3. fejezet

 

C

Csáó emberek. Meghoztam a várva várt frisst. Függővég természetesen, miért is ne? Biztonsági öveket becsatolni, nyugtatókat bevenni, kezdődik a műsor:) 

3.fejezet

Baleset, megismerkedés

Edward szemszöge

Rosalie, és Alice lelkesen ecsetelték egymásnak a vásárlásról szóló gyermeteg gondolataikat, Emmett Jasperrel beszélgetett, én pedig csak hallgattam, s gondolataimba merültem. Nem figyeltem oda merre megyek, a lábaim automatikusan mentek előre, magam sem tudom hová.

A tegnap történtek jártak a fejembe. Láttam egy lángoló nőt, aki még hátulról is gyönyörű volt, láttam egy oroszlánt, aki vergődött a kíntól, láttam egy férfit, aki jelek szerint kínozta az oroszlánt. Láttam egy paradicsom színű hajú lányt, aki olyan mozdulatot tett, mintha megbénítaná a lángoló lányt. Ami a legfurcsább volt, hogy a lány lángolt, mégsem jajgatott, vagyis nem fájt neki.

Lehet, hogy ők sem mindennapi emberek? Lehet, hogy vámpírok? Lehet, hogy mások, mint a többiek? Igen, azt biztosra veszem, hogy nem mindennapiak, hisz a nő lángolt, a férfi kínozta az oroszlánt, a másik lány pedig megbénította a lángoló nőt. Csak tudnám meg, hogy kik, és mik ők! Talán ide járnak a suliba? Lehet, hogy még ismerem is őket? A gondolataikba is olvasok csak buta fejjel nem figyelek rájuk? Minden bizonnyal.

- Edward, mi van veled? – bökött oldalba Emmett, de csak úgy, hogy tekintettel volt a körülöttünk mászkáló embertömegre.

- Semmi. – ráztam meg a fejemet.

- Én nem úgy érzem. – rázta meg a fejét Jasper. – Érzem, hogy kíváncsi vagy, és még valami mást is érzek. Vágyódás. Igen, egyértelmű vágyódás valami után, de nem vagy szomjas, nem értem.

- Tegnap nem voltam egészen őszinte. – szólaltam meg. – Tegnap valami történt velem, furcsa volt.

- Mesélj. – mondta Emmett.

- Az történt, hogy megéreztem a kedvenc oroszlánom illatát. – meséltem. – De nem volt olyan. Éreztem, hogy nem olyan, mint a többi. Semmi állati sem volt benne, de még emberi sem, nem tudom, más lény lehetett. Pedig tényleg oroszlán volt, a saját szememmel láttam!

- Ennyi? – kérdezte Emmett, s lehetett hallani az enyhe unalmat a hangjában.

- Nem. – szólaltam meg. – Közel sem. Még nem is tartunk ott.

Alice összeszűkített szemmel nézett engem, s a gondolatai folyamatosan azt hangoztatták: „Miért nem láttam? Miért nem láttam?”

- Aztán követtem az illatot, elvezetett egy tisztás féleségre. – folytattam elgondolkozva. – Mikor odaértem az oroszlán nem egyedül volt. Kínozták őt, pontosabban egy pasas kínozta.

- Hogy érted ezt? – kérdezte Rose.

- Vannak több vámpírok is a közelben? – lepődött meg Alice.

- Nem, szerintem nincsenek. – válaszoltam. – Ezek mások?

- Ezek? – kérdezett vissza Emmett. – Nem azt mondtad, hogy csak egy pasas volt?

- Nem, csak a pasas kínozta az oroszlánt. – ráztam meg a fejemet tagadóan. – Volt ott még egy paradicsom vörös hajú nő, aki olyan mozdulatot tett, mintha megbénította volna a másik, lángoló nőt.

- Na ne nevetess már! – rázta meg a fejét Emmett. – A csaj lángolt? Na, ne! Az jó, hogy megbénította a nő a másikat, de hogy lángolt is.

- És én ezt nem is láttam! – csattant fel Alice, és a fejét fogta. Ideges volt, a gondolatai, és Jasper torz arca is erről árulkodott. – Most sem látok semmit! Csak foltok! Fehér foltok, nem tudom mi van.

Elhúztam a számat, majd folytattam.

- De a legfurcsább mégis azután történt meg, mikor hallották a lépteimet. – mondtam. – Akkor elsötétült a világ, s fájdalmat éreztem, ami elkábított, elájultam.

- Komolyan? – hüledezett Emmett.

- Aha. – bólogatattam.

Szerencsére senki sem hallotta meg a rövid kis beszélgetésünket, mert egyrészt nagyon halkan beszéltünk – úgy, hogy csak mi halljuk – másrészt meg az emberek néha a saját hangjukat sem hallották a nagy hangzavarban.

Az emberek nem figyelnek oda mit csinálnak, csak mennek a saját fejük után. Jellemző.

- Hát ez durva. – szólalt meg Emmett, a többiek mélyen gondolkoztak. Alice már nem a jókedvű, mosolygós Alice volt, hanem a komor, elgondolkozó Alice. Rosalie most nem csak a haján, a ruháin, és a vásárláson gondolkodott, hanem azon, hogy mi lenne itt, ha ez, ami velem történt egy pletykásabb emberrel is megtörténne. Rögtön el kellene hagynunk az országot, s csak száz évvel később jöhetnénk csak vissza.

Nem figyeltem arra, hogy merre mentem, csak mentem egyenesen előre. Hirtelen viszont valami tűzforró dolognak ütköztem. Természetellenesen meleg volt, viszont nagyon kellemes volt, és hívogató. Csak később jöttem rá, hogy egy embernek ütköztem neki.

A kólája az ingemre, majd az ő pólójára fröccsent.

- Jaj, annyira sajnálom, annyira sajnálom. – mentegetőzött, s a hangja furcsán hatott rám. Szinte már megremegtem!  Ránéztem az ingemre, majd a lányra. Teljesen elfeledkeztem a külvilágról, amint a csokoládébarna angyali szemek mélyedtek az én aranybarna szemeimbe. Percekig nem szólaltunk meg, majd arra lettem figyelmes, hogy Jazz kuncog, valaki pedig oldalba löki Emmettet. Aztán elmennek, engem itt hagyva, amit amúgy igazán nem is bántam meg.

Pár percig csak néztem az ismeretlen angyalt, majd megszólaltam.

- Semmi gond, az én hibám is. – mondtam kedvesen, mire a szíve dübörögni kezdett. Ijesztő lennék, hogy megijedt?  Bár még mindig furcsa kábulatban voltam a csokoládébarna szemek okozta csodálattól, s a finom, selymes, és meglehetősen meleg bőrtől, mégis valamilyen szinten tudtam normálisan válaszolni.

- Aj, sajnálom, annyira ügyetlen vagyok. – még mindig mentegetőzött, de leállítottam.

- Semmi gond, én is figyelmetlen voltam, elgondolkoztam. – mosolyogtam. – Megsúgom: amúgy is el akartam menni a következő órákról, most már lesz indok is.

Elmosolyodott, s nekem szinte erőfeszítésbe került normálisan állni, és beszélni. Pedig vámpír vagyok, vámpír vagyok!

Edward koncentrálj, koncentrálj már! – parancsoltam magamnak.

- Edward vagyok. – mutatkoztam be mosolyogva. – Edward Cullen.

- Én pedig Bella. – mondta mosolyogva Bella. – Amúgy Isabella, de csak Bella. És amúgy Bella Swan.

- Hát akkor nekem is el kell lógnom a suliból. – üzente a családjának, akiket eddig észre sem vettem. Volt ott két lány, és egy fiú. Az egyik lánynak paradicsom színű haja volt, a másik lány sötétbarna hajkoronával rendelkezett. A fiú is sötétbarna hajjal rendelkezett, s kicsit furcsán, szórakozottan méregettek engem. Mintha már láttak volna valahol, amit nem nagyon akarnak felemlegetni. Nekem is olyan érzésem volt, hogy már láttam őket valahol – Bellánál is - , de nem tudtam megállapítani hol, mikor, és egyebek.

- Igen, minden bizonnyal. – értettem egyet.

Elmosolyodtam, ő pedig a családjához fordult.

- Akkor én most hazamegyek, rendben? – kérdezte tőlük.

- Rendben. – egyezett bele a sötétbarna hajú lány.

- Oké.  – szólalt meg utána a másik, paradicsom színű hajú lány.

Bella mosolyogott, majd elment mellettem, én pedig mentem utána, mint egy jól nevelt kiskutya. Jó, hogy nem ugattam. Furcsa volt, mert nem vágytam a vérére. Nem volt olyan hatása. Nem volt emberi.

- Majd kiengesztellek. – mosolygott, mikor sikerült a szánalmas emberi tempóban is utolérnem.

- Rendben, az szuper lesz. – vigyorogtam. Megálltunk, s csak akkor vettem észre, hogy már a parkolóban állunk egymás előtt.

- Akkor… szia. – köszönt el, s az autója felé mutatott, a táskát pedig bedobta oda.

- Öhm…szia. – köszöntem én is. Mint valami bedrogozott tinédzser, úgy viselkedem!

Megvártam, míg elhajt, majd a saját autómhoz vettem az irányt.

Bella szemszöge:

Haladtam a fás, erdős környéken hazafele tartva, és még éltek bennem az emlékek, mikor leöntöttem a bronzvörös herceget, Edwardot. Azok az aranybarna szemek, és az a mosoly! Esküszöm elmenekülök a világ elöl is, csak had lássam még egyszer. Holnap egész suli időben őt fogom keresni, az biztos.

Énekeltem a számot, ami a rádióban szólt. Vidám voltam, nagyon vidám. A telefonom megszólalt, én pedig utánakaptam. Nagy szerencsétlenségemnek köszönhetően a telefon leesett, s nekem le kellett hajolnom, hogy felvegyem. Lehajoltam, s nagy nehezen felvettem a telefont - mivel nem éppen kellemes érzés olyan mélyre lehajolni, közben egyik kézzel a kormányt fogni, az egyik lábadat pedig a gázon tartani - és akkor felültem, megláttam a fát, amihez éppen közeledtem. Reagálni sem volt időm, már nekicsapódtam a fának. 

Az üvegek az összes résznél eltörtek, s sikítottam egyet. Éreztem, hogy a vér végigfolyik az homlokom, egyenesen az arcomon át, ráesett a kezemre. A vér könnycseppekkel vegyül, mert egyidejűleg sírni is kezdtem. Nem számítottam arra, hogy érezni fogom a benzin szagát, s akkor tudtam, hogy mi fog történni, ha nem megyek ki a kocsiból. Meghalok.

Próbáltam kinyitni a kocsiajtót, de beragadt. Próbáltam kimászni az ablakon, de nem ment, mert beragadtam. Segítségért akartam kiáltozni, de tudtam, hogy úgy sincs a közelben semmilyen olyan ember, aki nekem segítene ebben a helyzetben, és amúgy sem jött semmi sem ki a torkomon. Gombóc nőtt benne. Szinte már éreztem a halál szagát, holott tudtam, hogy nem kellene meghalnom, mert még szükségük van rám. De nem tudtam mit tenni, sírtam, s véreztem egyaránt. Hallottam a benzincseppek kopogását a földön, s hallottam a tűz sercegését. Próbáltam elfojtani a tüzet, de semmi esélyem sem volt, mert nagyon gyenge voltam, és mert a félelemtől a képességem nem működött úgy Isten igazából. Próbáltam elfojtani, tényleg, de nem ment. 

Akkor a benzin elérte a tüzet, s kocsi felrobbant. Sikítottam, és elsötétült előttem a világ.

Tudtam mi történt.
Meghaltam.

MUHAHAHA! *ördögi kacaj* Most próbáljatok aludni, lélegezni, élni ezek után. Várom a komikat. Kedves leszek, és teszek egy olyan ajánlatot, hogyha még ma megírjátok a mondjuk.... 16 komit, akkor teszek fel még egy fejezetet. :) De csak ha megírjátok. Nem is vagyok annyira kegyetlen. ANNYIRA!:) Nem utálni engem, nem utálni engem, tudom, hogy szerettek, nem utálni engem. Puszi: Jane.