörten. Mindent megértett, s összeráncolta a homlokát. Úgy, ahogyan én is ő is rászokott az állatvérre. Ennek örültem, mert mindig is mondta, hogy át szeretne szokni rá, de sose ment neki. – Elhagyott engem, nem kellettem neki többet, hülye voltam, és tudom, hogy az én hibám volt.
- Mi történt? – kérdezte, s csak akkor vettem észre, hogy a hátán egy kisfiú alszik. Lehetett úgy hét-nyolc éves. Vajon mit keres ő Vivianaval? Reménykedtem benne, hogy nem úti csemege miatt hozta magával. Bár a szeméből nem nézem ki, azért bennem van a kétely. Sokszor kiszámíthatatlanok a vámpírok. Különösen a nők.
- Gyere, és elmesélem. – suttogtam fájdalmasan halkan, s sétálni kezdtünk.
Bella szemszöge:
Sétálgattam a ház körül, igyekeztem kiszellőztetni a fejemet. Imádom a friss levegőt, szeretek sétálgatni. Különösen, hogy hiába vagyunk itt régóta a házon kívül nagyon sehol sem voltam. Elmentem egy fa mögött, ahol neszeket hallottam. Megfordultam, és fenyegetően meredtem magam elé. Nem hallottam a zajokat, majd mikor ismét hátra fordultam, akkor megint hallottam a fa mögül. Hátrafordultam, de azok megint elhaltak. Mikor visszanéztem majdnem kiesett a szemem.
- Na ki vagyok? – hallatszódott a hangja, majd befogta a számat.
