Kimaradás

Sziasztok, drágáim! Azért írok, mert holnap reggel elmegyek a nővéremhez, és csak szerdán jövök vissza. Szóval azt szeretném mondani, hogy sajnos semmilyen formában nem tudok majd feljönni. Ne rosszalkodjatok, és igyekezzetek megírni a komihatárt! :) Puszi: Jane

A nap sötét oldala - Előszó

Itt van az Előszó, gyorsan megírtam viszonylag. Még nem írtátok meg a komihatárt, úgyhogy csak akkor lesz első fejezet, ha megírjátok az utolsó fejezetre a kért komihatárt! Remélem, hogy tetszeni fog, és nem akarjátok majd egyenként kitépkedni a hajszálaimat...

Nem bujdoshatok örökre. Döntenem kell. Élet vagy halál? Akkor mit tegyek? Ha szerelmem neve az eszembe jut rögtön rohannék a karjaiba, és kérném, hogy sose engedjen el, de ezek után van kételkedni valóm abban, hogy szeret-e még. Egyáltalán van helyem ebben a világban? Vagy meg kell folyamatosan felelnem a felsőbbrendűek elvárásainak? Miért kell ez? Miért próbálok folyamatosan küzdeni? Talpon lenni, hogy senkit se hagyjak el, miközben engem mindenki elhagyott? Van ennek értelme, vagy csak mindenki elmegy hagyva engem a süllyedő hajóban? Tudom, hogy talán sosem térek vissza oda, de azt is tudom, hogy mennem kell. Nem tudom, hogy hova, nem tudom, hogy hogyan, de mennem kell! Érzem szívemből. Úgy akarok meghalni, mint egy igazi Cullen. A cél érdekében mindent feláldoznék. 

- Eljött! – hallatszott egy kárörvendő hang a hátam mögül. Tudtam, hogy itt vannak, s arra várnak, hogy lecsaphassanak. De nem adom magamat könnyen! Ha meg kell, hogy haljak, akkor tegyem azt méltósággal! Ez egy fontos aranyszabály az életemben, amit sosem szeretnék kihagyni, ami létezem, amíg dobog a szívem. Tanya elvigyorodott, mikor egyenesen a szemébe néztem nem ismerve a félelmet. - Eljött! – harsogta a tömeg meglepetten, de egyben izgatottan is. Meg akarnak ölni. Nem kellett zseninek lennem, hogy ezt tudjam. Bizonyára Tanya, és a vérebei rendesen gyakoroltak a meggyilkolásunkra. Miért is hagyta volna ki, mikor éveket készült rá? Tanya, születésem előtt is meg akarta ölni az anyámat. A legjobb bosszú az, hogy megöli az egyik legfontosabb személyt az életében. Engem. Bár most már ebben is kételkedem, hisz tiszteletlenül bántam vele, holott számtalanszor kockára tette az életét miattam.  Hülye voltam. Egy ostoba tinédzser csitri, aki nem érdemli meg, hogy szeressék.

- Ugye tudod, hogy ennyi volt, Sidney? – kérdezte izgatottan Tanya összecsapva a tenyereit. Ennyi volt? Dehogyis! Még közel sem volt ennyi! 

Dolgok, fontosak is, meg nem is.

Pár perc, és egy elég nagy változás veszi kezdetét a blogon:

Igen, úgy gondoltam, hogy mivel most kezdem majd el az új "kötetet", kell egy teljes átalakítás, vagyis új dizi, és néhány új kis közlemény, valamint új cserék, és néhány érdekesség. Fontos dolgokat, amik esetleg kimaradtam előbb-utóbb úgyis felteszem majd, szóval semmire sem kell várni nagyon.

Köszönöm nektek!:

Nagyon örülök annak, hogy kitartottatok mellettem, és imádlak titeket! Imádlak ám titeket, hiába is vagyok néha kiakadva rátok, akkor is csak azért teszem, mert fontos nekem a véleményetek!

Új szereplők:

Nagyon sok új szereplő van kint, akik még nem lettek beleírva. Ennek az oka az, hogy ők csak a következő - vagyis a most következő - "könyvben" lesznek benne. Pl: Claire, Ben, Jackson, Natalie, és a többiek. Elárulok pár titkot nektek, csak mert szeretlek titeket, és remélem, hogy kíváncsiak vagytok ezekre a dolgokra. A kis Claire-t Viviana fogja megtalálni a  Cullen családhoz vezető úton. Majd az is kiderül, hogy miért pont ott volt, és miért kellett pont Viviananak megtalálni őt, ahogyan Matthew-t is.  Aztán.. pl: Natalie. Natalie Denalie nem él régóta a Denali klánnal, csak nemrég döntött úgy, hogy átmegy az állatvérre. Sokaknak fog az ágyra menni, hiszen hiába él állatvéren, úgy viselkedik, akár egy kis ribanc. "Azt hiszed, hogy aranybarnák a szemeid, és már menő vagy?!" <- ezt például Sidney fogja mondani majd az első egy-két hónapban. Nagyon fogja utálni őt, többek között ezért is... <-- mesterien haraptam el a mondatot. Aztán, lássuk csak: Ben. Nos, Ben! Őt Sidney ismeri meg elsőnek, s nagyon hamar rátalál Claire-re.

Új bonyodalmak:

Nem csak Tanya, Amy, és Charlotte fog keresztbe tenni majd hőseinknek, bizony, hogy nem. Lesznek itt hatalmas szerelmi háromszögek - nem Bella, Edward, Jacob, majd azt is meglátjátok majd, hogy miért nem -, de például lesz egy Sidney körül is, és többet nem árulok el. :D 

24. fejezet - Becsukódik egy ajtó

Szerelmem csókjaira ébredtem fel. Korán lehetett, mivel mikor kinyitottam a szememet sötét volt. Ilyen keveset aludtam volna? Pedig azt hittem, hogy átaludtam egy egész hónapot. Kedvesem megérezhette, hogy fent vagyok, mert egyre bátrabban csókolgatta a nyakamat, a kezeimet. Édes volt, s mikor végigsimított gerincemen elmosolyodtam. Nem tudtam tettetni, hogy alszom még, hiszen a lélegzetem felgyorsult érintésére. Ennél jobban le sem leplezhettem volna magamat. Éreztem, hogy simogat, lélegzetét vállamnál tapasztaltam leginkább. A libabőr a bőröm minden felületére terjedt át, ahol csak hozzám ért. Nem fáztam, de a szinte remegtem érintésétől. Hosszasan felsóhajtottam, majd vártam, hogy megszólaljon.

- Jó reggelt, kicsim. – csókolta meg ismét a nyakamat. – Hogy aludtál? – kérdezte bársonyos hangon.

- Jó reggelt neked is. – köszöntem felé fordulva.  – És igen, pompásan aludtam. – simítottam meg hideg, puha arcán. – Mennyit aludtam? – töröltem meg a szememet.

- Egy egész napot aludtál át. – válaszolta mosolyogva. Köpni-nyelni nem tudtam a megdöbbenéstől. Egy egész napot? Nekem csak perceknek tűnt.

- Komolyan? – kérdeztem az órára pillantva.  – Miért nem keltettél fel? – kérdeztem álmosan.

- Mert nagyon aranyosan aludtál, és bolond lettem volna felkelteni téged. – simogatott, mire libabőrös lettem. – Különben is: nagyon imádom, mikor a nevemet suttogod álmodban.

- Ez komoly? – ez meglepett. Eddig miért nem beszélt nekem erről? Vagy beszélt, csak én voltam a béna, és nem vettem észre? Olyannyira lyukas az agyam, hogy elképzelhető, hogy elfelejtettem.

- Nem mondtam még. – mosolygott angyalian. Megcsókolta a homlokomat, s édesen szusszantott egyet. Becsukta egy kicsit a szemeit, s én közben néztem, ahogyan elmélázik. Nagyon jóképű volt. Arca kisimult volt, jele nem volt a veszélyérzetnek, vagy bármi másnak. Minden tökéletesen rendben volt, ahogyan annak lennie kellett. Hirtelen kinyitotta a szemeit, s meglepettség ment végre azon. Összeráncolta a szemöldökét, ajkai elvékonyodtak, ha lehet még fehérebb lett. – Vendégeink érkeztek. – szólalt meg, s felpattant. – Hamarosan itt vannak, légy szíves kelj fel, szerelmem. – suttogta, mire bólintva felálltam. Megdörzsöltem a szememet, majd a ruháimat felkapva a fürdőszobába rohantam, hogy rendbe szedjem magamat. Beálltam a meleg vízsugár alá, hogy kimossam az enyhe kóma jeleit az arcomról. Megmostam a hajamat finom, eper illatú samponommal, majd megfürödtem, s kiszálltam a zuhanyból. Megtörölköztem, megfésülködtem, s a hajam megszárítása után felöltöztem. Egy fehér toppot, és egy kék farmert vettem fel. Hajamon nem formáltam sok mindent, csak egyszerűen kontyba fontam.  Kiléptem az ajtón, s szerelmem már felöltözve, édesen mosolyogva várt engem. Megfogtam a kezét, s elindultunk lefelé.  Érdekeltek ezek a vendégek. Azért, mert Edward eléggé ideges lett, és azért, mert lehet, hogy fontos. De kik kereshetnek? Viviana, és a kisfiú? Vagy kik? Őszintén szólva fogalmam sincs.  Kíváncsian fürkésztem szerelmemet, de az arca megnyugodott, az idegesség eltűnt róla. Azt következtettem be, hogy bizonyára változás történt az ügyben, amiről nem tudok.

- Kik jönnek? – kérdeztem. – Ismerősök? Vagy olyanok, akiket még nem ismerek? Vagy kicsodák? Nem tudtam, és a kíváncsiság nagyon furdalta az oldalamat.

- Nem ismerem őket, de minket keresnek. – válaszolta rám mosolyogva. – Gondolataik tiszták, és kedvesek. Bizonyára semmi gond sem lesz velük.

- Akkor miért lettél ideges? – kérdeztem kíváncsian. Ez a kérdés nagyon foglalkoztatott, hiszen ritkán látom Edwardot idegesnek. Ez kivételes alkalom volt.

- Mert embereket esznek. – Megértettem, hogy miért reagált ilyen különlegesen Edward. Ez védelmező ösztön volt. Hiszen a lányunkban van emberi gén is, amit nagyanyja és nagyapja után kapott. – De nyugodj meg, már próbálkoztak állatvér ivásával, és azért jöttek  el hozzánk, hogy csatlakozzanak a családhoz.

- Biztosan nem lesz probléma velük? Csak, mert bizonyára Sidney-nek jó illata van, persze ezt én nem tudom megmondani, nem vagyok szakértő az ilyesmikben. – néztem rá aggódva.

- Biztos. – bólintott enyhén megszorítva a kezemet. - Alice nem látott semmi olyat, ami bajt jósolna.  

- Rendben. – leértünk a lépcsőn, s megláttuk nagy családunkat. Kaméleon Esme mellett ült, s a kezében ott volt az édes, kicsi csöppség, Lesley. Nevelő anyukánk csillogó szemmel nézte a kisbabát, s most már biztos voltam benne, hogy ízig-vérig Martin lett a fiú. Annyira hasonlított az apjára. Az arca, a haja formája, a jelleme. A szeme azonban teljesen, és megcáfolhatatlanul az anyukájáé, Kaméleoné volt.  Körbe néztem, mindenki ott volt. Alice babusgatta a kicsi lányomat, mire elmosolyodtam. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire megkedvelik őket. Alice mögött Emmett állt, s közben mindenféle fintorokat vágott, hogy szórakoztassa kislányunkat. A kisasszony pedig mindezt élvezte. Edwardra néztem, aki szintén kislányunkat nézte. Gondoltam most már, ha ébren van, akkor mi is lehetnénk vele. Az elmúlt napok nagy kavarodással teltek, így szegénykémmel alig tudtunk lenni. Persze ebbe az is bele tartozott, hogy állandóan aludt. Kis álomszuszék. Ezt nem tudom, hogy kitől örökölte. Talán Edward valamelyik rokonától, valószínű.

- Azt hiszed, hogy nem látom? – csilingelte Alice Emmettnek, majd elnevette magát. – De nem szóltam, mert én is jól szórakoztam rajta, hogy ilyen nagyon nem gondolkozol, medve. – vigyorogott továbbra is. – Látom, hogy Bella szeretné egy kicsit megszeretgetni a kislányt, adjuk oda neki.

- De én olyan jól szórakozom! – nyafogott Emmett. Sidney hangosan nevetett, csilingelően. Furcsa, hogy ilyenkor már beszélni tud, de már most úgy nézett ki, mint egy fiatal két éves.

- Emmett bácsi, adj oda anyunak, és apunak! – hallottam meg a világ legszebb hangját. Az állam is leesett, de nemcsak nekem. Emmett, Alice, Jasper, Esme, Carlisle, Kaméleon, Kín, Sokkoló, és Edward is meglepetten néztek kislányomra. Úgy látszik, hogy most szólalt meg először.  Vicces, mert most szólalt meg először, de már most követelődzik. Akkor lehet, hogy ezt is az apjától örökölte, valamilyen szinten. Ő is mindig akar valamit, azt meg is szerzi. De ez nem rossz dolog. Kifejezetten tetszik, hogy ilyen akaratos a személyisége. Így legalább elér majd dolgokat az életben. Emmett megfogta a kislányunkat – pontosabban elvette Alice-től. – s odajött hozzánk nagy, dörgő léptekkel. Sidney kitárta a karját felém, s édesen mosolygott kivillantva picike fogait.

- Nagyon sokat nőttél, Sidney.– néztem rá angyalian. Annyira aranyos volt! Egyszerűen nem bírtam nem szeretni őt! Vörösesbarna haja még kicsi volt, de kék szeme érettséggel nézett rám. Olyan érett volt, pedig csak pár napja történtek a dolgok. A szülés, kibékülésem Edwaddal, apa és lány első találkozása. Minden, mintha egybefolyt volna. De örülök, hogy most már minden rendben van.

- Tudom anya, nagyon vártam rád! – fogta meg az arcomat apró kezeivel. Megsimogattam arcocskáját, s kedvesen mosolyogtam rá.

- Azért jól szórakoztál? – kérdeztem tőle akadozva. Furcsa volt beszélgetni vele, hiszem pár napja még a hasamban volt. Persze az akadozásba az is belesegített, hogy Edward simogatta a derekamat.

- Igen! – tapsolt Sidney, mire Emmett, és Alice nagyon elégedett fejet vágtak. – De egy kicsit untam már Emmett bácsi vicceit, és azt, hogy Alice néni folyton veszekszik vele emiatt. – kuncogott.  Én is vele nevettem, s szerelmem is csatlakozott, majd utána mindenki. – Szólni akartam nekik, hogy hagyják abba, de megígértem magamnak, hogy csak neked fogok megszólalni. – nézett rám mosolyogva. Ez meghatott. Ő is annyira várta már, hogy normális legyen minden, mint én. – Vártam aput is, és örültem, mikor felvitt hozzátok, hogy lássunk téged aludni, mami. – mesélte lelkesen Sidney. Edward roppant meglepett fejet vágott.

- Megígérted, hogy nem fogsz erről beszélni neki. – kuncogott Edward, majd megsimogatta a lányunkat.

- Bocsi apu, kicsúszott. – kuncogott apjával kislányunk.

- Egy pillanat! – értettem meg a mondottakat. Edwardra néztem, aki roppant ártatlan fejet vágott – Ezek szerint felhoztad hozzánk úgy, hogy nem keltettél fel engem? És, hogy értetted azt, hogy megígérte?

- Beszélgetünk egymással szavak nélkül. – mosolyogott. – Hallom a gondolatait.

- Azt hittem, hogy nem fogod hallani a gondolatait.  – ez persze nem volt gond, hiszen egy ennyi idős gyereknek még nincsenek titkolni valói. De majd a fiúk esete másként lesz majd. Gondolom Alice segít majd neki, hogyan titkolja el a gondolatait Edward elől. Ebben a nagynénje nagy szakértő.

- Csak azt hallom, amit meg akar velem osztani, mást nem. – válaszolt Edward, majd csókot lehelt mindkettőnk homlokára. – Hiszen félig a te fajtádból való. – mosolygott rám, majd szemeit az enyém fúrta. Tehát akkor hallja Sid gondolatait, de csak, ha szeretné lányunk. Ez hasznos lesz, legalább ő lesz a sokadik lakó a házban, aki tud hazudni szerelmemnek.

- Nyálas. – fintorgott Emmett. Amire senki sem számított, hogy a kislányunk cselekedett. Meglendítette a kezét, mire Emmett ruhája enyhén lángolni kezdett. – Mi ez? - kérdezte idegesen, mire lányunk kezével elfojtotta, a lángoló tűzet. Ámulva néztem rá. Én hónapokig tanultam ezt, mire sikerült eltanulnom a tűz eloltását, ő pedig alig pár napos, de már sikerült neki. Ráadásul: ez az én képességem! Talán ő is uralja mind a négy elemet, vagy csak a tűzet?

- Jó a képességed, kicsim. Hasznát veszed majd. – kuncogtam, majd csókokkal bombáztam el arcocskáját. Nem akartam faggatni őt, hamarosan úgyis mindenre fény derül majd, nem kell sietni sehova. Én sem szeretem, ha folyamatosan traktálnak kérdésekkel.

- De ne engem bánts vele! – nyafogott Emmett. Figyelmeztetően néztem rá, mire rögtön elhallgatott. Sikerült ismét megfélemlítenem egy vámpírt. Ez már fél siker!

- Tényleg csodálatos képesség. – dicsérte kislányát Edward.

- Apa! – nyújtózkodott Edward felé Sidney. Oda nyújtottam őt az apjának, mire rögtön a nyakába csimpaszkodott.  Annyira idilli volt a pillanat, ezért azért akartam, hogy sohase legyen vége.  Persze tudtam, hogy minden varázs, ez is megtörik majd előbb utóbb. Kislányunk annyira hasonlított az apjára, hogy szemmel rendesen is lehetett látni. A haja, a beszéd stílusa – hiába most szólalt meg igazából elsőnek, mégis érezni – a jelleme, a nézése, minden rá emlékeztet.

- Hát öcsi, le sem tagadhatnád, hogy a lányod. – szólalt meg először Jasper. Eddig nagyon nem is vettem őt észre, hiszen hallgatott. Amúgy az állatása igaz volt. Olyan volt, mintha olvasná a gondolataimat, pedig az öccse a gondolatolvasó. – Még az érzései is hasonlóak, mint a tieid. Apja lánya. – felkuncogtam. Remélem, hogy azért nem mindenben hasonlít az apjára. Itt az önmarcangolásra gondoltam.  

- Valóban nem! – mosolygott ránk Esme. Nevelőanyukánk nem tudott már hova pillantani, ugyanis egyik kislány pillanataiból sem szeretett volna kimaradni.  Alice felkuncogott, de nem tudtam még, hogy miért. Gondolom, mindjárt kiderül, legalábbis remélem. Utálom a titkolózást, de csak, ha valaki előttem csinálja, mert amúgy én is rendszeresen űzöm.

- Mikor jönnek? – kérdezte Edward húgától.

- Hamarosan. – válaszolta Alice.

- Az mikor van?

- Mindjárt.

- Pontosabba, légy szíves.

- Pár perc, öt-hatra saccolom.

- Értem.

Utálok várakozni, hiszen az olyan fölösleges dolog. Mindig várunk valamit, ami talán sosem jön el. Szüntelenül várunk, pedig van esélye annak, hogy rossz dolog fog kisülni belőle. Csak remélünk, és várunk. Mit tehetnénk még? Várjuk azokat, akikről mást nem tudunk, csak azt, hogy ide akarnak jönni, és át akarnak szokni az állatvérre. Mást nem, és ez frusztráló.

- Megjöttek! – csilingelte Alice, majd meggondolatlanul ugrott oda az ajtóhoz, s nyitotta ki azt.

- Alice, nem gondolod, hogy… – csak egyszerűen félbeszakított.

- Nem, minden rendben lesz! – valamiért Emmettre sandított, s halványlila gőzöm sem volt, hogy miért. Talán Rosalie visszajön? Vagy mi lesz? Ezt utálom a várakozásban! Sosem tudod mi lesz belőle! Csak vársz, és vársz, úgy, mintha valaki bilincsben tartaná a kezedet. Semmit sem teszel, semmit sem tudsz tenni. A tehetetlenség sokszor idegtépő. Most is az. Gyorsan történt minden. Belépett az ajtón két lány. Mind a kettőnek aranybarna szemei voltak, nem vörösek. Akkor most nem is őket vártuk?

- Sziasztok! – köszönt csilingelve az egyik. – Dana vagyok, ti vagytok a Cullen család? – kérdezte körbepillantva a társaságon. Dana nagyon szép volt, csak a bökkenő az volt, hogy a mellette álló lány is ugyanúgy nézett ki. Szóval ketten voltak gyönyörűek. Dana haja mondjuk rövidebb volt pár centivel, mint testvérének. Így majd meg lehet őket különböztetni.

- Igen! – mosolygott Alice.  – Legyetek üdvözölve, Liz, és Dana!

- Heló. – köszönt Edward.

- Sziasztok! – azonnal köszöntem én is, hiszen tudtam, így nem kell semmitől sem tartanom. Amúgy sem nagyon tartottam, hiszen jómagam is erős vagyok, de jóval lassabb egy vámpírnál.

- Heló. – köszönt Jasper is. Nagyon tartózkodó volt, de mikor meglátta, hogy Dana Emmettre pillant elvigyorodott, majd visszahajolt könyvéhez, amit éppen olvasgatott.

- Sziasztok! – mosolygott Esme, s Carlisle is biccentett. Szépen lassan mindenki köszönt, s Dana, és Liz is bemutatkozott. Azonban egy valami Danán kívül mindenkinek feltűnt: Emmett szótanul állt, s nézte Dana-t. Talán lesz valami közöttük? Végülis: Dana nagyon szép ány, és ha Emmettnek is tetszik, akkor nincsenek akadályok.  A markomba kuncogtam, miközben gondolataimba meredtem.

- Akkor csatlakozhatunk hozzátok? – kérdezte Dana mosolyogva.

- Persze, láttam, hogy csatlakozni fogtok! – mutatott be Alice egy hatszáz wattos mosolyt.

- Hogyha szeretnétek, akkor igen. – mosolygott Carlisle. – Mindig szívesen látjuk azokat, akik át szeretnének térni a jobb életmódra. Amúgy pedig: úgy látom, hogy próbálkoztatok már az állat vérrel.

- Igen. – mosolygott Liz. – Idefele csak azt ettünk, ami pedig egészen hosszú út volt. A világ másik felén éltünk, szóval így volt.

- Értem, szóval akkor bizonyára sikerült ellenállni a kísértésnek. – vágott komoly képet Esme.

- Igen! Nehéz volt, de sikerült. – válaszolta Elizabeth. 

- Ha valamit kitűzöl magad elé, akkor semmi sem lehetetlen! – vágott rejtélyes mosolyt Dana, s le sem vette a szemét Emmettről.

Két nappal később:

- Nos, szerintem én nyertem! – röhögött Elizabeth, mikor szépen elverte Jasper-t sakkban. Közel másfél órás „harc” dúlt köztük, s a végén a lány került ki győztesen. Csalások nélkül ment a dolog. Sem Edward, sem Alice nem segítethetett, úgyhogy bátyám tisztességesen vesztett.   

- Visszavágó, holnap! – morgott Jazz, de tudtam, hogy úgysem vette komolyan a dolgot. Hisz az csak jó, ha valakit elvernek. Így legalább tudja, hogy nem legyőzhetetlen, vagyis képezhetni továbbra is magát.

- Ahogyan akarod, bátyó! De úgyis megverlek megint! Nem kellene egy kicsit gyakorolnod, és utána visszavágót kérni, hm? – incselkedett az ifjú lány vámpír.

- Nem, holnap! – vigyorgott vissza Jazz.

Szerencsére mostanában minden normálisan ment, kitárgyaltunk minden fontos dolgot, így semmi gond sem akadt, amit nem lehetne orvosolni. Tetőtől talpig kiveséztük a fontos dolgokat. Például Emmett, és Rosalie viharos elválását is.

Egy nappal ezelőtt, este fele:  

- Teljesen kifordult magából, elegem van belőle! – morogta akkor Emmett, s azok után, amiket elmondott minden teljesen hihető volt. Rosalie halálosan féltékeny volt rám, és a többiekre, úgyhogy minden adandó alkalommal próbált minket bemocskolni. Persze teljesen sikertelenül.

A jelen:

Edward vadászni ment Carlisle-val, Emmettel, Alice-szel, és Danaval, így csak Esme, Jasper, Liz, Kaméleon, Kín, és Sokkoló maradtunk itt, így próbáltuk hülye viccekkel szórakoztatni egymást.

Éppen nevetés közben kopogtattak az ajtón, s mikor Jasper oda ment, hogy kinyissa meglepett a látvány. A falfehér, megkínzott arcú Electro állt előttem, s összerogyott a földön.

- Mi történt? – rohantam oda azonnal, s felsegítettem a lányt. Megtört volt nagyon. Csak nem történt valami?

- Mind meghaltak. – nyögte, majd elájult.

           Vége az első kötetnek!    

Gyermekeim! Utolsó fejezet ebből a könyvből. El is bőgtem magamat, mikor leírtam az utolsó kis szavacskát is. Annyira sok jó emlék fűz ehhez a könyvhöz. Sokat jelentnekem, szóval eszembe sincs abbahagyni. Valószínűleg harmadik  kötet is lesz majd, "Csillogó vámpírom" címen. Már az alapja meg van, csak szövögetni kell, amit majd a Nap sötét oldala közben fogok. Érdekes lesz a dolog. 15 komi alatt nem kezdem majd el a következő könyvet. Ennyi a kikötésem.  Puszi: Jane Ui: Basszus, el sem hiszem, hogy vége a B.S.C-nek!    

Ízelítő II. - Utolsó fejezet

Kaptok még egy ízelítőt, mert holnap sajnos nem tudok frisst hozni. Szóval itt van, izguljatok:

- Emmett bácsi, adj oda anyunak, és apunak! – hallottam meg a világ legszebb hangját. Az állam is leesett, de nemcsak nekem. Emmett, Alice, Jasper, Esme, Carlisle, Kaméleon, Kín, Sokkoló, és Edward is meglepetten néztek kislányomra.

Ízelítő - Utolsó fejezet

Gondoltam felteszek egy kis ízelítőt, mivel láttam, hogy türelmetlenül vártok már a fejezetre. Tessék, itt van:

- Kik jönnek? – kérdeztem. – Ismerősök? Vagy olyanok, akiket még nem ismerek? Vagy kicsodák? Nem tudtam, és a kíváncsiság nagyon furdalta az oldalamat.
- Nem ismerem őket, de minket keresnek. 

Szerepjáték!

Először is. Új szerepjáték indul, mégpedig itt: http://sgforum.hu/forum.php3?azonosito=isabellaswan Légyszíves regizzetek! Bellán, és Edwardon kívül még senki sem foglalt. 

Ajánlatom van

Mivel nagyon szeretem a blogot, ezért van egy ajánlatom, miszerint megírjátok a tizenöt komit ezen a héten, és akkor nem zárok be. Ha ez nem így lesz, akkor én nem fogok erőlködni miattatok. Akkor végleg abbahagyom az egészet. Az embernek nagyon elege van abból, hogy ennyire lusták vagytok mind a 81-en. IGEN! Nyolcvanegyen! És erre hány komit kaptam? 3 - at. -.-" Na szóval, most nem szidni jöttem! Akkor áll az alku? Írjátok meg a komihatárt, én pedig folytatom a történetet. Ha nem, hát akkor ennyi volt, nem csinálok semmit sem.

Zárás!

Szerintem mindenki megelégelte a harcot, amit a komikért vívtam. Sajnálom, de lehet, hogy ennyi volt. Nem vagyok benne biztos, hogy folytatom ezt. Kell ez nekem? Hogy teljesen egyedül legyek? Most komolyan! Mindenki azzal a szöveggel magyarázkodik, hogy magamnak kellene, hogy írjak. Oké, magamnak írok, de nektek is. Hiszen, ha csak magamnak írnám nem publikálnám. Magasról leszarjátok, igaz? Ha az ember megfeszül sem kap elismerést senkitől! 

Akkor úgy döntöttem, hogy ha nem érdekel titeket az én kívánságom (amiért órákat dolgozom), akkor engem sem fog érdekelni a ti kívánságotok. Próbáltam nem az unalmas álarcba burkolózni, és megmutatni magamat a nagyközönségnek. Próbáltam, de nem ment. Hogy miért? Mert hiába próbálkozom semmit sem érek vele. Idő kérdése volt, mire rá kellett jöjjek, hogy ez így nem jó. Szóval úgy döntöttem, hogy nagy valószínűséggel bezárok. Érdekel ez egyáltalán titeket? Nem adok rá nagy garanciát. Üdvözletem: Jane. 

Megjelent a cikkem!

Istenem! Percekig nem kaptam levegőt miután megláttam. Emberek! Ez az első cikkem, kezdő  vagyok, de feltették. Tudjátok, hogy ez mekkora sikerélmény nekem? A cikket a linkre kattintva olvashatjátok el:http://starity.hu/magazin/6612-mennyit-er-a-sztarok-szava-hihetunk-nekik Miley Cyrus, és Demi Lovato fanoknak nem nagyon ajánlom! Puszi: Jane.

MIVAN? (OLVASSÁTOK EL!)

Ezt  ti   most   tényleg   komolyan   gondoltátok?   Néhány   napig   csendben   tűrtem,   hogy   napi   háromszáz   látogató   közül  senki   sem   ír   komit   az   utolsó   előtti   fejezethez. Nem igaz,  hogy   81   ember   nem   bír   összehozni   szaros   15   kommentet.   Még   csak   nem   is   kértem   sokat! Hát   én   nem   tudom,   hogy   ezt   ti   hogyan   gondoltátok,   de   én   addig   nem   betűt   sem   gépelek,   míg   nem   kapok   tényleges   visszajelzést   a   fejezethez.   Tényleg   nem!  Nagyon   szépen   köszönöm   Bubentócsníínak,   hogy   írt,  és   nagyon   imádom  őt,   és   persze    a   sorból   Juditot   sem,   aki   nagyon   kedves   volt,   és   szintén   írt.   Na   már   most:   ha   nem   írjátok   meg   a  kért   komiszámot   nem   hozok   frisst.    Én      ráérek...   Puszi: Jane

23. fejezet - Tudatlanság

 Viviana szemszöge:

A lemenő nap vörösre színezte az égboltot, s örömmel tudatosult bennem, hogy ismét bulizhatok egy nagyot a városban az emberek között. Nem lehetett több nyolc óránál, így gondoltam járok még egyet, míg ténylegesen belevetem magam az éjszakába. Ruhám kihívó volt, s alig vártam, hogy feketeözvegyként vethessem magamat áldozataimra. Kétségkívül mágnesként tapadtak rám, mit sem sejtve a veszélyről, amit személyesen én jelentettem életükre. Persze nem öltem meg ártatlan, családos embereket, hanem inkább a gazemberekre fájt a fogam. Perverzeket, és nő bántalmazókat rendszeresen öltem meg, de a gyermek megrontók is egyaránt a horgomra akadtak. Így minősül mindez jó tettnek? Mit csináljak, ha egyszerűen nem vagyok képes rászokni az állatvérre? Mit csináljak, ha nincs önuralmam, ahhoz, hogy jó útra térjek? Miért van ez? Hallottam az ideges autóvezetők dobhártyaszaggató, unalmas hangját, s mintha éreztem volna az unatkozás érzetét. Nem tudtam, mit tegyek. Szaladjak, és öljek pár gonosz embert szórakozásból? Egyáltalán miért játszom én itt a szuperhőst, mikor ugyanolyan gonosz vagyok, mint azok, akiket megöltem? Miért jó ez nekem? Miért nem tudok a saját kérdéseimre választ adni? Tele vagyok kérdésekkel, de a választ hol találom meg? El kell, hogy menjek innen, hogy tisztán láthassam a valós dolgokat, amikre választ szeretnék kapni? Talán tényleg el kellene mennem, hogy végre meglelhessem a boldogságot, ami nekem is kijárna. Kijár nekem egyáltalán? Vagy örökké maradhatok az a búskomor, embergyilkos, aki eddig voltam?

- Miért nem tudok megváltozni? – suttogtam, s a tető szélére álltam. Vajon fájna, ha leesnék?

Vettem egy mély lélegzetet, de mégsem ugrottam. Helyette inkább átugrottam a másik tömbház tetejére. Mikor macskaszerűen értem földet gondoltam egyet,s a kezeimet a létrába mélyesztettem. Feltűnne valakinek, ha elkezdenék randalírozni? Azt is meg kellene ölnöm, aki észrevett erőm kifejtése közben? Meggondoltam magamat, s kihúztam ujjaimat a mélyedésből.

- Unom már ezt. – suttogtam leülve, s az egyre sötétedő égboltot figyeltem. Ahogyan eltűnik a vörös árnyalat, és a helyét átveszi a sötétség, csillagok, és hold nélküli éjszaka. Újhold lenne ma?

Lehunytam a szemeimet, s mély gondolkodásba merültem volna, ha nem hallok meg egy hangos zihálást. A szemeim azonnal kipattantak, s ránéztem az ajtónak támaszkodó kisfiúra. Vére édesen pulzált a kék ereiben, s megnyaltam az ajkaimat. Finom lehet, és meleg, ráadásul nem kaparna tőle annyira a torkom. Mert igenis már fájdalmasan kapart az éhségtől. Akkor miért nem eszem? Ennyire megutáltam magamat, hogy még az éhségsztrájkra is ráveszem öntudatlanul is magamat? Ennyire le akarok szokni az ember vérről? Akkor miért nem teszem?

- Elnézést. – szólalt meg a kisfiú. Nem lehetett több mint öt éves. Egy gyereket akartam megölni?

- Mondjad, kölyök. – szólaltam meg, s próbáltam nem az édes vérére koncentrálni. A torkom iszonyatosan kapart az éhségtől, s magamon is csodálkoztam, hogy ekkora az önuralmam.

- Hol van a mami? – kérdezte sírós hangon. Közel állt a síráshoz, szegénykém. Fél tőlem?

- Nem tudom. – álltam fel a helyemről, s közelebb mentem hozzá. – Honnan jöttél?

- Itt lakom valamerre. – törölgette a könnyeit meleg arcáról. – De nem tudom, hol vagyok…

- Akkor bizonyára itt lakhatsz valahol a házban. – mosolyogtam rá bátorítóan. Nem fél tőlem?

- Nem. – suttogta sírva. Rázta a sírás. – A mami már nincs itt. Az angyaloknál van, ott fent. De hova menjek, hogy én is oda juthassak hozzá, néni? Már nagyon hiányzik nekem! – suttogta sírva, s felmutatott az égre. Meghalt az édesanyja? De akkor, hogy kerül ő ide? Hogy jött ide fel?

- Értem. – biggyesztettem le az ajkaimat. Megsajnáltam szegénykémet. – Akkor édesapáddal élsz? – barátságos lehettem, mert nem mutatta félés jelét. Volt valami furcsa benne. A szíve kétszer olyan gyorsan vert, mint ez átlagos kisgyereknek, s a tekintete földöntúli volt. Olyan más.

- Ő küldte a mamit a mennybe. – szippantott nagyot. Az apja ölte meg az anyját? Akkor mégis mi történt? Hogy-hogy nem hallottam semmit sem? Hiszen szinte mindent hallok, ami ebben a városban történik. Kitűnő a hallásom, mégsem hallottam semmit sem. Miért van ez? A kisfiúnak szőke haja volt, s gyerek létére nem volt olyan kicsi, mint egy átlagos ennyi idős gyerek. Igaz, hogy nem tudom a nevét, de fejlettebbnek tűnik, mint egy vele egykorú hasonló kisfiú.

- Mi a neved, kis drágám? – kérdeztem tőle olyan anyásan. Jönnek az ösztöneim?

- Matthew vagyok. – suttogta letörölve a könnyeit baba arcáról. Annyira aranyos volt, hogy megkedveltem őt, igazán. Nem tekintettem már rá áldozatként, hiszen volt benne valami furcsa. Nem volt emberies a vére, hanem éppen ellenkezőleg. Nem tekintettem rá áldozatként. De egy kisfiú nem lehet vámpír, igaz? Mármint úgy értem, hogy nem lehetnek vámpír felmenői, igaz?

- Szép a neved, drágám. – mosolyogtam rá, s a kezemet nyújtottam. – Én Viviana vagyok.

- Szia, Viviana! – villantotta ki borotva éles fogait. – A néni vámpír? – kérdezte tőlem, mire lemerevedtem. Mondtam már, hogy van valami furcsa ebben a kisfiúban. Hogy lehet, hogy tud a vámpírokról? Van valami köze a vámpírokhoz, vagy mi? Nem értem ezt! Ő még csak egy kisfiú.

- Honnan tudsz a vámpírokról? – kérdeztem összeszűkített szemmel. Vártam a választ, hogy megtudjam, mi folyik itt. Egyszer csak egy kisfiúval találkozom, aki furcsa, ráadásul még a fajtám létezéséről is tud. Mi a franc történt? A világ a feje tetejére állt, és ez nem vicc! Nem értem!

- Apa is az volt, megölte anyukámat a vére miatt. – suttogta komolyan. – Én is félig az vagyok.

- Hogy érted azt, hogy félig? – sürgettem. Nem akartam megijeszteni, de kíváncsi voltam.

- Azt, hogy a mamim ember volt, az apukám viszont vámpír. – válaszolta nagy komolyan. - Ezért vagyok én csak félig. De elmenekültem apukám elől, félek tőle. Félelmetes ő, nagyon.

- És mikor születtél? – sürgettem továbbra is a kérdéseimre a választ várva. – Ne félj, mert én itt leszek, és megvédelek, rendben van, kicsikém? A néni itt lesz veled, és megvéd mindentől.

- Egy éve születtem, Washingtonban. – válaszolta. – Gyorsabban növekedek a többieknél. Azonban a növekedés meg fog állni, ha betöltöm a tizenhetet. Tudom, mert anyu mondta nekem.

- Értem. – tehát tulajdonképpen létrehoztak egy új fajt? Egy új fajt, mely nem ember, de nem is vámpír. Félig ember- félig vámpír. Ez teljesen furcsa, de szerintem képes leszek megszokni.

- Vannak testvéreid? – kérdeztem tőle végigsimítva meleg arcocskáján. – Mármint úgy értem, hogy egyedül vagy, vagy vannak testvéreid is? – faggattam továbbra is.

- Nem, egyedül vagyok. – válaszolta boci szemekkel nézve engem. – Akkor most a nénivel leszek?

- Igen. – adtam csókot feje búbjára, mire kezeivel átölelte a derekamat, s mosolyogva bújt hozzám. Alig találkoztunk mindössze pár percre, de nagyon a szívemhez nőtt. De, ha vele szeretnék lenni – még ha ő nem is egy átlagos ember gyerek, hanem félvér –, akkor át kell szoknom az állatvérre. Méghozzá teljes önuralommal. Ő lesz a motivációm, hogy mindent végre tiszta lappal kezdhessek. – Vigyázok rád, kicsikém. – pusziltam meg a feje búbját, mire aranyosan elmosolyodott. Hangosan ásított egyet, mire úgy gondoltam, hogy mennünk kellene.

- Álmos vagyok. – suttogta ismét, elnyomva az ásítását. Elmosolyodtam, majd megsimogatva az arcát fogtam karjaim közé. Egyre gyakrabban ásítozott, s a pillantásai is laposabbak lettek.

- Rendben kicsim. Nem szeretném, ha vissza kellene mennünk oda, hiszen lehet, hogy még ott van az apukád. Szerintem induljunk, és út közben majd megvesszük a dolgaidat, jó, kincsem?

Aprót bólintott, majd a nyakamhoz bújva álomba szenderült. Gondolkodtam egy kicsit, hogy hova menjünk lakni, és arra gondoltam, hogy meglátogatom Carlisle barátomat. Nem tudom, hogy hol élnek, de szerintem, ha elintézek egy telefonhívást, akkor lehet, hogy velük lehetünk.

Gyorsan tárcsáztam az ismerős számot, s első csörgésre felvették. Régi barátom hangja szólt bele:

- Haló? – hallottam meg ismerős hangot. Ezer éve nem beszéltem vele, így egy kicsit furcsa.

- Szia, Carlisle! – köszöntem bele a telefonba, s közben Matthew arcát simogattam kezeimmel. Bizonyára jót álmodhatott, mert elmosolyodott. Örültem, hogy békésen, és nyugodtan aludhat.

- Viviana? – kérdezte, s melegség öntött el, ahogyan kedves barátomra gondoltam. Már majdnem az apukám volt, és a mentorom. – Hát te lennél az?

Bella szemszöge:

Alice visszatért a kábulatból, és halvány mosoly jelent meg az arcán. Bíztató jel volt.

- Rendben van, minden. – mondta, mire a szemem kikerekedett. – Semmi rosszat nem látok most. Lehet, hogy valami bezavart, és azért láttam.  – nekem viszont volt egy elméletem.

- Nekem van egy elméletem. Persze lehet, hogy nem jó ötlet, és a közelében sem járok az igazságnak, de ez tűnik a legkézenfekvőbb dolognak. – szóltam meg megtörve a csendet. Szerelmem, és a többiek kíváncsian néztek engem, mire nagyot nyelve szólaltam meg. – Nem lehet, hogy azt a lányt látta Alice vadászat közbe, aki most akar jó útra térni, Carlisle? – Carlisle gondolkozott, aztán helyeselően bólintott.

- Szerintem ez valós elképzelés. Okos ötlet, Bella. – mosolygott fogadott apám. Jó szorosan szerelmemhez bújtam. Egy darabig azt hittem, hogy tényleg a halál fog ránk várni, de örömmel gondolhatom azt, hogy mégsem.  – Ha Alice ismét lát valamit, akkor majd mindenképpen normálisan körülnézünk az erdőben. Persze, akkor már gondolom Viviana is segíteni fog.

- Ő kicsoda? – kérdezte Sokkoló.

- Egy nagyon régi barátom. Vámpír. – válaszolta mindenki apukája.

- Mesélnél nekünk egy kicsit róla?  Valamiért én sem emlékszem rá. – Edward gondolkozó képet vágott, majd megrázta a fejét. Miért nem emlékszik rá, ha találkoztak már? Mert bizonyára már meglátogatta őket egyszer-kétszer, ha Carlisleval ilyen jó barátok. Ez a logikus, nem?

- Biztos vagyok benne, hogy nem emlékszel rá, mivel még nem is találkoztatok. Mikor meglátogatott engem éppen a lázadó korodat élted. – Tudtam, hogy voltak lázadó időszakai. Egyszer egy délutánon mesélt róluk, még régebben. – Szóval… Viviana Watson 1852. nyarán látta meg a napvilágot Svédországban. Szegényes családja volt, így sajnos mi hamarabb férjhez adták. Azonban nem minden olyan jól sült el, ahogyan azt a szülei szerették volna. Hamarosan rajta kapta a férjét, amint éppen megcsalja őt egy szolgálólánnyal. Ez ugyan szokásos volt, de Viviana mégis nagyon kiborult tőle. Elszökött, és nem is sejtette, hogy ez a vesztét fogja jelenteni. Ment előre, de maga sem tudta, hogy hova. Csak ment, és közben besötétedett. Nagyon sötét volt az erdőkben, így nem tudta, hogy hol van. Szegény nagyon megijedt. Szerencsétlenségére azonban nem egyedül volt az erdőben. Egy vámpír éppen áldozatát kereste, aki szerencsétlenül eltévedt az erdőben. Rátalált Vivianára, s meg szerette volna ölni. Azonban nem volt rá ereje. Amint ki akarta törni a nyakcsigolyáját, megsajnálta. Így hagyta, hogy a mérge a testébe ívódjon, és vámpír lehessen. Három nap múlva Viviana felkelt, de már egyedül volt az erdőben. A vámpír eltűnt. Gondolom elment, mert félt az újszülött elsöprő erejétől. Volt is miért félnie, mert Viviana olyan dühös volt, hogy majdnem kiirtotta az egész erdőt maga körül. Mikor azonban végre sikerült fékeznie az indulatait a férje homályos emléke derengett be neki, ahogyan hentereg a szobalánnyal. Igen, elment hozzá, hogy megölhesse. A férje látszólag nem kereste őt sehol sem, nem érdekelte, hogy a felesége meg halt-e vagy sem. Ez még jobban feldühítette Vivianát. Kíméletlenül tört be a férfihoz, s megölte őt, persze utána rögtön bűntudata lett, és az erdőbe menekült, egy elhagyatott helyre, ahol remélni merte, hogy senkivel sem találkozik. Aztán találkoztam vele, és a vérszomját segítettem neki leküzdeni. Egy darabig még állatok vérén is élt, de felhagyott ezzel, mégpedig azzal a címszóval, hogy „ez-rohadt-büdös!”. – Edward kuncogott. – Aztán kettéváltak útjaink, hiszen én rátaláltam Esmere. Ő pedig csatangolt egyedül a világban. Sajnáltam őt, hogy nem akart velünk lenni, de sajnos ő döntött, és nem tudtam visszafordítani az események sorozatát. – Carlsiel sóhajtott – Nagyon rendes lány. Vicces, okos, és kedves mindenek előtt. Őt is lányomként szeretem. Körülbelül abban az évben találkoztam ismét vele, mikor Edward elhagyott bennünket. Nagyon régen volt már ez, és most örülök az újra találkozásnak, hiszen nagyon régen nem láttam őt. Hírt sem hallottam róla. Reménykedtem benne, hogy nem állt be a Volturiba, vagy ilyesmi. Most jött meg az esze, hogy átszokjon az állatvérre. Azonban más is segített neki ebben a döntésben. Egy kisfiú. Matthewnak hívják, félvér. Most találkozott vele, és mivel nincsenek szülei – pontosabban van egy apja, de az nemrég ölte meg az anyukáját, így árván maradt –, ezért úgy döntött, hogy magához veszi. Azonban nem akarja, hogy bármi baj történjen, ha embervérrel táplálkozik, ezért át szeretne szokni az állatvérre, hogy békésen élhessen a kisfiúval.

- És ezért kellünk mi? – kérdezte Alice.

- Abban kellene segítséget nyújtanunk, hogy át tudjon szokni. Kevés az önuralma. – válaszolta Carlisle. – Ezért kell, hogy segítsek. Apjaként tekint engem, így tudok neki segíteni.

- Tehát egy újabb Cullen? – vigyorgott Emmett, s Sokkolóval összenéztek.

- Tuti. Bővül a családotok. – szólalt meg.

- A családunk! – helyesbített Esme. – Ti is a családunkhoz tartoztok. – simogatta meg Kaméleon arcát, mire az kedvesen mosolygott.

- Köszönjük. – szólalt meg Kín.

- Ezt nem kell köszönni. – vigyorgott Emmett, majd belebokszolt Kín oldalába. Sokkoló rögtön reagált, s Emmett megfagyott.

- Maradj egy kicsit így, jó? – vigyorgott a nagydarab macira. – Azt hiszem mindenkinek jó lesz, ha egy kicsit lehűtünk, fiúkám. – felkuncogtam, s mélyet sóhajtottam elrejtve álmosságomat. Egy kissé kótyagos voltam. Nem csoda, hisz nagyon megviseltek a napok összemosódása.  Edward vállának dőltem, s közben lecsukódtak a szemeim.

- Bella? – suttogta szerelmem.

- Hmm? – kérdeztem álmatagon.

- Álmos vagy? – angyali hangja megbabonázott, s furcsa, gyomorszorongató érzésemen az sem segített, hogy közben az orromba kúszott édes napfény illata. Szívem őrült iramba vert.

- Nem, csak pihentetem a szememet. – nem akartam semmiből sem kimaradni, ezért egy kicsit lódítottam. Egy kis hazugság a cél érdekében belefér a pakliba.

- Ne is törődj vele, messziről látszik, hogy álmos. Egy csomó ideje nem aludt rendesen. Vidd, és fektesd le. – hallottam Kaméleon hangját. Mindez már olyan álom szerű volt, mintha csak álmodnék. Rettentően akartam végre a puha párnák közt, szerelmem mellkasán egy jó ízűt aludni. – Szerintem már el is aludt. – suttogta ismét, s már nem akartam figyelni a dolgokra.

Charlotte szemszöge:

Teljes szánalom, amit ezek a Cullenék művelnek ott. Ilyen nehéz felfogni, hogy kipusztítjuk az egész családot, plusz még a mutáns bandát? Olyan nehéz, hogy hamarosan mindennek vége? Megölünk mindenkit, még emlékük sem lesz, hogy valaha is ezen a részen éltek. Kipusztulnak.

Még jó, hogy Amy képes blokkolni a mentális képességeket különben már réges-rég lebuktunk volna a gondolatolvasó férfinak, és a jövőbelátó csajnak köszönhetően. De szerencsére nem.

Tanya állt legelöl a sziklán, s barátnőmmel mögötte álltunk néztük, s hallgattunk, hogy zajlik az élet a házban. Emlékembe fogom vésni, ahogyan nevetnek, és azt is, ahogyan megölöm őket.

- Támadjuk meg őket, hozzátok a katonákat. Az újszülöttek hamar beveszik a csalit. – nézett ránk Tanya, mire kételkedve néztünk rá. Biztos voltam benne, hogy megállíthatatlanok lennénk így is, de várnunk kell még. Főleg, hogy Tanya vérszemet kapott. Gyengébb, ha a gyűlölet táplálja a harcot, mintsem a józanész. – Mi az? Már meg is süketültetek, vagy micsoda? Halljátok?

Amy rám nézett, majd ismét Tanyara, mire végre kinyitotta a száját. Gyorsan beszélt, idegesen.

- Tanya, szerintem ne most csináld ezt. Egyrészt azért, mert veszélyes. Másrészt azért, mert most erősek. Védtelennek kell, hogy mutatkoznak, és ahhoz még várnunk kell. – hadarta, s rám nézett könyörgően. Gondolom a helyeselésemet várta ebben az ügyben. Egyet értettem vele, de mielőtt még megszólalhattam volna Tanya hangját hallottam meg. Halkan csengett, sokkal halkabban.

- Nem értem mire célzol ezzel, Amy. – suttogta. – Meg akarom támadni őket, haljanak meg végre, hogy bosszúm beteljesedjen, ahogyan terveztem. Bellát ölöm meg elsőnek, szenvedjen.

- Én értem mire céloz ezzel. Saját magukat fogják teljesen kikészíteni úgy, hogy nekünk csak a kegyelemdöfést kell majd megadni. A bosszú édes lesz nagyon. Mámorítóan édes. – vigyorogtam ördögien, s elégedetten láttam vezetőnk elismerő pillantását. Ezek szerint tetszik neki az ötlet?

- Addig is készüljünk fel, hogy még erősebbek legyünk. – viszonozta a vigyoromat Tanya. – Olyan gyorsan, és váratlanul csapunk le, hogy eszükbe sem fog jutni, hogy védekezzenek. – nevetett, s mi vele együtt nevettünk. – Megölhetitek a többit, ha gondoljátok. De Bella az enyém, hogy a szerelme szenvedhessen. Kidobott, akár egy rongyot, vagy szemetet a kukába. Most szenvedjen!

- Most lépjünk, mielőtt még észrevesznek minket. – mondtam gyorsan, s bólintottak. Ott hagytuk a házat, de a bosszúvágy továbbra is jött utánunk.

 * Tudom, hogy késtem nagyon sokat, de szánom-bánom a bűneimet. Sajnálom, de sajnos a suli egy kissé mindenkit kiszipolyoz. Most egy kicsit felemelem a komihatárt, végtére is az utolsó fejezet lesz már csak ebből a könyvből. 15 kommentet kérek szépen, és utána akkor lesz friss. Okés? *piros arc* Nagyon örülök, mert lehet, hogy egyik kedvenc fanficion írómmal fogok egy iskolába járni. Szurkoljatok, kérlek szépen. Puszi nektek: Jane

Új blog

Hát igen, megint nyitottam egy új blogot, de ezt már tényleg nem hagyom abba. Ezt már eleve úgy kezdem, hogy megújultam! Érzem most már úgy érzem, hogy a kezemben van az irányítás, és végigolvasva az írásaimat megpróbálom felemelni a szintemet, vagyis amire képes vagyok. Nagyon köszönöm a sok kedves szót, amit msnen, és komikba írtatok nekem! Nagyon hálás vagyok érte, és imádlak titeket! Visszatérve a történethez. A tartalmát elolvashatod, és hamarosan - amint időm engedi - felteszem majd az első fejezetet. Ebben nincs varázslat, mivel ez nem fanfic, azonban sok Robsten, sok Jackson Rathbone, és sok szerelmes jelenet lesz. Címe:

http://nessaandjacklove.blogspot.com/

Segítsetek, kérlek :(

Nem tudom, hogy mi legyen. Az írói válság ismét itt van a nyakamon, és úgy érzem magam, mint akivel savat itattak - képletesen, természetesen. Nem tudom, hogy ki vagyok én. Nem találom egyedül azt az írásmódot, ami nekem való. Amivel vihetném is valamire, mint mások.

De egyedül nem megy, és úgy érzem, hogy nem fogom tudni megcsinálni azt egyedül, hogy felismerjem azt az írásmódot, ami jó. Itt úgy értem, hogy miben vagyok jó. A hideg, felszínes érzelmek, a fájdalom, a melegség, a boldogság, a tényleges tiszta érzelmekben, vagy miben? Semmiben? Nem tudom! És úgy érzem, ha nem segítetek végem van. Akkor kénytelen leszek komolyan letörölni magamat a bloggerről, és befejezni az írást. Segítsetek, kérlek!