2. fejezet

 

2. fejezet

Viszontlátás

   ( Bella szemszöge)

 Mindannyian megrémültünk. Sokkoló a hang irányába nézett, így megszűnt a hatása rajtam. Én háttal álltam, így nem láthattam, ki is lepett meg minket gyakorlás közben. Nem mertem megfordulni. Nem mertem ránézni. Féltem a reakciójától. Féltem a félelemtől, a szemében. Hirtelen egy nagy csattanást hallottam.

- Mi történt? – fordultam meg végre. Egy srác feküdt a földön. Szóval Kín használta rajta a képességét.

- Csak elaltattam. – felelte Kín, a döbbent arcom láttán. Nem lenne jó senkit se megölni, rögtön az első napom. Nem hiszem, hogy ezzel belopnánk az itt élők szívébe magunkat.

- Most mi lesz? – kezdett el parázni Kaméleon. Időközben visszaváltozott emberi alakjára.

- Nyugodj már meg! Biztos minden rendben lesz. Igaz, Kín? – néztem az említett felé. Ő csak hümmögött, s nézett maga elé.

- Látod? Semmi sincs rendben. Nem fogok visszamenni kísérleti patkánynak. – kezdett el körbe-körbe járkálni Kami. – És ha elmondja valakinek? Ha holnap reggel egy ketrecben ébredünk? Nem fogok visszamenni abba a koszos laboratóriumba. Nem leszek kísérleti patkány. – üvöltötte el magát.

- Befognád a pofádat? Nincs épp elég bajunk? Muszáj még a te rinyálásodat is hallgatnunk? – keltem ki magamból. Ettől rögtön nem pofázott tovább.

- Most mi lesz? Elmegyünk? Vagy maradunk? – kérdeztem Kíntől. De ő csak állt egy helybe, s még mindig nézett maga elé.

- Az Isten bassza meg! Válaszolnál végre? – löktem oldalba.

- Honnan a rákos Isten nyilából tudjam? – nézett rám dühösen.

- A srác. A srác megmozdult. – kezdett el hisztériázni Kaméleon. Kín rászegezte a tekintetét, s újból önkívületi állapotba taszította.

- Nem tudok egyszerre rád is nézni, meg őt is alvásban tartani. Egyszerre a kettő nem megy. – felelte gúnyosan.

- De a nyelvedet azért tudod használni, nem? – kérdeztem némi iróniával.

- Attól függ, mire. – kezdett el cukkolni.

- Emlékezni fog ránk, vagy sem? – engedtem el a beszólását fülem mellett. Épp elég problémánk van már így is. Nem hiányzik még egy veszekedés is. Kín hallgatott.

- Mi a francért nem válaszolsz? Basszus, csak annyit nyögj ki, hogy igen vagy nem. Ennyire azért még te is képes vagy, nem? Tudom, hogy a férfiak nem képesek egyszerre használni két létfontosságú szervüket, mert a vérelosztás ezt nem teszi lehetővé. Mindig az agyukkal gondolkoznak, az irányítja őket. De könyörgöm! Most nincs mire felizgulnod, nem? Akkor csak van annyi vér az agyadban, hogy kinyögj egy szót, nem?

- A rákos Isten nyilát. Fogalmam sincs, hogy mire fog emlékezni. Nem vagyok jós. Nem látok a jövőbe. De abban biztos vagyok, hogyha nem hozom vissza pár percen belül, akkor az agya károsodni fog.

- Akkor mi legyen? – sóhajtottam fel. Kaméleon és Sokkoló rémülten néztek rám. Tudtam, hogy a döntés rajtam múlik. Én voltam a leghatározottabb a családban, így én hoztam a döntéseket. Ezáltal én tartottam a hátamat is. Felelős szerepkör, de nem volt más, aki betölthette volna ezt a pozíciót.

- Menjünk haza! Majd ott mindent megbeszélünk. – döntöttem el végül. Szavazást fogok tartani, de tudom, hogy az utolsó szó úgy is az enyém lesz.

- Gyertek! - intettem a lányok felé. – Siess utánunk! – szóltam oda Kínnek, majd a többiekkel megindultam a ház felé.

Mikor hazaértünk, akkor rögtön beszélgetésbe kezdtünk.

- És akkor most mi lesz velünk? – kérdezte idegesen Kaméleon.

- Szerintem semmi sem, talán az emberek – ha el is mondja valakinek – akkor úgysem hisznek neki. – vontam vállat.

- Ez nem ilyen egyszerű. – csóválta a fejét Sokkoló. Most okos mi? – Az emberek félnek a mutánsoktól, sokkal óvatosabbak leszünk mostantól, Kaméleon még gyakorlás előtt felméri a terepet.

Kaméleon bólintott, de még mindig ideges volt, mert rágta a körmét, és remegett. Talán ő volt a második, akit nagyon megviselték a laboratóriumban történtek. Az első történetesen én voltam, mert ő csak ketrecben volt, de én nem. Rajtam mindenféle drótok voltak, s ennivalót is csak háromnaponta kaptam. Innivalót nem is kaptam, hogy magam itassam meg magamat a képességemmel. Botokkal mertek csak engem megérinteni, mert akkor a képességem még csak nagyon kezdeti stádiumban volt, így idegességemben, félelmemben, és dühömben mindent felégettem, ami közvetlen közelben volt velem akár testi, vagy más kontaktusban.

Megremegtem a fájdalmas emlékek hatására.

- Ne aggódjatok, ha megint keresni kezdenek minket, akkor azt megtudjuk, és még időben elmegyünk innen. – mondtam, majd hozzáfűztem. – Messzire, ahol nem találnak ránk olyanok, akik nem éppen jót szeretnének tenni velünk.

Bólintottak, majd megnyugodni látszottak. Nekem pedig – most, hogy megint átjártak a szörnyű emlékek áradata – ismét viszketni kezdett a háromszög alakú jegy, amit még a laborban csináltak.

- Hé, minden rendben, Pyro? – kérdezte Sokkoló aggódva. Akkor biztos tükrözte a hangulatomat az arcom is.

- Aha, minden rendben. – húztam fel a pólómat, majd megeresztettem egy halvány mosolyt. Gyorsan témát kellene váltanom, mielőtt meg megéreznék a gyors hangulatváltozásomat.

Kín viszont összeráncolt homlokkal vizslatott. Hiába, ő ismert a legjobban, mivel még Xaviernél is együtt éltünk egy szobában.

- Pyro. – kezdte volna Kín, de egy tüzes, és fenyegető pillantással elhallgatattam. Ez vicces egy dolog, de csak nekem. Mások azt mondják, mikor ilyen a tekintetem, akkor olyan, mintha láng lobogna a szememben. Erről is többek között kaptam a Pyro nevet.

Sóhajtottam, majd elhessegettem a gondolataimat, s próbáltam másra koncentrálni.

Már jóval elmúlt éjfél is, mikor Sokkoló kijelentette, hogy aludni megy, és otthagyott minket. Kaméleon nem sokkal később követte őt. Kín, és én maradtunk csak a nappaliban, míg egymást néztük, s nem is törődtünk a Tv idegesítő zúgásával.

- Pyro, mi a gond? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel. – Nem szeretném azt a választ hallani, hogy semmi, mert tudom, hogy annál azért sokkal több van.

- Én csak elgondolkodtam azon, hogy milyen volt ott… - suttogtam, s szemeim bekönnyesedtek. Én nem vagyok ennyire hisztis, síró pityogó kis pláza cica. Nem, de most muszáj volt sírnom. Velük ellentétben én már négy éves korom óta be voltam oda zárva, de a képességemet csak sokkal később tudtam használni, viszont már a tudatalattim is tudatta velem a képességemet, így anyámék elvittek „kikúrálásra”. Sosem szerettek, és ezért tették, mert mutánsnak, és torzs szülöttnek tartottak a képességeim miatt. A drága, tökéletes kishúgom mindig előnyben volt, s őt meglepő szeretettel szerették. Talán azért, mert ő nem volt ilyen. Ő nem sütötte meg az embereket, ha mérges lett. Na jó, nem sütöttem meg őket, csak a fogva tartóimat pörköltem csak meg egy nagyon kicsit. – Szörnyű volt, a szüleim annyira sem szerettek, hogy elhozzanak onnan, sőt! Ők tettek be engem! Én sem akarok visszamenni oda, de mégis nekem kell tartanom a hátamat, ha ők valami hülyeséget csinálnak. Én nekem kell gondoskodni arról, hogy soha többet ne kapjanak el minket, és fogjanak be, mint a kutyákat. Újra rám kötnék azokat az átkozott csöveket, és megint olyan lenne, mintha egy cirkuszi majom lennék, aki az elsőszámú híresség a cirkuszban, csak azért mert tud bánni a tűzzel, a vízzel, a földdel, na meg a levegővel. Tessék, keresett árucikk vagyok, de nem is zavartatom magamat! Tényleg nem!

Kín végigsimított az egyik karomon, s melegen mosolygott rám.

- Ha rajtam múlik, akkor soha, de tényleg soha többet nem kell visszamennünk oda. – ígérte, s én hittem neki. 

- Sajnálom a kiborulásomat. – mondtam mentegetőzve. – Csak nehéz.

- Emiatt nem kell, hogy szabadkozz. – mondta, majd elvigyorodott. – Lehetek a lelki szemetesed?

Elmosolyodtam, majd bólogatni kezdtem.

- De most sipirc aludni, mert holnap suli, és nem tudunk majd kilőni az ágyból! – vigyorogtam rá, mire válaszul csak egy szemforgatást kaptam. – Hé! – böktem oldalba nevető barátomat. – Nem vicceltem. – biztosítottam de gonosz vigyorrom ott virított az arcomon. – Ha csak nem úgy akarsz felkelni, hogy egy kiadós hideg zuhanyt kapsz egyenesen tőlem… Tetszik az ötlet?

- Megyek már, megyek már, te gonosz asszony. – tartotta fel kezeit vigyorogva, majd távozott a szobájába. Én még megittam egy kis langyos tejet, majd én is nyugovóra tértem. De csaknem akart álom jönni a szememre.  A gondolataim az erdőben látott srác körül forogtak.  Csak néhány pillanatra láttam csupán, az igaz, de mégis magával ragadott. Kisfiús hatást keltett összekócolódott frizurájával, gyönyörű pofijával. De mégis volt benne valami. Valami, amitől forróság járta át az egész testem. Az ajka kifejezetten nagy hatással volt rám. Vonzotta a tekintetemet. Vajon milyen színű szeme lehet? Biztos gyönyörű.

- Bella. Kelj már fel! – ugrott rám Kaméleon.

- Mi van már? Hagyjatok aludni! – dünnyögtem, miközben fejemre húztam a párnám.

- Bella. Ha most azonnal nem emeled meg azt a dagadt segged, és vonszolod át magad a fürdőbe, Isten bizony szétverlek. Már az első nap el akarsz késni? – hallottam meg Sokkoló hangját. Hát nem bájos barátaim vannak?

- Miért? Mennyi az idő? – próbáltam felemelni a fejem, de nem túl sikeresen. Visszahanyatlottam az ágyba.

- Már háromnegyed 8. Fél kilenckor kezdődik a suli. – válaszolta Kaméleon.

- Komolyan? – hangom fél oktávval magasabban csengett. Vajon mikor aludhattam el? Az utolsó emlékem az, hogy a srác nevén gondolkoztam. Végül nem tudtam dönteni a Lewis és Justin között.

- Megyek már. – kászálódtam ki az ágyból, s a fürdőbe mentem. Rekordidő alatt varázsoltam magamból lányt. Na, jó, a lány szó kicsit túlzás. Kinézetre elviselhető emberképződményt.  Negyed kilenckor bepattantunk a kocsiba, s a suli felé vettük az irányt. Kín vezetett, mondván, a nők csak tönkre tennék ezt a remekművet. Máskor veszekedésbe bonyolódtam volna vele ezen, de ma reggel örültem, ha nyitva tudom tartani a szememet. Hozni kellett volna fogpiszkálókat, hogy kitámasszam velük a szemhéjaimat. Kín befordult a suli parkolójába, s leparkolt egy szürke Volvo mellé.  A parkoló üres volt, ugyanis már csak 3 perc volt becsengőig. Mikor kiszálltunk mindannyian a kocsiból, Sokkoló felém fordult.

- Ha miattad elkésem, szétrúgom a tetves segged. – mondandója befejeztével a bejárat felé kezdett el trappolni. Kaméleon követte őt.

- Ne is figyelj rá! – mosolygott rám Kín.

- Menjünk mi is! – zártam le a témát, majd mis is megindultunk az ajtó felé.

- Ez már nem is olyan kihalt. – szólalt meg vigyorogva Kín, miközben bementünk a suli ajtaján, s a diákok panaszos, néhol izgatott hangjának idegesítő hangja kikapcsolta az álmosságom miatt keletkezett buborékot.

- Ó, nem mondod. – szólaltam meg ironikus hangszínt csalva álmos hangomba. – Ha nem mondod, esküszöm, hogy észre se fogom venni, komolyan.

Bementünk az irodába, megkaptuk a könyveinket, és az órarendünket. Kín volt csak végzős, mi a tizenegyedik osztályt kaptuk meg. Még van remek egy évem itt, tökre jó. Mindig is utáltam a sulit, ez most sem változott. Megnéztük az órarendjeinket – Kaméleon, és Sokkoló is időben megérkeztek, amiért nem kaptam seggberúgást – és vidám nézegették. Kaméleon szólalt meg először.

- Veled lesz közös órám. – csicseregte Sokkolónak vidáman, miközben Kín már elment a sajátjára. Tehát akkor engem itt hagynak egyedül, az első tetves órámban.

- Remek, ne is zavartassátok magatokat… - szólaltam meg, mikor elviharoztak a saját közös órájukra.

Pár órával később, ebédszünetből kifelé menet.

- Nem is voltak olyan rosszak az eddigi órák. – csevegett Sokkoló Kínnel. Mi Kaméleonnal csendesen haladtunk előre. Mélyen elgondolkoztam, nem figyeltem a külvilágra, csak azt hallottam, amit ők mondanak, de abból sem fogtam fel minden egyes szót, amit olykor-olykor közbevágtak.

- Ja. – helyeselt vigyorogva Kín.

- Ha vége van a sulinak megyünk vásárolni. – csicseregte Kaméleon.

- Az jó lesz! – helyeselt Sokkoló. – Pyro is jön.

- Mi? – kérdeztem kissé összezavarodva. Nem figyeltem a mondattokra. – Aha. – helyeseltem, nem is tudom mire.

- Tessék? – kérdezte meglepetten Sokkoló. – Te jössz velünk vásárolni? – hüledezett.

- Aha. – nem figyeltem még mindig, csak helyeseltem, mikor gondoltam, hogy hozzám beszélnek. A kólám üvegét bámultam, s elgondolkodtam rajta, milyen jó lenne most egy kicsit játszani. De óvatosnak kell lennünk, nem veszélyeztethetjük a múltkori esetek megismétlődését. Még ha az a fiú igen helyes is volt. Nem fordulhat meg ismét. De az a fiú helyes volt!

- Rendben, akkor én meg befestem a hajamat zöldre. – szólalt meg Sokkoló.

- Aha. – helyeseltem mélyen elgondolkozva.

- Vagy nem is, inkább ha hazamegyünk, akár le is borotválhatnád. – ajánlotta Kaméleon.

- Remekül hangzik. – szólaltam meg elgondolkozva.

- Látszik, hogy mennyire figyelsz. – sóhajtott Sokkoló.

- Ja. – helyeselt bólogatva Kaméleon.

- Bocs. – kértem bocsánatot.

- Mi történt? – kérdezte Kaméleon átlátva a szitán. Sejtette, hogy megint valamin töröm a fejem. De nem szabad megtudnia, hogy azon fiún töprengek, akit nemrég láttunk.

- Semmi! – mondta.

- Na persze! – vágta rá Kaméleon, és Sokkoló teljes szinkronban. Kín gyorsan ott hagyott minket, mondván, hogy „ezek csajos dolgok, engem pedig nem érdekelnek”.

- Tényleg semmi sem! – mondtam, majd egy kemény, és egy hideg dologba ütköztem. Olyan volt, mintha egy kőfalba ütköztem volna. De nem, ő egy ember volt, s a kólám sikeresen landolt a pólómon, na meg az ő fehér ingjén.

- Jaj, annyira sajnálom, annyira sajnálom . –hebegtem, s mikor felnéztem bűntudatos szemekkel szembetaláltam magamat egy lélegzetelállító aranybarna szempárba. Nagyot nyeltem, s vártam a haragját.