5.fejezet

Sziasztok drágaságaim. Itt Jane, megint:). Meghoztam a következő fejezetet, amiben egy új szerelem jött létre. Garantálom, hogy erre nem nagyon számítottatok, és remélem a függővégnek a végén is örültök, mert én nagyon örülök. *ördögi, mégis szadista vigyor* Nagyon sok puszit küldök nektek!
Jó olvasást kívánok az összes kedves olvasómnak, s köszönöm a 19 komit.
Szeretném, ha ezt hallgatnátok, miközben olvassátok, és ezt hallgattam.:) : http://www.youtube.com/watch?v=dy2nBvtkgyE

  5.fejezet
Első csók
Kaméleon szemszöge:

Kín nagyon kiborult, de ez nem csoda, hisz ők majdnem már testvérek voltak, s nem barátok. Együtt szenvedtek - Pyro talán kicsit jobban - a kísérletezésektől, tesztektől, és a laborokba egyenként bemászkáló emberektől, akik, mint kísérleti majmokat zárták be őket a koszos, és kicsi ketrecbe, vagy nagyobb szobákba, mikor Pyro dühös volt, vagyis mikor ébren volt, mert sokszor a képessége, és a nagy dühe miatt altatásban volt.
Nem lehet most szavakkal kifejezni az érzéseimet, nem lehet szavakkal kifejezni a mondandómat. Tudom, ezért nem is szólalok meg, minek?
Kín most megint a vállamon pihent, s engem ez csöppet sem zavart. Hogy miért? Mert minidig is ugyanazt éreztem iránta. Mióta csak megismertem őt. Szeretem, igen szeretem!
Ütemesen simogattam a hátát, a fejét, a nyakát, s apróbb libabőröket is fel tudtam rajtuk fedezni. Fázott, szerintem.
Nekem már nincs könnyem a sírásra, s szerintem többet nem is tudom majd ezt átélni. Sokkoló elvesztésénél már biztos, hogy belehalnék. Kínébe pedig..már nem is tudom mit csinálnék. Vele együtt halnék meg.
Sóhajtottam, majd a hajamat kiszedtem az arcomból félretűrve a fülem mögé.
Csak arra lettem figyelmes, hogy Kín a nyakamba csókol. Megremegtem ettől a különös érzéstől, s furcsán néztem rá.
- Ne haragudj. - mentegetőzött édesen. 
- Nem haragszom. - csókoltam homlokon. Most mi komolyan ezt csináljuk, vagy csak álmodom?
- Rendben. - oké, most már teljesen mindegy, a tettek mezejére lépek, s ha sikerül, akkor háborús sérülés nélkül jövök vissza a valóságba. Magyarra lefordítva elmondom neki, hogy mit érzek.
- Kín...én... el kell,hogy mondjak valamit. - hajtottam le a fejemet, de egy egyszerű mozdulattal az állam alá nyúlt ezzel arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
- Nyugodtan mond el, hogy mit szeretnél. Nekem már teljesen mindegy, így is lelki roncs vagyok. - rántotta meg a vállát. 
Eszembe jutott, hogy talán nem a mostani a tökéletes pillanat ezekre, de aztán meggondoltam magamat, és elkezdtem beszélni.
- Én...érzek irántad valamit. - suttogtam, mire a szemeiből nem tudtam kiolvasni semmit sem, maximum a meglepődést. - Ami több, mint testvéri szeretet, több mint barátság, talán több mindennél, amit valaha is éreztem. Szerelem, s ebben biztos vagyok már régóta.
Gondolkozott, láttam  a szemében, majd olyat tett, ami nem számítottam; bólintott, majd megfogta a kezemet, és simogatni kezdte azt. Elpirultam, mint egy érett paradicsom.
- Már mikor elsőnek megláttalak éreztem, s érzem minduntalan egész nap, mikor meglátlak, s akkor is érzem, mikor még csak a közelben sem vagy. - mondtam pironkodva a nézésétől. - Csak eddig féltem bevallani, de Pyro megtanított valamire: ami nem öl meg, az megerősít. Pyro olyanokra tanított, olyanokra késztetett, amiket sosem gondoltam volna, hogy teszek. Vadóc kislány voltam én, mikor elsőnek találkoztam a képességemmel. Nem is tudtam, hogy ez nem mindennapi, mert mikor elkezdtem beszélgetni az állatokkal, azok mintha megértették volna a mondanivalómat, a kéréseimet, a parancsaimat, megvigasztaltak, ha rossz kedvem volt, sokat nevettem velük, de mikor édesanyám ezt észrevette - aki nem a legjobb ember volt a világon, egy szívtelen nő - rögtön elvitt a pszichiáterhez, hogy az megnézze mi a franc bajom lesz. Akkor kezdtem el rögtön hülyeségeket csinálni. Macskává változtam. - meséltem, s mosolyogtam, pedig sem a pillanat nem alkalmas, sem pedig a történet mosolygásra - A doki hívta az úgy nevezett akkori "mutánsírtókat", s az anyám beleegyezését várta, hogy elszállítsanak. És anyám belegyezett! Érted?! Sosem szeretett engem.
Meglepetten nézett rám, nem hallották még a történetemet, mert nem szerettem szomorú dolgokkal lelombozni a kellemes, és vidám pillanatokat. Sokkoló, és Kín már elmondták, de mivel nekünk - Pyronak, és nekem - nem a legszebb történeteink vannak magunkról nem meséltünk. Oké, de az övék sem jó, meg szép, de jobb, mint nekem, és Pyronak.
- Azután ketrecbe zártak egy pincében, ami tele volt patkányokkal. - meséltem úgy, mintha csak egy mesét mesélnék. Próbáltam kedves hangot megütni, pedig valósággal reszketem az élményektől.  - Azok beszéltek hozzám, milliónyi hangocska, de egyik sem volt kedves, mint még mikor mókusokkal, kutyákkal, macskákkal, és egyéb állatokkal beszéltem. Meg akartak enni engem. Bejöttek a ketrecembe, s én sikítoztam, mikor harapdálni kezdtek. Könyörögtem, hogy ne csinálják, mégis csinálták! Megfogtam a ketrecet, hogy átváltozom, és elhajlítom, de mikor megfogtam összerogytam a fájdalomtól. A ketrec áramost volt. Érted? Kaptam egy kis helyet, s még abba is áramot vezettek, mintha csak valami szökevény lennék, vagy egy cirkuszi, veszélyes mutatvány. Pedig én nem voltam az. Nem voltam beképzelt, nem voltam idegbeteg, nem voltam veszélyes! Senkit sem akartam bántani, mégis bezártak engem tíz hosszú éven keresztül. Kísérleteztek rajtam, s csak akkor vették észre, hogy nem öregszem, mikor tíz év után is ugyanúgy tizennyolc éves maradtam.
Most már nem tudtam nem remegni. Remegtem, teljesen, s Kínnak fognia kellett.
-Csshhh... - nyugtatgatott, csókolgatta az arcomat, de azok az átkozott könnyek mégis kibuggyantak, s nem tudtam megállítani őket. Hálásan néztem rá, mikor gyengéden lecsókolta a könnycseppjeimet, s az ölébe húzott. Ettől még jobban elpirultam, de felmelegített, és jólesett, hogy valaki törődik velem úgy is.
- Szóval ezzel csak annyit szerettem volna elmondani, hogy Pyro megtanított, hogy a múlt megtörtént, és nem haltam meg, nem szabad begubózni, élnem kell! - szólaltam meg pár perccel később, mikor már lenyugodtam valamicskét. - Pyro annyi mindenre megtanított, és annyi mindent adott, ami megfizethetetlen. Tudom, hogy sokszor hülyéskedtünk, de nagyon szerettük egymást, mint két testvér. A testvérem volt, az volt, a világ legjobb testvére. - sírtam fel, s megint bőgni kezdtem, s kín megértően simogatta a derekamat, csókolgatta az arcomat, a nyakamat, a fejem búbját, a homlokomat, minden szabad bőrfelületemet csókokkal hintette be, ezzel libabőröket okozva nekem, s hozzá még kellemes bizsergést is. - Szóval....én szeretlek téged...mindig is szerettelek már az első pillanattól fogva, csak titkoltam, mert féltem a véleményedtől. Féltem, hogy megint magamba kell, hogy zuhanjak. Féltem sok mindentől, és még mai napig is félek, de nem tarthatom meg magamban, mert tudom, hogy később megbánom, és ezt nem akarom, érted?
- Értem. - suttogta, majd az orrunk már összeért, s megrészegültem az illatától. - És én is szeretlek, már az első pillanattól fogva, örökké szeretni foglak. - suttogta, majd már az ajkunk is összeért. Ez volt életem első, és a legszebb csókja, kezemmel a hajába túrtam, s élvezettel csókoltam az ajkait. Beszívtam édes, megrészegítő illatát, s melegség áradt szét bennem. Az egész testemen, a fejem búbjától egészen a lábujjamig.  A melegség jólesett, s az is, ahogyan ölelő karjai körülzártak engem.
Mikor elengedtük egymást csak pár pillanatig néztünk egymás szemébe. 
Egy kopogtatás törte meg a csendet, s akkor vettük észre, hogy a korházi szobánkban - mert mi most az erkélyen ültünk - tiszta pára valamitől. Sokkoló kopogott az ajtón, ami nem volt nyitva. Kinyitottam, s szinte beesett rajta.
- Mond mi történt? - kérdeztem aggódva. Furcsa képet vágott, majd köhögött, s elmosódó szemfestékének nyomai még mindig ott voltak az arcán.
- P....pp..... - nyögte.
- Sokkoló, mi történt? - találta meg a hangját szerelmem is.
- Pp.... - nyögte megint, s köhögött.
- Nem értem. - ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Pyro.... - nyögte ki.
- NEM ÉRTEM....
- El kell temetnünk Pyrot. - nyögte ki. - A teste gőzölög, mindig ez van, láttam már ilyet hasonló mutánsnál. Ha nem temetjük el, akkor mi is meghalunk a gáztól.
Húsz perccel, és gödörásással később:
Nem tudtunk neki normális temetés szervezni, szóval én énekeltem, mert állítólag jó hangom van. Ki tudja...
Kín kiásta a gödröt, s mi szépen felöltöztettük Pyrot, s folyamatosan sírtunk, pedig azt hittem, hogy már nem is tudok sírni, pedig tudok! Ott álltunk, mint három faszent a kiásott gödör felett, s belehelyeztük barátnőnk testét. Elkezdtük temetni, s mikor már nem bírtam Sokkoló vállába kapaszkodtam, s remegtem a sírástól. Mikor visszanéztem már nem láttam őt.

S testét a homok fedte már.

- Viszlát Pyro. - búcsúztam, könnyeimmel küszködve.

- Sosem felejtünk el, mindig a szívünkben maradsz. - nyögte ki sokkoló, s könnycseppjei a földön landoltak. 
- Te voltál a legjobb testvér a világon, nálad jobbat nem is kívánhattunk volna. - suttogtam, s az arcomat könnyek homályosították el. 
- Nagyon szeretünk, Pyro! - kiáltotta el magát Sokkoló.
Még ott álltunk jó egy órát, majd az eső rákezdett, s nekünk be kellett, hogy menjünk, mert nem akartunk tüdőgyulladást kapni, bár nem bántam volna, kit érdekelt a tüdőgyulladás ebben a helyzetben? Én akartam maradni, de Kín bevonszolt, s közbe csókolgatott. 
Félórával később:
A kanapén ültünk egymás mellett, s az eső abbamaradt, s csak Sokkoló sikítását hallottuk, aki éppen kint volt, s rendezgette Pyro sírját.
- Mi történt? - kiabáltam ki. Válasz nem jött. Kínnal egymásra néztünk. 
Bólintott, majd kiszaladtuk.
- Mi történt? - kérdeztem új. Sokkoló megbabonázva nézte a sírt.
- Mintha megmozdult volna, esküszöm, hogy olyan volt! - suttogta, majd megrázta a fejét.
- Gyere, és pihend ki magadat, rendben? - kérdeztem gyengéden barátnőmtől. Bólintott, majd befele haladtunk.
Akkor viszont egy hatalmas recsegést hallottunk....
HAHAHA. :) Tudjátok, hogy szeretlek titeket, de mivel tegnap sikerült 19 komit összehozni, ezért emelem a dolgokat:). Mostantól 17 komi után lesz friss. :-D Kíváncsiak vagytok, igaz? Hát akkor irány írni egy komit.:)