8. fejezet - Tanya

Sziasztok. Jane drága elutazott, ezért engem kért meg, h kínozzalak titeket :D Az utóbbi időben nem írtam, de most visszatértem *pislog* Komi határt tartom 17-nek. Jó olvasást :) A kép plázacicmicet ábrázolja :D

Pyro szemszöge:
Igazából nem éppen randira akartam őt hívni, hanem valami egészen mást csinálni, de örültem annak, hogy nem tettem meg, mert ez is persze a pillanat hevében volt. Örültem, hogy elhívott randizni, mert ez kifejezetten azt jelzi felém, hogy érez irántam valamit, ami talán több, mint barátság. Ennek örülök.
- Mitől vagy ennyire vidám? - kérdezte vigyorogva Sokkoló. - Talán jól sikerült az elesésed? - kérdezte.
- Tudom, hogy a te hibád. - mondtam megcsóválva a fejemet.
- Mi, az enyém? - próbált meglepetnek hangzani, de nem sikerült.
- A te hibád! - vigyorogtam. - Te bénítottad le a lábamat. - fogtam halkabbra a szót, hogy nehogy véletlenül valaki meghallja a kis beszélgetésünket.
- Én csak segíteni akartam. - vigyorodott el, s maga elé emelte a kezeit védekezésképpen.
- Sikerült. - mondtam a füléhez hajolva. - Behúztam a szertárba...mert...öhm...mindegy...és meghívott randizni.
Sokkoló elvigyorodott, majd megcélzott egy lányt a szemével. Nem ismertem, de látszólag ő igen, mert összeszűkített szemekkel vizslatta.  Majd a lány hirtelen leállt a járással, s elejtve könyveit a földre esett.
- Hülye ribanc. - suttogta Sokkoló, majd elégedetten szemlélte a lányt, akit a körülötte állok kinevettek.
- Mit ártott neked? - kérdeztem én is a lányra pillantva.
- Ez a hülye plázacica odajött hozzám, és kötekedett. - morogta becsapva a szekrénye ajtaját. Rám nézett, majd vállat vont. - Most megkapta, és remélem, hogy többet megfontoltabb lesz másokkal.
- Aj, esküszöm neked, hogy miattad fogunk egyszer lebukni, türtőztesd magadat, légy szíves.
- Oké, főnök. - tette a kezét a homlokára olyan katonásan.
Vigyorogtam.
- Pihenjen, katona. - szóltam fennhangon.
- Most tért csak vissza, de már parancsolgat. - rázta a fejét.
- Csá, skacok. – jött oda hozzánk Kín.
- Mi van, az asszonyt hol hagytad? – kérdezte tőle vigyorogva Sokkoló. Imádta őket cukkolni. Sokkoló mindig is magányos típus volt. Nem igazán érzelmes ember, hogy az ő szavaival éljek. Szerintem csak fél az ismeretlentől. Vagy a fájdalomtól. Elvégre a szerelem nem gyerekjáték. A szerelemben le kell győznöd a félelmeidet. Persze ezt az elméletemet nem osztottam meg vele. Még csak azt kéne! Kapnék is a pofámra, az biztos. Még a feltételezés is sértő számára, hogy félne. Még hogy a nagy Angel Bishop féljen? Pedig egyik este észrevettem, hogy kisvillanynál alszik. Erről a titkáról csak én tudok. Legalább lesz mivel zsarolni.
- Bella. Figyelsz te ránk? – lökött oldalba Kín.
- Aha, persze. – ú, nagyon elkalandozhattam.
- Akkor igen vagy nem? – nézett rám várakozóan Sokkoló. Mi igen vagy nem?
- Ömm, igen. – vágtam rá valamit. Mindketten elkezdtek röhögni. Mi ilyen vicces?
- Mi van? – néztem rájuk értetlenül.
- Épp azt mondtad az előbb, hogy Edward segge szőrös. – Kín majd megszakadt a röhögéstől.
- Ha ha ha. Nagyon vicces. De Kín honnan is tud Edwardról?  Te elmondtad neki? – néztem dühösen Sokkolóra. Mindketten fütyörészni kezdtek, és a plafont kezdték kémlelni.
- Gondolom akkor már Kaméleon is tudja. – sértődtem meg.
- Ugyan Pyro. Ne vedd magadra! Édes, hogy tüzelsz valakiért. – röhögött rajtam Kín. Tényleg ennyire vicces lennék? Én nem úgy érzem.


  ( Kaméleon szemszöge)

Hol van már Kín? Azt mondta, hogy elém jön. Erre tessék. Sehol sincs. Mondtam neki, hogy eltévedek ebben a suliban. De őt érdekli? Á, dehogy. Most keressem meg egyedül a szekrényem. Ashley Moore, képes vagy rá. Most itt jobbra vagy balra kell fordulnom? Az Istenit! Csak kerülj a kezem közé Liam Martin! Ezt még megkeserülöd. Elfordulok balra. Á, szerintem rossz irányba jöttem. Nem, ez nem lehet. Ez nem lehet az a Cullen gyerek, akibe Bella belehabarodott. Sokkoló kikotyogta nekünk, de a lelkünkre kötötte, hogy Bellának ne adjuk tovább. Azt mondta, hogy szingli. Akkor hogy hogy a nyakában csimpaszkodik egy szőke Barbie baba? Lassan az egész fejét ledugja a srác torkán. Ezt Pyronak is látnia kell. De hol a rákba van a szekrényünk? Csak találjam meg.


  ( Edward szemszöge)

- Na, ki vagyok? – hallottam meg Tanya hangját. Kérlek Istenem, mondd, hogy csak megbolondultam! Nem lehet itt ez a pióca. Biztos csak begolyóztam és hallucinálok. Lefejtettem két kezét a szememről, majd szembefordultam vele.
- Tanya. – vakartam egy mosolyt arcomra. – Mi a francot khm Hogy hogy itt vagy?
- Jaj, te csibész. – koppintott orromra. – Ugye én is hiányoztam neked? – mászott bele a pofámba. Szinte az egész hajcsomóját ledugta a torkomon.
- Hogy kerültél ide? – próbáltam leszedni magamról, de tapadt hozzám, mint egy pióca. Az Istenit! Mi a francos isten nyilának jött ide? Megint szükségem lesz 1 hét pszichológusra, miután elmegy.
- Rosalie hívott meg. Ugye te is örülsz nekem? – nyálazta össze arcomat. Fúj! Vennem kell néhány liter hypot majd.
- Ömm. Nem is tudom, hogy fogalmazzak. – kerestem a megfelelő kifejezést. Most azonnal szakadj le rólam, te mocskos ribanc, különben kiverem az összes fogad. Ha nem bírod felfogni azzal a káposztalével a fejedben, veszek neked egy agyat baszd meg, csak szakadj le rólam végre. Á, lehet ez kicsit erős. Még csiszolnom kell rajta.
- Lehet hozzátok fogok költözni. – csilingelte Tanya. Ümm. A kurvafaszba.


   ( Pyro szemszöge)

- Bella… Bella…- futott felénk a folyosón Kaméleon.
- Mi van már? – megállt mellettünk és lihegve belekezdett mondandójába.
- Edward… belemászott… csaj…
- Jól van, előbb fújd ki magad. – így úgysem tud kinyögni semmi értelmeset sem. Vajon mi lehet ennyire sürgős?
- Te miért nem jöttél elém? – támadta le Kínt, miután egyenletessé vált légzése.
- Én… ömm… - Kín csak dadogott. Jobbnak láttam megmenteni őt. Később még biztos kap Kaméleontól. Nem szeretnék a helyébe lenni, az biztos. Kami az ordibálás nagymestere. Még díjat is nyert érte egy versenyen.
- Valamit mondani akartál.
- Ja, igen. – kapott észbe. – Láttam Edwardodat, egy csajjal a szájában.
- Mi? Biztos, hogy őt láttad? – nyugi Bella, nyugi. Edward nem olyan. És az előbb hívott meg randizni. Kami biztos csak rosszul látta. Lehet, hogy szemüveg kell neki. Tegnap is banánnal akarta bekapcsolni a TV-t. Bár nem értem, hogy került oda az a banán. Na, mindegy.
- Biztos. Gyere, megmutatom, hol vannak. – kezdett el húzni.
- Jaj, nem tudom, hogy most balra vagy jobbra. – siránkozott Kaméleon. Most tévedtünk el harmadjára. Pedig nem olyan nagy ez a suli. Nem értem, hogy nem tudta megjegyezni, hol voltak.
- Az előbb jobbra mentünk. Akkor most menjünk balra. – sóhajtottam fel. Mikor befordultunk, ledöbbentem. Mozdulni sem tudtam, az elém táruló látványtól.

Elutazom

Népet. Keddig hiányolni fogjátok a függővégjeimet.
Mert most jelentették ki, hogy elmegyek a nővéremhez, és csak kedden jövök haza. Már összecsomagoltam, és hamarosan itt vannak értem. Jupíííííííííííííííííííííííííí.:D

3. díjunk:)

Köszönjük szépen Klaudia.:)









Megírod hogy kitől kaptad.
Írsz öt dolgot magadról.
Kiteszed a képet a blogodba.
Továbbadod legalább öt embernek.
Hagysz náluk egy megjegyzést.
Rólunk:
Jane: Team Edward
Puszmó: Imádja Taylor kockáit.:-D
Jane: Imádom a vicceket.
Puszmó: Vámpírmániás:)
Jane: Kedvenc karakterem Jane, Riley, Edward, Emmett:)
Nem  szeretünk linkelgetni, vigye, akinek kell:)

7.fejezet

 

Sziasztoooook. Vége van a szép napjaitoknak. Ez nem lett olyan jó függővég, de mivel reggel van, ezért igyekeztem.:)
Jó olvasást; Jane

7.fejezet

Újbóli viszontlátás

Edward szemszöge:

Reménykedtem abban, hogy ma láthatom végre Bellát, mert az, hogy nem láthattam furcsa hiányérzetet okozott nekem, amit én, és Jasper is furcsa szemmel érzékeltünk. Hiányzott a lány, hiányzott az a két, gyönyörű, és meleg csokoládé barna szempár. Hiányzott a mosolya, hiányzott ő maga, s ez ellen az érzés ellen nem tehettem semmit, úgyhogy a zongorámmal ütöttem el a maradék időt.

Folyamatosan újabb, és újabb dalokra adtam a fejemet, ami  nem is volt rossz döntés, mert Esme, és a családtagjaim - kivéve Rosaliet, aki dühös volt, mert a dalokat Bella miatt komponáltam - mind kitűnő lelkesedéssel hallgatták a dalaimat, és szívesen segítettek. Alice még énekelt is nekem, mikor azt a dalt játszottam, amit neki, és Jaspernek, és az ő szerelmüknek írtam. 

Esme volt talán  a legboldogabb, nagyon örült, s a gondoltai is mind erről árulkodtak.

- Edward, gyere már! - szólalt meg a pöttöm kis kobold húgom úgy nyolc óra tájékában. - El fogunk késni a suliból!

- Megyek. - szólaltam meg, végigsimítottam kedvenc zongorámon - mert azalatt a sok idő alatt nem csak ez az egy volt - s leszaladtam a garázshoz, hogy a szürke Volvómba beülve elfurikázzam a családot a suliba. Carlisle már elment, s vele együtt Esme is elment az árvaházba, mert tegnap este sütit készített az ott lakó, árva gyerekeknek.

Alice most nem volt olyan ideges, elhatározta magában, hogy próbál a fehér foltokon kívül látni, mint ahogyan tegnap is tette az ebédlőben, amikor látta a látomást rólam, és a titokzatos lányról. Csak reménykedhettem abban, hogy ez nemsokára lesz, és hogy Bella lesz az. Hisz minden stimmelt, de amilyen szerencsém van Bella már elköltözött az országból.

Alice rám kacsintott.

- Lesz egy kis meglepetésed a suliban. - mondta vigyorogva, majd Jasper átkarolta a derekát, és beültek az autómba.

Kíváncsian néztem rá, mikor én is beültem.

- Részleteket nem árulok el. - mosolygott a húgom,  majd megnézte a frizuráját a tükörben. Jellemző, nők....

- Kérlek. - néztem rá boci szemekkel. Megrázta a fejét.

- Nem árulok el semmit sem, titok! - védekezett, majd csevegni kezdett Jasperrel.

- Kicsi vagyok, de attól függetlenül nagyon idegesítő. - morogtam. - Törpe.

Csak kuncogott, de nem szólalt meg, inkább nézelődött az ablakon. Rosalie és Emmett a piros BMW-vel mentek a suliba.

- Nem tudjátok miért fél Rosalie a lányoktól? - kérdeztem. Meg akartam kérdezni, mert tegnap komponálás közben hallottam, ahogyan azokat gondolja. Biztos azt hitte, hogy most nem kotorászom a fejében. Pedig úgy volt.

- Állítólag történt valami a plázában. - vont vállat Jasper.

- Mi? - kérdeztem meglepetten.

- Nem tudom, nem láttam. - szólalt meg Alice is. - Csak annyit tudok, hogy Angel valamit csinált Emmettel, tudod a paradicsom vörös hajú lány, Bella húga.

- Értem. - mondtam, majd bekanyarodtam a parkolóba.

- Azóta Rosalie tart tőlük. - mondta, és nekem a szemöldököm egy vonalba feszült. Ez csak véletlen lehet, csak véletlen!

- Mind töprengsz ennyire? - kérdezte összezavarodottan Jazz.

- Nem fontos. - legyintettem, majd leállítottam a motort.

"Remek, Cullenék is itt vannak, nekem már csak ez hiányzott, így nem tudok annyira bevágódni Bellánál, a francba! Le kell, hogy kopjon róla az a Cullen, múltkor sem tudtam beszélni vele" - jöttek felém "suli Casanovája" gondoltai.

Tehát akkor Bella itt van? Biztosan. Ettől izgatottság lángja futott végig rajtam.

- Jó, én nem bírok a közeledben lenni. - morgott Jasper. -Esküszöm neked, hogy néha tényleg türtőztetnem kell magamat, hogy le ne teperjem itt előtettek Alice-t, néha meg olyan ideges vagyok, hogy ha lerombolnám a fél sulit akkor sem lennék egy cseppet sem nyugodt. Ráadásul Rosalie kitörései, és a szomjúság, aw.... - nyögte mindezt egyszerre ki, s én meglepetten pillantottam rá. - Ráadásul még Alice tegnapi idegessége sem tett jót nekem. - Szegény Jasper, erre nem gondoltam.

- Sajnálom. - mondtam bűntudatosan.

- Semmi gond, csak mellőztesd a hirtelen hangulatváltzásaidat. - legyintett vigyorogva. - Amúgy szerintem Bella itt van, mert érzem, ahogyan a fiúk féltékenyen pillantanak a kocsira. - nevetett. - És tudtommal még egy hónap van a bálig, szóval nem hiszem, hogy ezért ilyenek.

- Talál süllyedt. - bólintottam vigyorogva. - Hallom a gondolatokat, szóval én most kiszállok. - vettem ki a kulcsot.

Kiszálltam, és egyből őt pásztáztam a szememmel,  és meg is láttam, ahogyan felém közeledett, s mosolygott azzal a gyönyörű mosolyával az ajkain.

- Szia, te titokzatos idegen. - vigyorogtam, mire elpirult.

- Szia, szépfiú. - köszönt nekem is, és mosolygott. Nem törődött azzal, hogy mindenki minket bámul, hanem inkább beszélt. - Sajnálom, hogy tegnap nem beszéltünk... volt egy kis probléma. De most már minden rendben, és gondoltam most...

- ....beszélgethetnénk? - fejeztem be a mondatot.

Bólintott.

- Olyan, mintha gondolatolvasó lennél, néha. - vigyorgott, mire nekem a mosolyom még szélesebb lett. Alice felé pillantottam, aki kacsintott, majd befelé haladt a suliba.

- Ja, mondták már nekem ezt egy párszor. - vigyorogtam rá, s megeresztettem egy féloldalas mosolyt. Elnyílt a szája, de utána persze becsukta, szeme elhomályosult, s szíve dübörögni kezdett. Ennyire ijesztő lennék számára?

- Értem. - vigyorgott, majd közelebb akart jönni, de megbotlott valamiben, bizonyára egy kőben, s rám esett, de úgy, hogy én is elestem vele együtt.

Elnevette magát, majd mikor a diákok felé pillantott, akkor elpirult.

Farkasszemet néztünk egymással, s elmerültem csokoládé barna szemeiben, s a kis pír az arcában nagyon aranyosnak hatott. 

- Azt hiszem most már éppen leégettük magunkat ezzel a kis balesettel, álljunk fel. - vigyorgott, majd könnyedén felállt, ahogyan én is tettem, leporolta magát, majd mosolyogva fogta meg a könyveit, amiket elejtett. Elviharzott be a suli épületébe, s én mentem utána. 

Már éppen őt kémleltem a szememmel,  mikor egy kéz megfogta a kezemet, és behúzott a kémiaszertárba.

Isabella Swan gyönyörű szemeivel találtam szembe magamat.

- Akartam valamit tenni abban a pillanatban, de nem akartam nézőközönséget. - mosolygott.

- Szerintem a kémiacsöveken kívül itt senki sem bámul minket. - sütöttem el egy idióta poént. Sikerült, mert nevetett.  Bársonyos volt, nagyon jó volt hallgatni.

- Oké, szóval. - mosolygott majd közelebb jött. - Arra gondoltam, hogy ha te is akarod... meg minden akkor...

- Várj, először kérdezni szeretnék tőled valamit. - állítottam meg. Na jó, most legyél nagyfiú, Cullen! Nem hívtam még senkit sem randira, érdekes lesz.

- Rendben, mondjad. - mosolygott bátorítóan.

- Mit szólnál, ha ma este...esetleg....elmehetnénk moziba, aztán meg vacsizni. - mosolyogtam, és belül reménykedtem, hogy igent mondjon. - Mit szólsz?

- Persze! - vágta rá mosolyogva.

- Oké, akkor add meg a telefonszámodat, és felhívlak. - gyorsan megadta a számát, s én mosolyogva mentem az órámra.

Aztán arra lettem figyelmes, hogy valaki két kezét a szememre teszi, és megkérdezi.:

- Na ki vagyok? 

A komihatárt visszatettem 17-re, remélem megírjátok. Remélhetőleg a következő fejezetbe már Puszmó is bekapcsolódik. Írjatok komit PLEASE. Pusz;Jane.

6.fejezet

M

Meghoztam a következő fejezetet, s egyik kedves olvasónk részére, aki névtelen, de olvas minket, és komizik, beletettem Edwardot is, és a Cullen családot is, szóval örüljetek, mert hamarosan megint minden Happy lesz. Sajnos. *vigyor* Nekem is jó kedvem van, mert hála istennek Puszmó megint jobban van. Jó olvasást minden kedves olvasónknak, aztán meg irány komizni.:) Bevezetünk egy rendszert amúgy, öt kominként kaptok egy kis ízelítőt, de ha nem leszünk akkor éppen fent, akkor le ne harapni a fejünket.:)

6.fejezet

Feltámadás napja, a látomás

Edward szemszöge:

Bella ma nem jött suliba, pedig vártam, hogy láthassam végre. Mondhatni egész nap azt vártam, de ez nem tartozik a nézőközönségre - vagyis a családomra.

Alice még mindig tiszta ideg volt, s most még a Jaspertől felajánlott vásárlás sem dobta feljebb a hangulatát. Rosalie ugyanolyan szeszélyes volt, mint Alice, s ennek Emmett látta kárát.

- Na mi van Eddy fiú? - kérdezte kárörvendő hangon Emmett. Fogadtak Jasperrel, hogy ma találkozom-e a lánnyal. Jaspernek Alice nem tudott segíteni, s ezért most Emmett jobban örült a játék izgalmának. - Nem találkoztál ma még azzal a kólás csajjal? - vonta fel mindkét szemöldökét. 

"Tudod, aki tetszik neked" - fűzte hozzá gondolatban, mert Rosalie éppen akkor ért mellé, s morcos képpel Emmetthez vágta a mondandóját.

- Szeretném, ha hazaértünk eltüntetnéd a kocsidat a garázsból, mert nem tudok kiállni a sajátommal! - morogta Rosalie savanyú képpel. - Vagy esküszöm, hogy felgyújtom. - tette hozzá. 

Emmett gyorsan reagált.

- Oké, Rose baby, oké! - mondta Emmett engedelmes papucs. 

- Papucs. - morogtam, majd az állítólagos kajámnak szenteltem a teljes figyelmemet, de közben titkon reméltem, hogy Bella, és a testvérei besétálnak az ajtón. De nem így történt. Az "ebéd" nagyon unalmasan történt. Alice jóformán az egészet végigkáromkodta. Nagyon kiakadt, mert nem tudja nyomon követni a jövőnket. Láttam a gondolataiban, hogy csak fehér foltokat lát, s mivel a környéken nincsenek vérfarkasok nem tudja mi a helyzet, s azt hiszi a képességével vannak igen idegesítő gondok.

Jasper persze engedelmes papucsférj jóvoltából próbálta megnyugtatni, hogy bizonyára semmi gond sincs, csak nagyon sokat stresszel mostanában, s ezért nem működik a képessége.  

Nekem meg persze rögtön eszembe jutottak a régi emlékeim. Oké, nem voltak azok olyan régiek, mégis nagyon nagy hatással voltak rám.

A lángoló, csábító nő, a paradicsom vörös hajú nő remek képességekkel, a férfi, aki kínozta az oroszlánt, az oroszlán, aminek volt inkább valami más szaga, mintsem állat szaga. 

Engem az idegesített a legjobban, hogy egyiknek a gondoltaiba sem láttam bele, s én azt annyira akartam. Úgy látszik, hogy teljesen gondok vannak a képességeinkkel, mivel sem Alice, sem én nem tudom használni őket rendesen. 

Mert ugye nekem már ez nem az első alkalom. Nem tudok se Bella, se a többi családtagjának a fejébe belátni. Olyan, mint azok, akiket láttam az erdőben vadászat közben.

De mégsem. 

Próbáltam összehasonlítani őket, de valami nem stimmelt.

Se Bella, se Ashley nem voltak ott, pedig ott kellett volna, hogy legyenek, mert, ha igaz lenne, akkor a család többi tagjának is ott kellene, hogy legyenek. De nem így volt.

Nagyon sok kérdés lappang a fejemben, s nem tudom rájuk megkeresni az ésszerű megoldást. Pedig komolyan próbálkozom, de látszólag ez mit sem ért.

Évek munkájába telt a képességemet kifejleszteni teljesen, s most bemondja az unalmast!

- Valami nagyon aggaszt. - jegyezte meg Jasper összeráncolt szemöldökkel. "A lánnyal van valami? Mert aggódsz is."

- Is-is. - bólintottam suttogva válaszolva Jasper gondoltaira.

"Ezt, hogy érted?"

- Ő ért is aggódom, de nem csak emiatt. - mondtam. - Nem látok bele egy csomó ember fejébe. - a szemöldökeim egy vonalba préselődtek, s idegességemen nem segített, hogy mikor körülnéztem Bellát még mindig nem láttam sehol sem nevetgélni a többi vihorászó lány, s nevető fiú környékén. Nem láttam sehol sem, az asztal, ahol tegnap ültek most üres volt, ez idegesítő.

- Mint például? - kérdezte Emmett.

- Bella, és családtagjai. - suttogtam lehajtott fejjel. Rosalie felhorkant.

- Na ne mond már, hogy érdekel téged a csaj! - horkant fel. "Mi érdekli őt benne?!" - hallottam kicsinyes gondoltai. Hát mondjuk: kecses alakja, hosszú, barna haja, mely néhol csigákban omlik le egészen a fenekéig, forró csokoládébarna szemei, piros ajkai, melyek csókért duzzadnak, gyönyörű mosolya, ahogyan elpirul. S én mindezt egy nap alatt tapasztalhattam meg, s áldottam a szerencsémet, amiért nekem jött a kólájával!

Jasper felemelte a szemöldökét, bizonyára észrevette a hangulatváltozásomat. Nem tette szóvá, nehogy aztán Rosalie dührohamot kapjon, s Emmett lássa a kárát felesége mérhetetlen haragjának.

- Rosalie, nem vagyok kíváncsi az egoizmusodra. - morogtam, majd ledobtam a sült krumplimat vissza a tálba.

Rosalie felhorkant, mire dühösen kezdtem el méregetni. Nem hiányzott nekem még ez is.

- Különben is. - folytatta a mondókáját Rosalie. - Nagyon furcsák azok a lányok, na meg a fiú is. - mondta, majd a többiekre nézett, hogy igenló morajt kapjon.

- Szerintem nem furcsák. - vonta meg a vállát Jasper. - Érzem, hogy titkolnak valamit, de amúgy az érzelmeik teljesen rendben vannak.

- Nincs semmi furcsa bennük. - vonta meg a vállát Alice. - A fracba, bassza meg! - csattant fel, s belemarkolt az asztalba. A keze nyoma ott maradt. Látomása volt, s benne voltak a fehér foltok, de egészen látható volt, ez meglepett.

"Benne voltam a látomásban, s láttam, hogy a rétemen ülök, de nem egyedül. Egy lány is mellettem ült, az arcát nem láttam, mert a hosszú, barna haja takarta  a kilátást.

Felemeltem a kezemet, s simogatni kezdtem a lány kézfejét, amin gyűrű csillogott. Azt tanulmányoztam, majd a lány kezéről áttértem a saját kezemre, amint szintén GYŰRŰ csillogott. Na nem, ezt nem hiszem el, nem!

- Szeretlek. - suttogtam, s ezt tényleg én voltam, mert még a hangunk is passzolt.

- Én is. - hallottam a lány hangját.

- Hamarosan Mrs. Cullen leszel. - mondtam féloldalas mosollyal, amit Jessica Stanley olyan 'sexys'-nek tart. A lány lélegzete felgyorsult, s hallottam a szíve vad zakatolását.

- Igen, tudom, Alice teljesen belevetette magát a készületekbe. - sóhajtott, majd végigsimított a kézfejemen. - Lelőhetetlen a húgod. 

Kacsintottam rá egyet.

- Tudom, de Alice-t természetesen így kell szeretni. - szólaltam meg békítően. - Hozzá szoktam az elmúlt százötven év alatt. - mosolyogtam felszabadultan. Tehát a lány tudja az igazat. De ő nem vámpír, mégsem fél tőlem ember létére.

- Gondolom. - gondolkodott el a lány. - Bár az én két lánytesóm sem leányálom ám, tudom, hogy milyen.

A másik kezemet felemeltem, majd mikor éppen el akartam tűrni a lány arcáról a hosszú, barna haját megszűnt a látomás, s én nem láttam a lány arcát, amire annyira kíváncsi voltam."

- Alice....

Kaméleon szemszöge:

A reccsenés furcsa volt, mert kifejezetten nem ágreccsenés, vagy fa reccsenés volt. Földreccsenés.  

Nem mertem odanézni, s a többiek is így voltak ezzel, mert nem tudtam mire számítsak.

Ránéztem Sokkolóra, aki a szájába harapva viszonozta a pillantásomat, majd mind a ketten kínra néztünk. Egy kissé sokkolva voltam, s ebben Sokkoló keze nem volt benne. 

Még egyszer hallottam a reccsenést, de nem néztem oda, s így voltak ezzel a társaim is. Pedig vissza akartam fordulni, de nem mertem, mert nem akartam csalódni, mert magam elé tárultak a képek, s tudtam, hogy az úgysem fog megtörténni.

Pyrora gondoltam ismét, s a sírhatnék megint ott volt a levegőben, akartam, de a könnycsatornáim bemondták a csütörtököt, vagyis a könnycsatornám teljesen kiürült, kiszáradt, mint víz nélküli ember a Saharában. 

Sóhajtottam, mert gondoltam már meg kell fordulni, de a gerincem is bemondta az unalmst, miért is ne?! Persze! Tudtam, hogy emberek nem jönnek erre, biztos csak egy állat, de nem érzem azt.

- Ki van ott? - kérdeztem hátra se fordulva. Emberek nem jönnek erre.

- Én. - suttogta egy hang, amit azt hittem, hogy soha többet nem fogok hallani, de mégis hallottam.

- Pyro! - sikítottam.

- Melyik hülyének jutott eszébe eltemetni? - jajgatott Pyro, miközben köhögött egyet. Teste tiszta homok volt, a haja összeragadt, de mosolygott, és a sebei furcsán eltűntek.

- Nekem. - szólalt meg félszegen Sokkoló. - Azt hittem...

- Tudom mit hittél. - mosolygott kedvesen Pyro. - Hallottam minden egyes szót, éppen feltámadóban voltam. - kacsintott barátságosan. - Jó ötlet volt a gyertya, ha eszméletemnél lettem volna mondtam volna azt is, hogy nehogy eloltsátok, mert képes vagyok a sebnyalogatásra. - vigyorgott. 

- Sebnyalogatásra? - kérdezte vigyorogva Kín.

- Még Farkas tanított meg rá, akit ugyanott tartottak fogva, mint minket. - válaszolta vállvonogatva Pyro. Nyújtózkodott, s a nyaka hangosan roppant, mikor azt is megigazította. - Nem hittem volna, hogy hasznomra lesz, de így volt. 

- Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagy. - suttogta könnyes szemmel Sokkoló. - Nem hiszem el, biztos, hogy csak álmodom.

- Ugyan, te nem vagy ilyen kreatív. - gúnyolódott Pyro, mire tudtam, hogy sem Sokkoló, sem én nem álmodunk.  Pyro tényleg él, és velünk marad.

- Ő az. - suttogta vigyorogva Kín. - De bizonyosodjunk meg rajta, egy csontropogtató ölelés céljából. - vigyorgott, majd kézen fogott, nyomott arra egy gyors csókot, majd elindultunk mind a hárman Pyro felé.

Elsőnek én ölelgettem meg jó erősen, mire nyavalyogva kérte, hogy ugyan sikerült feltámadnia, de ettől nem lett halhatatlan, és össze lehet őt nyomni. Mire vigyorogva én hozzáfűztem, hogy "Hé, te lány, hulla jó szagod van". Erre persze szakadt a röhögéstől. Mókamester vagyok a favicceimmel.Nem csak tapsot, hanem még Nobel díjat is kapsz a remek favicceidért, Moore.

Mikor mindenkit alaposan megölelgetett tett egy kis megjegyzést.

- Szerintem rohadt büdös vagyok. - mondta. - Na meg homokos, még a fülemben is van. - morgolódott. - Szerintem én most megyek, és veszek egy forró fürdőt.

- Rendben. - mosolyogtam. - Mi elleszünk.

- Azt gondolom. - pajkósan elmosolyodott, majd kacsintott egyet, és tetszését fejezete ki azzal, hogy megnyalta az ajkait.

....nem is tudom, hogyan élhettem volna enélkül a testvér nélkül. Boldog mosollyal az arcomon mentem be a házba Kínnal kézen fogva, szerelmes pillantásokat váltva egymással.

Örüljön a májatok:) Nem lett függővég, olyan függővég:)

Köszönjük nagyon a sok komit, s nagyon örülnénk, ha még ilyen sok érdeklődőnk maradna.

A komihatár most 18 komi, mert látom, hogy simán megírjátok a 20 komit is. Apropó, ezt nagyon szépen köszönjük.:) Puszi;Jane ;)

      Puszmó        üzenete:
*te mit csináltál?hihi ugye nem döglött meg Pyro?:D
Dzsén A Szadista O___X (csak Puszmónak) üzenete:
*     most kellt élerte     
*     XD     
*     am  egyszer megdöglött, igen     
*     20 komit kaptunk *___*     
*     a 4hez meg az 5hez is     
      Puszmó        üzenete:
*nem csodálkozom rajta hihi én is olvasom őket :-O majdnem lefordultam székről hihi mondom, ha kigyilkolod az egyik főszereplőt hihi az lett volna csak egyedi töri hihi
 

Legyen ma függővég?

Rátok hagyom a döntést.

Legyen ma függővég, vagy ne? Várom a válaszokat:)

ízelítő:D

:):):):):)
- Ki van ott? - kérdeztem hátra se fordulva. Emberek nem jönnek erre.

- Én. - suttogta egy hang

5.fejezet

Sziasztok drágaságaim. Itt Jane, megint:). Meghoztam a következő fejezetet, amiben egy új szerelem jött létre. Garantálom, hogy erre nem nagyon számítottatok, és remélem a függővégnek a végén is örültök, mert én nagyon örülök. *ördögi, mégis szadista vigyor* Nagyon sok puszit küldök nektek!
Jó olvasást kívánok az összes kedves olvasómnak, s köszönöm a 19 komit.
Szeretném, ha ezt hallgatnátok, miközben olvassátok, és ezt hallgattam.:) : http://www.youtube.com/watch?v=dy2nBvtkgyE

  5.fejezet
Első csók
Kaméleon szemszöge:

Kín nagyon kiborult, de ez nem csoda, hisz ők majdnem már testvérek voltak, s nem barátok. Együtt szenvedtek - Pyro talán kicsit jobban - a kísérletezésektől, tesztektől, és a laborokba egyenként bemászkáló emberektől, akik, mint kísérleti majmokat zárták be őket a koszos, és kicsi ketrecbe, vagy nagyobb szobákba, mikor Pyro dühös volt, vagyis mikor ébren volt, mert sokszor a képessége, és a nagy dühe miatt altatásban volt.
Nem lehet most szavakkal kifejezni az érzéseimet, nem lehet szavakkal kifejezni a mondandómat. Tudom, ezért nem is szólalok meg, minek?
Kín most megint a vállamon pihent, s engem ez csöppet sem zavart. Hogy miért? Mert minidig is ugyanazt éreztem iránta. Mióta csak megismertem őt. Szeretem, igen szeretem!
Ütemesen simogattam a hátát, a fejét, a nyakát, s apróbb libabőröket is fel tudtam rajtuk fedezni. Fázott, szerintem.
Nekem már nincs könnyem a sírásra, s szerintem többet nem is tudom majd ezt átélni. Sokkoló elvesztésénél már biztos, hogy belehalnék. Kínébe pedig..már nem is tudom mit csinálnék. Vele együtt halnék meg.
Sóhajtottam, majd a hajamat kiszedtem az arcomból félretűrve a fülem mögé.
Csak arra lettem figyelmes, hogy Kín a nyakamba csókol. Megremegtem ettől a különös érzéstől, s furcsán néztem rá.
- Ne haragudj. - mentegetőzött édesen. 
- Nem haragszom. - csókoltam homlokon. Most mi komolyan ezt csináljuk, vagy csak álmodom?
- Rendben. - oké, most már teljesen mindegy, a tettek mezejére lépek, s ha sikerül, akkor háborús sérülés nélkül jövök vissza a valóságba. Magyarra lefordítva elmondom neki, hogy mit érzek.
- Kín...én... el kell,hogy mondjak valamit. - hajtottam le a fejemet, de egy egyszerű mozdulattal az állam alá nyúlt ezzel arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
- Nyugodtan mond el, hogy mit szeretnél. Nekem már teljesen mindegy, így is lelki roncs vagyok. - rántotta meg a vállát. 
Eszembe jutott, hogy talán nem a mostani a tökéletes pillanat ezekre, de aztán meggondoltam magamat, és elkezdtem beszélni.
- Én...érzek irántad valamit. - suttogtam, mire a szemeiből nem tudtam kiolvasni semmit sem, maximum a meglepődést. - Ami több, mint testvéri szeretet, több mint barátság, talán több mindennél, amit valaha is éreztem. Szerelem, s ebben biztos vagyok már régóta.
Gondolkozott, láttam  a szemében, majd olyat tett, ami nem számítottam; bólintott, majd megfogta a kezemet, és simogatni kezdte azt. Elpirultam, mint egy érett paradicsom.
- Már mikor elsőnek megláttalak éreztem, s érzem minduntalan egész nap, mikor meglátlak, s akkor is érzem, mikor még csak a közelben sem vagy. - mondtam pironkodva a nézésétől. - Csak eddig féltem bevallani, de Pyro megtanított valamire: ami nem öl meg, az megerősít. Pyro olyanokra tanított, olyanokra késztetett, amiket sosem gondoltam volna, hogy teszek. Vadóc kislány voltam én, mikor elsőnek találkoztam a képességemmel. Nem is tudtam, hogy ez nem mindennapi, mert mikor elkezdtem beszélgetni az állatokkal, azok mintha megértették volna a mondanivalómat, a kéréseimet, a parancsaimat, megvigasztaltak, ha rossz kedvem volt, sokat nevettem velük, de mikor édesanyám ezt észrevette - aki nem a legjobb ember volt a világon, egy szívtelen nő - rögtön elvitt a pszichiáterhez, hogy az megnézze mi a franc bajom lesz. Akkor kezdtem el rögtön hülyeségeket csinálni. Macskává változtam. - meséltem, s mosolyogtam, pedig sem a pillanat nem alkalmas, sem pedig a történet mosolygásra - A doki hívta az úgy nevezett akkori "mutánsírtókat", s az anyám beleegyezését várta, hogy elszállítsanak. És anyám belegyezett! Érted?! Sosem szeretett engem.
Meglepetten nézett rám, nem hallották még a történetemet, mert nem szerettem szomorú dolgokkal lelombozni a kellemes, és vidám pillanatokat. Sokkoló, és Kín már elmondták, de mivel nekünk - Pyronak, és nekem - nem a legszebb történeteink vannak magunkról nem meséltünk. Oké, de az övék sem jó, meg szép, de jobb, mint nekem, és Pyronak.
- Azután ketrecbe zártak egy pincében, ami tele volt patkányokkal. - meséltem úgy, mintha csak egy mesét mesélnék. Próbáltam kedves hangot megütni, pedig valósággal reszketem az élményektől.  - Azok beszéltek hozzám, milliónyi hangocska, de egyik sem volt kedves, mint még mikor mókusokkal, kutyákkal, macskákkal, és egyéb állatokkal beszéltem. Meg akartak enni engem. Bejöttek a ketrecembe, s én sikítoztam, mikor harapdálni kezdtek. Könyörögtem, hogy ne csinálják, mégis csinálták! Megfogtam a ketrecet, hogy átváltozom, és elhajlítom, de mikor megfogtam összerogytam a fájdalomtól. A ketrec áramost volt. Érted? Kaptam egy kis helyet, s még abba is áramot vezettek, mintha csak valami szökevény lennék, vagy egy cirkuszi, veszélyes mutatvány. Pedig én nem voltam az. Nem voltam beképzelt, nem voltam idegbeteg, nem voltam veszélyes! Senkit sem akartam bántani, mégis bezártak engem tíz hosszú éven keresztül. Kísérleteztek rajtam, s csak akkor vették észre, hogy nem öregszem, mikor tíz év után is ugyanúgy tizennyolc éves maradtam.
Most már nem tudtam nem remegni. Remegtem, teljesen, s Kínnak fognia kellett.
-Csshhh... - nyugtatgatott, csókolgatta az arcomat, de azok az átkozott könnyek mégis kibuggyantak, s nem tudtam megállítani őket. Hálásan néztem rá, mikor gyengéden lecsókolta a könnycseppjeimet, s az ölébe húzott. Ettől még jobban elpirultam, de felmelegített, és jólesett, hogy valaki törődik velem úgy is.
- Szóval ezzel csak annyit szerettem volna elmondani, hogy Pyro megtanított, hogy a múlt megtörtént, és nem haltam meg, nem szabad begubózni, élnem kell! - szólaltam meg pár perccel később, mikor már lenyugodtam valamicskét. - Pyro annyi mindenre megtanított, és annyi mindent adott, ami megfizethetetlen. Tudom, hogy sokszor hülyéskedtünk, de nagyon szerettük egymást, mint két testvér. A testvérem volt, az volt, a világ legjobb testvére. - sírtam fel, s megint bőgni kezdtem, s kín megértően simogatta a derekamat, csókolgatta az arcomat, a nyakamat, a fejem búbját, a homlokomat, minden szabad bőrfelületemet csókokkal hintette be, ezzel libabőröket okozva nekem, s hozzá még kellemes bizsergést is. - Szóval....én szeretlek téged...mindig is szerettelek már az első pillanattól fogva, csak titkoltam, mert féltem a véleményedtől. Féltem, hogy megint magamba kell, hogy zuhanjak. Féltem sok mindentől, és még mai napig is félek, de nem tarthatom meg magamban, mert tudom, hogy később megbánom, és ezt nem akarom, érted?
- Értem. - suttogta, majd az orrunk már összeért, s megrészegültem az illatától. - És én is szeretlek, már az első pillanattól fogva, örökké szeretni foglak. - suttogta, majd már az ajkunk is összeért. Ez volt életem első, és a legszebb csókja, kezemmel a hajába túrtam, s élvezettel csókoltam az ajkait. Beszívtam édes, megrészegítő illatát, s melegség áradt szét bennem. Az egész testemen, a fejem búbjától egészen a lábujjamig.  A melegség jólesett, s az is, ahogyan ölelő karjai körülzártak engem.
Mikor elengedtük egymást csak pár pillanatig néztünk egymás szemébe. 
Egy kopogtatás törte meg a csendet, s akkor vettük észre, hogy a korházi szobánkban - mert mi most az erkélyen ültünk - tiszta pára valamitől. Sokkoló kopogott az ajtón, ami nem volt nyitva. Kinyitottam, s szinte beesett rajta.
- Mond mi történt? - kérdeztem aggódva. Furcsa képet vágott, majd köhögött, s elmosódó szemfestékének nyomai még mindig ott voltak az arcán.
- P....pp..... - nyögte.
- Sokkoló, mi történt? - találta meg a hangját szerelmem is.
- Pp.... - nyögte megint, s köhögött.
- Nem értem. - ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Pyro.... - nyögte ki.
- NEM ÉRTEM....
- El kell temetnünk Pyrot. - nyögte ki. - A teste gőzölög, mindig ez van, láttam már ilyet hasonló mutánsnál. Ha nem temetjük el, akkor mi is meghalunk a gáztól.
Húsz perccel, és gödörásással később:
Nem tudtunk neki normális temetés szervezni, szóval én énekeltem, mert állítólag jó hangom van. Ki tudja...
Kín kiásta a gödröt, s mi szépen felöltöztettük Pyrot, s folyamatosan sírtunk, pedig azt hittem, hogy már nem is tudok sírni, pedig tudok! Ott álltunk, mint három faszent a kiásott gödör felett, s belehelyeztük barátnőnk testét. Elkezdtük temetni, s mikor már nem bírtam Sokkoló vállába kapaszkodtam, s remegtem a sírástól. Mikor visszanéztem már nem láttam őt.

S testét a homok fedte már.

- Viszlát Pyro. - búcsúztam, könnyeimmel küszködve.

- Sosem felejtünk el, mindig a szívünkben maradsz. - nyögte ki sokkoló, s könnycseppjei a földön landoltak. 
- Te voltál a legjobb testvér a világon, nálad jobbat nem is kívánhattunk volna. - suttogtam, s az arcomat könnyek homályosították el. 
- Nagyon szeretünk, Pyro! - kiáltotta el magát Sokkoló.
Még ott álltunk jó egy órát, majd az eső rákezdett, s nekünk be kellett, hogy menjünk, mert nem akartunk tüdőgyulladást kapni, bár nem bántam volna, kit érdekelt a tüdőgyulladás ebben a helyzetben? Én akartam maradni, de Kín bevonszolt, s közbe csókolgatott. 
Félórával később:
A kanapén ültünk egymás mellett, s az eső abbamaradt, s csak Sokkoló sikítását hallottuk, aki éppen kint volt, s rendezgette Pyro sírját.
- Mi történt? - kiabáltam ki. Válasz nem jött. Kínnal egymásra néztünk. 
Bólintott, majd kiszaladtuk.
- Mi történt? - kérdeztem új. Sokkoló megbabonázva nézte a sírt.
- Mintha megmozdult volna, esküszöm, hogy olyan volt! - suttogta, majd megrázta a fejét.
- Gyere, és pihend ki magadat, rendben? - kérdeztem gyengéden barátnőmtől. Bólintott, majd befele haladtunk.
Akkor viszont egy hatalmas recsegést hallottunk....
HAHAHA. :) Tudjátok, hogy szeretlek titeket, de mivel tegnap sikerült 19 komit összehozni, ezért emelem a dolgokat:). Mostantól 17 komi után lesz friss. :-D Kíváncsiak vagytok, igaz? Hát akkor irány írni egy komit.:)

ízelítő

S testét a homok fedte már.

- Viszlát Pyro. - búcsúzta, könnyeimmel küszködve.

- Sosem felejtünk el, mindig a szívünkben maradsz.

4.fejezet

Hihihiihihihi! *ördögi vigyor* Na ezt kapjátok ki!:) Aki nem hitte el, hogy megteszem, most elhiheti. Kapom majd a káromkodásokat, és szidalmazásokat a fejemhez, de megérte. :-D Jó olvasást minden kedves olvasómnak!

4. fejezet

A halál íze

Kaméleon szemszöge:

Épp a terem felé haladtunk, mikor egy furcsa lökés félét éreztem  a mellkasomnál. Vagyis valami probléma történt. Én érzem meg a legjobban, mert félig állat vagyok, és az állatok megérzik ezeket a furcsa dolgokat. Például, ha valami történik a szeretteikkel.
Lássuk csak. Kín, és Sokkoló itt vannak, semmi bajuk. Anyukám, és az apám meghalt, szóval csak egy lehetőség van.
Bella sérült meg, ez teljesen biztos, s most elkezdtem félni.
- Te is érezted? - kérdeztem a megkövült Sokkolót.
- Igen, éreztem. - suttogta. - Bella.
Szinte futottunk a szekrényünkhöz, bedobáltuk a könyveinket nem törődve semmivel sem, még azzal sem, hogy sokan furcsán méregették párosunkat. Kínnel az udvaron találkoztunk. Elmondtuk neki mit éreztünk, és helyeselt.
- Én is éreztem. - bólintott. Szerencsére mi mutánsok megérezzük, ha a szívünkhöz közelálló személlyel valami történik. Mutáns dolog.
Pyro szemszöge:
Csak feküdtem a földön, a roncsok között, vérbe fagyva. Persze a hátamba, a hasamba, a nyakamba, a vállamba, a lábaimba, a fejembe, és persze az összes többi testrészembe fúródó szilánk darabokkal már nem is törődtem igazán. Először azt hittem meghaltam, de rájöttem, hogy a halál nem lehet ilyen élmény. Annál szörnyűbbnek képzeltem el, ez is ugyan olyan volt, hogy már komolyan kértem a halált, de rosszabbnak képzeltem el.
Éreztem, hogy a szívem már csak nagyon halkan, s keveset dobog, tudtam, hogy nem garantálhatom a túlélést, még ha az autó felrobbanása, és a nyaldosó lángok nem is tettek nagyobb kárt bennem égésileg. A felrobbanó autó darabjai, és a szilánkok megnehezítették a túlélésemet, s nagyon nehezen tudtam magamat - persze besegített a szél, és a víz - kioldozni a lángok fogságából, s a testemre rárakódó darabokat már nem volt se erőm, se lélekjelenlétem eltüntetni. A szememet szigorúan nyitva tartottam, mert tudtam, ha most elalszom, akkor többet nem kelek fel. Ez biztos.
Küzdöttem a szememre nehezedő álmosság ellen, a testem zsibbadása ellen, de nem ment olyan egyszerűen, mint azt a TVben, és a filmek sokaságában látni.
A számat, és a karomat tudtam mozdítani, a lábaim, mintha csak lebénultak volna.
Tudtam, hogy minden egyes elpazarolt perccel közelebb vagyok a halálhoz, minden egyes elpazarolt érzéssel nem tudom kifejezni azt, amit mindig is akartam a halálom idején. Mert fel voltam rá készülve, hogy meghalok, mert már rég, mikor kínoztak a laborban, ahol UFÓnak kezeltek megtanultam viselni a fájdalmat, de azok az átkozott könnyek mégis kibuggyantak!
Nem kértem életet, nem kértem halált! Azért született meg az ember, hogy utána meghaljon, mint valami szánalmas kis lény? Oké, én nem tudok az öregedés miatt meghalni, mert Xavier segített egy olyan szerrel, ami ezt megoldja, de meghalhatok normális sérülések miatt.
A tűz, a víz, a föld, és a levegő nem képes megölni, tehát nem éghetek szénné, nem fulladhatok meg, nem öl meg egy földcsuszamlás, nem öl meg a tornádó, de az éles tárgyak, és a vér vesztesék, és egyéb nem felsorolt esetek megölhetnek.
Most is ez történt meg.
Hallottam a tűzszikrák apró, de éppenséggel még felismerhető hangját, a szívem apró, és nagyon kevésnek tűnő dobbanásait. Hallottam, ahogyan a közeli patak csörgedezik. Hallottam a közelgő szarvasok dobogását. Hallotta mindent. 
Miért tetted azt, hogy egyedül kell, hogy meghaljak? Miért, mond meg, hogy miért!
Kín szemszöge:
Nem lehet! Pyronak nem eshet semmi baja sem! Nem! 
- Változz át, és madárként nézd át a terepet, mi megyünk egyenesen az erdős út felé. - mondtam Kaméleonnak, aki egy tömör bólintással vette tudomásul szavaimat.  Aggodalommal, és félelemmel teli arca most már nem olyan volt, mint pár perce. Komoly volt az összpontosításól. Pár másodperccel később már sólyomként állt előttünk, s mi szélsebesen haladtunk az erdős út felé. Nem volt messze ez autóval, csak pár kilométer. Maximum kettő, de lehet, hogy annyi sem.
- Nem eshet baja...nem eshet baja. - motyogta magában Sokkoló.
- Tudom. - válaszoltam a mondatára, pedig nem kérdésnek szánta.
- És ha mégis? - kérdezte ijedten.
- Erre ne gondolj, Sokkoló. - próbáltam nyugtatni, de az aggódó hangszínt persze megérezte.
- Mit csinálunk, ha meghalt? - festette az ördögöt a falra. - Mit csinálunk? Nem rendezhetünk neki rendes temetést, hisz ő nem ember csak kinézetileg! Mi lesz most? Aj, Istenem! 
- ANGEL BISHOP! - morogtam, s komolyan féken kellett, hogy tartsam magamat. HOGY KÉPZELI HOGY ILYENEKRE GONDOL? - Kérlek, koncentrálj a küldetésre. - nagyon sokba telt nekem, hogy normálisan beszéljek, hisz a hangom eltorzult volna az ijedségtől, félelemtől, aggódástól, halálfélelemtől. 
- Tudom, tudom. - mentegetőzött a kezét fent tartva.
- Pyro sok mindent túlélt már, remélhetőleg ez meg sem fog kottyanni neki. - szívtam be a levegőt az orromon keresztül, s ijedten kaptam a számhoz, mikor megéreztem a füst szagot. 
- Tudom, hogy sok mindent túlélt már, ő volt az, aki a legtöbbet volt halálveszélyben, és érezte meg már a halál ízét, de érts már meg, hogy aggódom miatta!
- Én is aggódom. - ismertem be.
- Te nyugodt vagy? - állapításnak hangozz, mintsem kérdésnek.
- Nem. - tagadtam meg kicsit erőteljesebben is, mint kellett volna. - Jobban félek, mint eddig valaha is tettem. - Csak én az aggodalmat nem mindig mutatom ki. Kell valaki - mikor Pyro nincs a közelben -, aki megnyugtat, lelket önt belétek, és támogat titeket.
Bólintott, majd még jobban rákapcsolt a futásra. Bizonyára megérezte  a füstszagot. Sólyom károgásának hangját lehetett meghalni. Olyan volt, mintha vészhelyzetet jelzene. Tudtuk mi pontosan, hogy mi történt; megtalálta Pyrot, remélhetőleg még élve.
Siettünk, s olyan gyorsan futottunk, amilyen gyorsan csak tudtunk, meg nem álltunk, siettünk. 
Megláttunk sok kidőlt, leégett fát, egy még füstölő autót, és egy lányt, aki szívmasszázst alkalmaz egy másik, a földön fekvő, ájult lányon. Tudtam kik ők: Kaméleon az, aki éppen Pyrot éleszti újra.
Gyorsan térdeltünk le Pyro mellé.
- Él még? - kérdeztem gyorsan, és meglehetősen sürgetően Kaméleontól.
Bólintott, s gyorsan, és egyben lassan nyújtotta nekem át Pyrot, hogy vigyük gyorsan a házba. Nincs innen messze, úgy száz méter.
Futottunk, ismét, de most Kaméleon is mellettünk volt, s komoly, aggódó, szerető, fájdalmas, ideges, és még sok féle fintort vágott,  miközben a szél süvített a fülünknél, fújva a hajunkat.
Szinte berúgtam az ajtót, s a közös, orvosi ellátás céljából használt szobánkba mentünk fel. Kaméleon előre ment, kihúzta az ágyat, majd elővette az altatásra használ injekciót.
- Gyorsabban! - sürgettem, majd mikor végzett letettem Pyrot az ágyra.
Tíz perccel később.
Pyronak még nagyjából dobogott a szíve, de nagyon halk volt, és eléggé lassú. Már kétszer használtuk rajta a szívmasszázst,  egyenlőre sikeresen. Sokkoló gyorsan meggyújtott egy gyertyát. Tudtuk, hogyha a láng még mindig él, akkor Pyro erőt tud gyűjteni, és megtudjuk az állapotát. A láng nagyon takarékosan égetett. Na jó, nem nevezhetjük égésnek, mert csak pislákolt. Nagyon kevés volt. Tudtuk, hogy Pyro nagyon erős, mert már egy átlag ember meghalt volna még a becsapódástól. Tudtuk, hogy a tűz nem hat rá, de a darabok, amik ráestek belső vérzést is okozhattak. A szilánkok a testében, amik felsértették azt, meglehetősen csúnya hegeket, és sebeket hagyva rajta.
Arra lettünk figyelmesek, hogy a láng már csak füstölt, s teljesen eloltódott. Gyorsan kaptam a kezemet Pyro szívéhez, s végeztem el a szívmasszázst. Öt percig csináltam, de nem volt semmi.
Sokkoló ijedten jött oda hozzám.
- Mi történt? - kérdezte ijedten.
- Leállt a szíve. - válaszoltam idegesen, s már görcsösen végeztem rajta a szívmasszázst. 
Sokkoló, és Kaméleon egyszerre kezdtek el keservesen sírni. A mindig kemény Sokkoló összerogyott a földön, s olyan keservesen sírt, hogy olyat még senki sem látott.
Folyamatosan csináltam a dolgomat, de nem történt semmi se.
Kaméleon felállt, s megfogta a vállamat. Sírt, de azt megállás nélkül, majd háromszor is nekikezdett, de csak negyedszerre sikerült neki elmondani azt, amit akart.
- Ha....gyjad.....P....p....p...y..r...o....meee....ggg....hhhhh....a...lt. - köhögött egyet. - Már nem tehetsz.....semmit sem.....
Még mindig csináltam, nem hagytam abba. Nem hittem el, hogy Pyro meghalhat.
- Kín....ne nehezítsd.......meee......gggg.... - reszketett Sokkoló. Végül Kaméleon vette le a kezeimet Pyro szívéről, ami nem dobogott már.
A kezeit a kezeimbe tette, s összekulcsolta azokat. A vállára hajtottam a fejemet, míg ő simogatott, s sírtunk. Tudom, hogy a férfiak nem szoktak sírni, de én sírtam! 
Tudtam mi történt; Pyro meghalt.
MEGJEGYZÉST!:) Most is 16 megjegyzés, és akkor holnap kapjátok a fejit:) NEM UTÁLNI ENGEM! EZT LESZÖGEZEM!

Ízelítő

Kaptok egy kis ízelítőt, hogy ez felcsigázzon titeket.
- Mi történt? - kérdezte ijedten.
- Leállt a szíve.

3. fejezet

 

C

Csáó emberek. Meghoztam a várva várt frisst. Függővég természetesen, miért is ne? Biztonsági öveket becsatolni, nyugtatókat bevenni, kezdődik a műsor:) 

3.fejezet

Baleset, megismerkedés

Edward szemszöge

Rosalie, és Alice lelkesen ecsetelték egymásnak a vásárlásról szóló gyermeteg gondolataikat, Emmett Jasperrel beszélgetett, én pedig csak hallgattam, s gondolataimba merültem. Nem figyeltem oda merre megyek, a lábaim automatikusan mentek előre, magam sem tudom hová.

A tegnap történtek jártak a fejembe. Láttam egy lángoló nőt, aki még hátulról is gyönyörű volt, láttam egy oroszlánt, aki vergődött a kíntól, láttam egy férfit, aki jelek szerint kínozta az oroszlánt. Láttam egy paradicsom színű hajú lányt, aki olyan mozdulatot tett, mintha megbénítaná a lángoló lányt. Ami a legfurcsább volt, hogy a lány lángolt, mégsem jajgatott, vagyis nem fájt neki.

Lehet, hogy ők sem mindennapi emberek? Lehet, hogy vámpírok? Lehet, hogy mások, mint a többiek? Igen, azt biztosra veszem, hogy nem mindennapiak, hisz a nő lángolt, a férfi kínozta az oroszlánt, a másik lány pedig megbénította a lángoló nőt. Csak tudnám meg, hogy kik, és mik ők! Talán ide járnak a suliba? Lehet, hogy még ismerem is őket? A gondolataikba is olvasok csak buta fejjel nem figyelek rájuk? Minden bizonnyal.

- Edward, mi van veled? – bökött oldalba Emmett, de csak úgy, hogy tekintettel volt a körülöttünk mászkáló embertömegre.

- Semmi. – ráztam meg a fejemet.

- Én nem úgy érzem. – rázta meg a fejét Jasper. – Érzem, hogy kíváncsi vagy, és még valami mást is érzek. Vágyódás. Igen, egyértelmű vágyódás valami után, de nem vagy szomjas, nem értem.

- Tegnap nem voltam egészen őszinte. – szólaltam meg. – Tegnap valami történt velem, furcsa volt.

- Mesélj. – mondta Emmett.

- Az történt, hogy megéreztem a kedvenc oroszlánom illatát. – meséltem. – De nem volt olyan. Éreztem, hogy nem olyan, mint a többi. Semmi állati sem volt benne, de még emberi sem, nem tudom, más lény lehetett. Pedig tényleg oroszlán volt, a saját szememmel láttam!

- Ennyi? – kérdezte Emmett, s lehetett hallani az enyhe unalmat a hangjában.

- Nem. – szólaltam meg. – Közel sem. Még nem is tartunk ott.

Alice összeszűkített szemmel nézett engem, s a gondolatai folyamatosan azt hangoztatták: „Miért nem láttam? Miért nem láttam?”

- Aztán követtem az illatot, elvezetett egy tisztás féleségre. – folytattam elgondolkozva. – Mikor odaértem az oroszlán nem egyedül volt. Kínozták őt, pontosabban egy pasas kínozta.

- Hogy érted ezt? – kérdezte Rose.

- Vannak több vámpírok is a közelben? – lepődött meg Alice.

- Nem, szerintem nincsenek. – válaszoltam. – Ezek mások?

- Ezek? – kérdezett vissza Emmett. – Nem azt mondtad, hogy csak egy pasas volt?

- Nem, csak a pasas kínozta az oroszlánt. – ráztam meg a fejemet tagadóan. – Volt ott még egy paradicsom vörös hajú nő, aki olyan mozdulatot tett, mintha megbénította volna a másik, lángoló nőt.

- Na ne nevetess már! – rázta meg a fejét Emmett. – A csaj lángolt? Na, ne! Az jó, hogy megbénította a nő a másikat, de hogy lángolt is.

- És én ezt nem is láttam! – csattant fel Alice, és a fejét fogta. Ideges volt, a gondolatai, és Jasper torz arca is erről árulkodott. – Most sem látok semmit! Csak foltok! Fehér foltok, nem tudom mi van.

Elhúztam a számat, majd folytattam.

- De a legfurcsább mégis azután történt meg, mikor hallották a lépteimet. – mondtam. – Akkor elsötétült a világ, s fájdalmat éreztem, ami elkábított, elájultam.

- Komolyan? – hüledezett Emmett.

- Aha. – bólogatattam.

Szerencsére senki sem hallotta meg a rövid kis beszélgetésünket, mert egyrészt nagyon halkan beszéltünk – úgy, hogy csak mi halljuk – másrészt meg az emberek néha a saját hangjukat sem hallották a nagy hangzavarban.

Az emberek nem figyelnek oda mit csinálnak, csak mennek a saját fejük után. Jellemző.

- Hát ez durva. – szólalt meg Emmett, a többiek mélyen gondolkoztak. Alice már nem a jókedvű, mosolygós Alice volt, hanem a komor, elgondolkozó Alice. Rosalie most nem csak a haján, a ruháin, és a vásárláson gondolkodott, hanem azon, hogy mi lenne itt, ha ez, ami velem történt egy pletykásabb emberrel is megtörténne. Rögtön el kellene hagynunk az országot, s csak száz évvel később jöhetnénk csak vissza.

Nem figyeltem arra, hogy merre mentem, csak mentem egyenesen előre. Hirtelen viszont valami tűzforró dolognak ütköztem. Természetellenesen meleg volt, viszont nagyon kellemes volt, és hívogató. Csak később jöttem rá, hogy egy embernek ütköztem neki.

A kólája az ingemre, majd az ő pólójára fröccsent.

- Jaj, annyira sajnálom, annyira sajnálom. – mentegetőzött, s a hangja furcsán hatott rám. Szinte már megremegtem!  Ránéztem az ingemre, majd a lányra. Teljesen elfeledkeztem a külvilágról, amint a csokoládébarna angyali szemek mélyedtek az én aranybarna szemeimbe. Percekig nem szólaltunk meg, majd arra lettem figyelmes, hogy Jazz kuncog, valaki pedig oldalba löki Emmettet. Aztán elmennek, engem itt hagyva, amit amúgy igazán nem is bántam meg.

Pár percig csak néztem az ismeretlen angyalt, majd megszólaltam.

- Semmi gond, az én hibám is. – mondtam kedvesen, mire a szíve dübörögni kezdett. Ijesztő lennék, hogy megijedt?  Bár még mindig furcsa kábulatban voltam a csokoládébarna szemek okozta csodálattól, s a finom, selymes, és meglehetősen meleg bőrtől, mégis valamilyen szinten tudtam normálisan válaszolni.

- Aj, sajnálom, annyira ügyetlen vagyok. – még mindig mentegetőzött, de leállítottam.

- Semmi gond, én is figyelmetlen voltam, elgondolkoztam. – mosolyogtam. – Megsúgom: amúgy is el akartam menni a következő órákról, most már lesz indok is.

Elmosolyodott, s nekem szinte erőfeszítésbe került normálisan állni, és beszélni. Pedig vámpír vagyok, vámpír vagyok!

Edward koncentrálj, koncentrálj már! – parancsoltam magamnak.

- Edward vagyok. – mutatkoztam be mosolyogva. – Edward Cullen.

- Én pedig Bella. – mondta mosolyogva Bella. – Amúgy Isabella, de csak Bella. És amúgy Bella Swan.

- Hát akkor nekem is el kell lógnom a suliból. – üzente a családjának, akiket eddig észre sem vettem. Volt ott két lány, és egy fiú. Az egyik lánynak paradicsom színű haja volt, a másik lány sötétbarna hajkoronával rendelkezett. A fiú is sötétbarna hajjal rendelkezett, s kicsit furcsán, szórakozottan méregettek engem. Mintha már láttak volna valahol, amit nem nagyon akarnak felemlegetni. Nekem is olyan érzésem volt, hogy már láttam őket valahol – Bellánál is - , de nem tudtam megállapítani hol, mikor, és egyebek.

- Igen, minden bizonnyal. – értettem egyet.

Elmosolyodtam, ő pedig a családjához fordult.

- Akkor én most hazamegyek, rendben? – kérdezte tőlük.

- Rendben. – egyezett bele a sötétbarna hajú lány.

- Oké.  – szólalt meg utána a másik, paradicsom színű hajú lány.

Bella mosolyogott, majd elment mellettem, én pedig mentem utána, mint egy jól nevelt kiskutya. Jó, hogy nem ugattam. Furcsa volt, mert nem vágytam a vérére. Nem volt olyan hatása. Nem volt emberi.

- Majd kiengesztellek. – mosolygott, mikor sikerült a szánalmas emberi tempóban is utolérnem.

- Rendben, az szuper lesz. – vigyorogtam. Megálltunk, s csak akkor vettem észre, hogy már a parkolóban állunk egymás előtt.

- Akkor… szia. – köszönt el, s az autója felé mutatott, a táskát pedig bedobta oda.

- Öhm…szia. – köszöntem én is. Mint valami bedrogozott tinédzser, úgy viselkedem!

Megvártam, míg elhajt, majd a saját autómhoz vettem az irányt.

Bella szemszöge:

Haladtam a fás, erdős környéken hazafele tartva, és még éltek bennem az emlékek, mikor leöntöttem a bronzvörös herceget, Edwardot. Azok az aranybarna szemek, és az a mosoly! Esküszöm elmenekülök a világ elöl is, csak had lássam még egyszer. Holnap egész suli időben őt fogom keresni, az biztos.

Énekeltem a számot, ami a rádióban szólt. Vidám voltam, nagyon vidám. A telefonom megszólalt, én pedig utánakaptam. Nagy szerencsétlenségemnek köszönhetően a telefon leesett, s nekem le kellett hajolnom, hogy felvegyem. Lehajoltam, s nagy nehezen felvettem a telefont - mivel nem éppen kellemes érzés olyan mélyre lehajolni, közben egyik kézzel a kormányt fogni, az egyik lábadat pedig a gázon tartani - és akkor felültem, megláttam a fát, amihez éppen közeledtem. Reagálni sem volt időm, már nekicsapódtam a fának. 

Az üvegek az összes résznél eltörtek, s sikítottam egyet. Éreztem, hogy a vér végigfolyik az homlokom, egyenesen az arcomon át, ráesett a kezemre. A vér könnycseppekkel vegyül, mert egyidejűleg sírni is kezdtem. Nem számítottam arra, hogy érezni fogom a benzin szagát, s akkor tudtam, hogy mi fog történni, ha nem megyek ki a kocsiból. Meghalok.

Próbáltam kinyitni a kocsiajtót, de beragadt. Próbáltam kimászni az ablakon, de nem ment, mert beragadtam. Segítségért akartam kiáltozni, de tudtam, hogy úgy sincs a közelben semmilyen olyan ember, aki nekem segítene ebben a helyzetben, és amúgy sem jött semmi sem ki a torkomon. Gombóc nőtt benne. Szinte már éreztem a halál szagát, holott tudtam, hogy nem kellene meghalnom, mert még szükségük van rám. De nem tudtam mit tenni, sírtam, s véreztem egyaránt. Hallottam a benzincseppek kopogását a földön, s hallottam a tűz sercegését. Próbáltam elfojtani a tüzet, de semmi esélyem sem volt, mert nagyon gyenge voltam, és mert a félelemtől a képességem nem működött úgy Isten igazából. Próbáltam elfojtani, tényleg, de nem ment. 

Akkor a benzin elérte a tüzet, s kocsi felrobbant. Sikítottam, és elsötétült előttem a világ.

Tudtam mi történt.
Meghaltam.

MUHAHAHA! *ördögi kacaj* Most próbáljatok aludni, lélegezni, élni ezek után. Várom a komikat. Kedves leszek, és teszek egy olyan ajánlatot, hogyha még ma megírjátok a mondjuk.... 16 komit, akkor teszek fel még egy fejezetet. :) De csak ha megírjátok. Nem is vagyok annyira kegyetlen. ANNYIRA!:) Nem utálni engem, nem utálni engem, tudom, hogy szerettek, nem utálni engem. Puszi: Jane.