BLOGGER TEMPLATES - TWITTER BACKGROUNDS »

2010. október 9., szombat

23. fejezet - Tudatlanság



[LJ_Header____Hold_Me___by_C0nfluence.png]
 Viviana szemszöge:
A lemenő nap vörösre színezte az égboltot, s örömmel tudatosult bennem, hogy ismét bulizhatok egy nagyot a városban az emberek között. Nem lehetett több nyolc óránál, így gondoltam járok még egyet, míg ténylegesen belevetem magam az éjszakába. Ruhám kihívó volt, s alig vártam, hogy feketeözvegyként vethessem magamat áldozataimra. Kétségkívül mágnesként tapadtak rám, mit sem sejtve a veszélyről, amit személyesen én jelentettem életükre. Persze nem öltem meg ártatlan, családos embereket, hanem inkább a gazemberekre fájt a fogam. Perverzeket, és nő bántalmazókat rendszeresen öltem meg, de a gyermek megrontók is egyaránt a horgomra akadtak. Így minősül mindez jó tettnek? Mit csináljak, ha egyszerűen nem vagyok képes rászokni az állatvérre? Mit csináljak, ha nincs önuralmam, ahhoz, hogy jó útra térjek? Miért van ez? Hallottam az ideges autóvezetők dobhártyaszaggató, unalmas hangját, s mintha éreztem volna az unatkozás érzetét. Nem tudtam, mit tegyek. Szaladjak, és öljek pár gonosz embert szórakozásból? Egyáltalán miért játszom én itt a szuperhőst, mikor ugyanolyan gonosz vagyok, mint azok, akiket megöltem? Miért jó ez nekem? Miért nem tudok a saját kérdéseimre választ adni? Tele vagyok kérdésekkel, de a választ hol találom meg? El kell, hogy menjek innen, hogy tisztán láthassam a valós dolgokat, amikre választ szeretnék kapni? Talán tényleg el kellene mennem, hogy végre meglelhessem a boldogságot, ami nekem is kijárna. Kijár nekem egyáltalán? Vagy örökké maradhatok az a búskomor, embergyilkos, aki eddig voltam?
- Miért nem tudok megváltozni? – suttogtam, s a tető szélére álltam. Vajon fájna, ha leesnék?
Vettem egy mély lélegzetet, de mégsem ugrottam. Helyette inkább átugrottam a másik tömbház tetejére. Mikor macskaszerűen értem földet gondoltam egyet,s a kezeimet a létrába mélyesztettem. Feltűnne valakinek, ha elkezdenék randalírozni? Azt is meg kellene ölnöm, aki észrevett erőm kifejtése közben? Meggondoltam magamat, s kihúztam ujjaimat a mélyedésből.
- Unom már ezt. – suttogtam leülve, s az egyre sötétedő égboltot figyeltem. Ahogyan eltűnik a vörös árnyalat, és a helyét átveszi a sötétség, csillagok, és hold nélküli éjszaka. Újhold lenne ma?
Lehunytam a szemeimet, s mély gondolkodásba merültem volna, ha nem hallok meg egy hangos zihálást. A szemeim azonnal kipattantak, s ránéztem az ajtónak támaszkodó kisfiúra. Vére édesen pulzált a kék ereiben, s megnyaltam az ajkaimat. Finom lehet, és meleg, ráadásul nem kaparna tőle annyira a torkom. Mert igenis már fájdalmasan kapart az éhségtől. Akkor miért nem eszem? Ennyire megutáltam magamat, hogy még az éhségsztrájkra is ráveszem öntudatlanul is magamat? Ennyire le akarok szokni az ember vérről? Akkor miért nem teszem?
- Elnézést. – szólalt meg a kisfiú. Nem lehetett több mint öt éves. Egy gyereket akartam megölni?
- Mondjad, kölyök. – szólaltam meg, s próbáltam nem az édes vérére koncentrálni. A torkom iszonyatosan kapart az éhségtől, s magamon is csodálkoztam, hogy ekkora az önuralmam.
- Hol van a mami? – kérdezte sírós hangon. Közel állt a síráshoz, szegénykém. Fél tőlem?
- Nem tudom. – álltam fel a helyemről, s közelebb mentem hozzá. – Honnan jöttél?
- Itt lakom valamerre. – törölgette a könnyeit meleg arcáról. – De nem tudom, hol vagyok…
- Akkor bizonyára itt lakhatsz valahol a házban. – mosolyogtam rá bátorítóan. Nem fél tőlem?
- Nem. – suttogta sírva. Rázta a sírás. – A mami már nincs itt. Az angyaloknál van, ott fent. De hova menjek, hogy én is oda juthassak hozzá, néni? Már nagyon hiányzik nekem! – suttogta sírva, s felmutatott az égre. Meghalt az édesanyja? De akkor, hogy kerül ő ide? Hogy jött ide fel?
- Értem. – biggyesztettem le az ajkaimat. Megsajnáltam szegénykémet. – Akkor édesapáddal élsz? – barátságos lehettem, mert nem mutatta félés jelét. Volt valami furcsa benne. A szíve kétszer olyan gyorsan vert, mint ez átlagos kisgyereknek, s a tekintete földöntúli volt. Olyan más.
- Ő küldte a mamit a mennybe. – szippantott nagyot. Az apja ölte meg az anyját? Akkor mégis mi történt? Hogy-hogy nem hallottam semmit sem? Hiszen szinte mindent hallok, ami ebben a városban történik. Kitűnő a hallásom, mégsem hallottam semmit sem. Miért van ez? A kisfiúnak szőke haja volt, s gyerek létére nem volt olyan kicsi, mint egy átlagos ennyi idős gyerek. Igaz, hogy nem tudom a nevét, de fejlettebbnek tűnik, mint egy vele egykorú hasonló kisfiú.
- Mi a neved, kis drágám? – kérdeztem tőle olyan anyásan. Jönnek az ösztöneim?
- Matthew vagyok. – suttogta letörölve a könnyeit baba arcáról. Annyira aranyos volt, hogy megkedveltem őt, igazán. Nem tekintettem már rá áldozatként, hiszen volt benne valami furcsa. Nem volt emberies a vére, hanem éppen ellenkezőleg. Nem tekintettem rá áldozatként. De egy kisfiú nem lehet vámpír, igaz? Mármint úgy értem, hogy nem lehetnek vámpír felmenői, igaz?
- Szép a neved, drágám. – mosolyogtam rá, s a kezemet nyújtottam. – Én Viviana vagyok.
- Szia, Viviana! – villantotta ki borotva éles fogait. – A néni vámpír? – kérdezte tőlem, mire lemerevedtem. Mondtam már, hogy van valami furcsa ebben a kisfiúban. Hogy lehet, hogy tud a vámpírokról? Van valami köze a vámpírokhoz, vagy mi? Nem értem ezt! Ő még csak egy kisfiú.
- Honnan tudsz a vámpírokról? – kérdeztem összeszűkített szemmel. Vártam a választ, hogy megtudjam, mi folyik itt. Egyszer csak egy kisfiúval találkozom, aki furcsa, ráadásul még a fajtám létezéséről is tud. Mi a franc történt? A világ a feje tetejére állt, és ez nem vicc! Nem értem!
- Apa is az volt, megölte anyukámat a vére miatt. – suttogta komolyan. – Én is félig az vagyok.
- Hogy érted azt, hogy félig? – sürgettem. Nem akartam megijeszteni, de kíváncsi voltam.
- Azt, hogy a mamim ember volt, az apukám viszont vámpír. – válaszolta nagy komolyan. - Ezért vagyok én csak félig. De elmenekültem apukám elől, félek tőle. Félelmetes ő, nagyon.
- És mikor születtél? – sürgettem továbbra is a kérdéseimre a választ várva. – Ne félj, mert én itt leszek, és megvédelek, rendben van, kicsikém? A néni itt lesz veled, és megvéd mindentől.
- Egy éve születtem, Washingtonban. – válaszolta. – Gyorsabban növekedek a többieknél. Azonban a növekedés meg fog állni, ha betöltöm a tizenhetet. Tudom, mert anyu mondta nekem.
- Értem. – tehát tulajdonképpen létrehoztak egy új fajt? Egy új fajt, mely nem ember, de nem is vámpír. Félig ember- félig vámpír. Ez teljesen furcsa, de szerintem képes leszek megszokni.
- Vannak testvéreid? – kérdeztem tőle végigsimítva meleg arcocskáján. – Mármint úgy értem, hogy egyedül vagy, vagy vannak testvéreid is? – faggattam továbbra is.
- Nem, egyedül vagyok. – válaszolta boci szemekkel nézve engem. – Akkor most a nénivel leszek?
- Igen. – adtam csókot feje búbjára, mire kezeivel átölelte a derekamat, s mosolyogva bújt hozzám. Alig találkoztunk mindössze pár percre, de nagyon a szívemhez nőtt. De, ha vele szeretnék lenni – még ha ő nem is egy átlagos ember gyerek, hanem félvér –, akkor át kell szoknom az állatvérre. Méghozzá teljes önuralommal. Ő lesz a motivációm, hogy mindent végre tiszta lappal kezdhessek. – Vigyázok rád, kicsikém. – pusziltam meg a feje búbját, mire aranyosan elmosolyodott. Hangosan ásított egyet, mire úgy gondoltam, hogy mennünk kellene.
- Álmos vagyok. – suttogta ismét, elnyomva az ásítását. Elmosolyodtam, majd megsimogatva az arcát fogtam karjaim közé. Egyre gyakrabban ásítozott, s a pillantásai is laposabbak lettek.
- Rendben kicsim. Nem szeretném, ha vissza kellene mennünk oda, hiszen lehet, hogy még ott van az apukád. Szerintem induljunk, és út közben majd megvesszük a dolgaidat, jó, kincsem?
Aprót bólintott, majd a nyakamhoz bújva álomba szenderült. Gondolkodtam egy kicsit, hogy hova menjünk lakni, és arra gondoltam, hogy meglátogatom Carlisle barátomat. Nem tudom, hogy hol élnek, de szerintem, ha elintézek egy telefonhívást, akkor lehet, hogy velük lehetünk.
Gyorsan tárcsáztam az ismerős számot, s első csörgésre felvették. Régi barátom hangja szólt bele:
- Haló? – hallottam meg ismerős hangot. Ezer éve nem beszéltem vele, így egy kicsit furcsa.
- Szia, Carlisle! – köszöntem bele a telefonba, s közben Matthew arcát simogattam kezeimmel. Bizonyára jót álmodhatott, mert elmosolyodott. Örültem, hogy békésen, és nyugodtan aludhat.
- Viviana? – kérdezte, s melegség öntött el, ahogyan kedves barátomra gondoltam. Már majdnem az apukám volt, és a mentorom. – Hát te lennél az?
Bella szemszöge:
Alice visszatért a kábulatból, és halvány mosoly jelent meg az arcán. Bíztató jel volt.
- Rendben van, minden. – mondta, mire a szemem kikerekedett. – Semmi rosszat nem látok most. Lehet, hogy valami bezavart, és azért láttam.  – nekem viszont volt egy elméletem.
- Nekem van egy elméletem. Persze lehet, hogy nem jó ötlet, és a közelében sem járok az igazságnak, de ez tűnik a legkézenfekvőbb dolognak. – szóltam meg megtörve a csendet. Szerelmem, és a többiek kíváncsian néztek engem, mire nagyot nyelve szólaltam meg. – Nem lehet, hogy azt a lányt látta Alice vadászat közbe, aki most akar jó útra térni, Carlisle? – Carlisle gondolkozott, aztán helyeselően bólintott.
- Szerintem ez valós elképzelés. Okos ötlet, Bella. – mosolygott fogadott apám. Jó szorosan szerelmemhez bújtam. Egy darabig azt hittem, hogy tényleg a halál fog ránk várni, de örömmel gondolhatom azt, hogy mégsem.  – Ha Alice ismét lát valamit, akkor majd mindenképpen normálisan körülnézünk az erdőben. Persze, akkor már gondolom Viviana is segíteni fog.
- Ő kicsoda? – kérdezte Sokkoló.
- Egy nagyon régi barátom. Vámpír. – válaszolta mindenki apukája.
- Mesélnél nekünk egy kicsit róla?  Valamiért én sem emlékszem rá. – Edward gondolkozó képet vágott, majd megrázta a fejét. Miért nem emlékszik rá, ha találkoztak már? Mert bizonyára már meglátogatta őket egyszer-kétszer, ha Carlisleval ilyen jó barátok. Ez a logikus, nem?
- Biztos vagyok benne, hogy nem emlékszel rá, mivel még nem is találkoztatok. Mikor meglátogatott engem éppen a lázadó korodat élted. – Tudtam, hogy voltak lázadó időszakai. Egyszer egy délutánon mesélt róluk, még régebben. – Szóval… Viviana Watson 1852. nyarán látta meg a napvilágot Svédországban. Szegényes családja volt, így sajnos mi hamarabb férjhez adták. Azonban nem minden olyan jól sült el, ahogyan azt a szülei szerették volna. Hamarosan rajta kapta a férjét, amint éppen megcsalja őt egy szolgálólánnyal. Ez ugyan szokásos volt, de Viviana mégis nagyon kiborult tőle. Elszökött, és nem is sejtette, hogy ez a vesztét fogja jelenteni. Ment előre, de maga sem tudta, hogy hova. Csak ment, és közben besötétedett. Nagyon sötét volt az erdőkben, így nem tudta, hogy hol van. Szegény nagyon megijedt. Szerencsétlenségére azonban nem egyedül volt az erdőben. Egy vámpír éppen áldozatát kereste, aki szerencsétlenül eltévedt az erdőben. Rátalált Vivianára, s meg szerette volna ölni. Azonban nem volt rá ereje. Amint ki akarta törni a nyakcsigolyáját, megsajnálta. Így hagyta, hogy a mérge a testébe ívódjon, és vámpír lehessen. Három nap múlva Viviana felkelt, de már egyedül volt az erdőben. A vámpír eltűnt. Gondolom elment, mert félt az újszülött elsöprő erejétől. Volt is miért félnie, mert Viviana olyan dühös volt, hogy majdnem kiirtotta az egész erdőt maga körül. Mikor azonban végre sikerült fékeznie az indulatait a férje homályos emléke derengett be neki, ahogyan hentereg a szobalánnyal. Igen, elment hozzá, hogy megölhesse. A férje látszólag nem kereste őt sehol sem, nem érdekelte, hogy a felesége meg halt-e vagy sem. Ez még jobban feldühítette Vivianát. Kíméletlenül tört be a férfihoz, s megölte őt, persze utána rögtön bűntudata lett, és az erdőbe menekült, egy elhagyatott helyre, ahol remélni merte, hogy senkivel sem találkozik. Aztán találkoztam vele, és a vérszomját segítettem neki leküzdeni. Egy darabig még állatok vérén is élt, de felhagyott ezzel, mégpedig azzal a címszóval, hogy „ez-rohadt-büdös!”. – Edward kuncogott. – Aztán kettéváltak útjaink, hiszen én rátaláltam Esmere. Ő pedig csatangolt egyedül a világban. Sajnáltam őt, hogy nem akart velünk lenni, de sajnos ő döntött, és nem tudtam visszafordítani az események sorozatát. – Carlsiel sóhajtott – Nagyon rendes lány. Vicces, okos, és kedves mindenek előtt. Őt is lányomként szeretem. Körülbelül abban az évben találkoztam ismét vele, mikor Edward elhagyott bennünket. Nagyon régen volt már ez, és most örülök az újra találkozásnak, hiszen nagyon régen nem láttam őt. Hírt sem hallottam róla. Reménykedtem benne, hogy nem állt be a Volturiba, vagy ilyesmi. Most jött meg az esze, hogy átszokjon az állatvérre. Azonban más is segített neki ebben a döntésben. Egy kisfiú. Matthewnak hívják, félvér. Most találkozott vele, és mivel nincsenek szülei – pontosabban van egy apja, de az nemrég ölte meg az anyukáját, így árván maradt –, ezért úgy döntött, hogy magához veszi. Azonban nem akarja, hogy bármi baj történjen, ha embervérrel táplálkozik, ezért át szeretne szokni az állatvérre, hogy békésen élhessen a kisfiúval.
- És ezért kellünk mi? – kérdezte Alice.
- Abban kellene segítséget nyújtanunk, hogy át tudjon szokni. Kevés az önuralma. – válaszolta Carlisle. – Ezért kell, hogy segítsek. Apjaként tekint engem, így tudok neki segíteni.
- Tehát egy újabb Cullen? – vigyorgott Emmett, s Sokkolóval összenéztek.
- Tuti. Bővül a családotok. – szólalt meg.
- A családunk! – helyesbített Esme. – Ti is a családunkhoz tartoztok. – simogatta meg Kaméleon arcát, mire az kedvesen mosolygott.
- Köszönjük. – szólalt meg Kín.
- Ezt nem kell köszönni. – vigyorgott Emmett, majd belebokszolt Kín oldalába. Sokkoló rögtön reagált, s Emmett megfagyott.
- Maradj egy kicsit így, jó? – vigyorgott a nagydarab macira. – Azt hiszem mindenkinek jó lesz, ha egy kicsit lehűtünk, fiúkám. – felkuncogtam, s mélyet sóhajtottam elrejtve álmosságomat. Egy kissé kótyagos voltam. Nem csoda, hisz nagyon megviseltek a napok összemosódása.  Edward vállának dőltem, s közben lecsukódtak a szemeim.
- Bella? – suttogta szerelmem.
- Hmm? – kérdeztem álmatagon.
- Álmos vagy? – angyali hangja megbabonázott, s furcsa, gyomorszorongató érzésemen az sem segített, hogy közben az orromba kúszott édes napfény illata. Szívem őrült iramba vert.
- Nem, csak pihentetem a szememet. – nem akartam semmiből sem kimaradni, ezért egy kicsit lódítottam. Egy kis hazugság a cél érdekében belefér a pakliba.
- Ne is törődj vele, messziről látszik, hogy álmos. Egy csomó ideje nem aludt rendesen. Vidd, és fektesd le. – hallottam Kaméleon hangját. Mindez már olyan álom szerű volt, mintha csak álmodnék. Rettentően akartam végre a puha párnák közt, szerelmem mellkasán egy jó ízűt aludni. – Szerintem már el is aludt. – suttogta ismét, s már nem akartam figyelni a dolgokra.
Charlotte szemszöge:
Teljes szánalom, amit ezek a Cullenék művelnek ott. Ilyen nehéz felfogni, hogy kipusztítjuk az egész családot, plusz még a mutáns bandát? Olyan nehéz, hogy hamarosan mindennek vége? Megölünk mindenkit, még emlékük sem lesz, hogy valaha is ezen a részen éltek. Kipusztulnak.
Még jó, hogy Amy képes blokkolni a mentális képességeket különben már réges-rég lebuktunk volna a gondolatolvasó férfinak, és a jövőbelátó csajnak köszönhetően. De szerencsére nem.
Tanya állt legelöl a sziklán, s barátnőmmel mögötte álltunk néztük, s hallgattunk, hogy zajlik az élet a házban. Emlékembe fogom vésni, ahogyan nevetnek, és azt is, ahogyan megölöm őket.
- Támadjuk meg őket, hozzátok a katonákat. Az újszülöttek hamar beveszik a csalit. – nézett ránk Tanya, mire kételkedve néztünk rá. Biztos voltam benne, hogy megállíthatatlanok lennénk így is, de várnunk kell még. Főleg, hogy Tanya vérszemet kapott. Gyengébb, ha a gyűlölet táplálja a harcot, mintsem a józanész. – Mi az? Már meg is süketültetek, vagy micsoda? Halljátok?
Amy rám nézett, majd ismét Tanyara, mire végre kinyitotta a száját. Gyorsan beszélt, idegesen.
- Tanya, szerintem ne most csináld ezt. Egyrészt azért, mert veszélyes. Másrészt azért, mert most erősek. Védtelennek kell, hogy mutatkoznak, és ahhoz még várnunk kell. – hadarta, s rám nézett könyörgően. Gondolom a helyeselésemet várta ebben az ügyben. Egyet értettem vele, de mielőtt még megszólalhattam volna Tanya hangját hallottam meg. Halkan csengett, sokkal halkabban.
- Nem értem mire célzol ezzel, Amy. – suttogta. – Meg akarom támadni őket, haljanak meg végre, hogy bosszúm beteljesedjen, ahogyan terveztem. Bellát ölöm meg elsőnek, szenvedjen.
- Én értem mire céloz ezzel. Saját magukat fogják teljesen kikészíteni úgy, hogy nekünk csak a kegyelemdöfést kell majd megadni. A bosszú édes lesz nagyon. Mámorítóan édes. – vigyorogtam ördögien, s elégedetten láttam vezetőnk elismerő pillantását. Ezek szerint tetszik neki az ötlet?
- Addig is készüljünk fel, hogy még erősebbek legyünk. – viszonozta a vigyoromat Tanya. – Olyan gyorsan, és váratlanul csapunk le, hogy eszükbe sem fog jutni, hogy védekezzenek. – nevetett, s mi vele együtt nevettünk. – Megölhetitek a többit, ha gondoljátok. De Bella az enyém, hogy a szerelme szenvedhessen. Kidobott, akár egy rongyot, vagy szemetet a kukába. Most szenvedjen!
- Most lépjünk, mielőtt még észrevesznek minket. – mondtam gyorsan, s bólintottak. Ott hagytuk a házat, de a bosszúvágy továbbra is jött utánunk.
 * Tudom, hogy késtem nagyon sokat, de szánom-bánom a bűneimet. Sajnálom, de sajnos a suli egy kissé mindenkit kiszipolyoz. Most egy kicsit felemelem a komihatárt, végtére is az utolsó fejezet lesz már csak ebből a könyvből. 15 kommentet kérek szépen, és utána akkor lesz friss. Okés? *piros arc* Nagyon örülök, mert lehet, hogy egyik kedvenc fanficion írómmal fogok egy iskolába járni. Szurkoljatok, kérlek szépen. Puszi nektek: Jane

16 megjegyzés:

Panna írta...

Sziaa

Naagyon nagyon jó :) de ezt már mondtam párszor xD Orosz Ribii :) kedvencem ... most tén is fáradt lettem szóval rossz vagy xD
Puszi: Bubu

Névtelen írta...

Szia
Nagyon jó lett. Végre egy kis izgalom, és egy kis harc. Azért remélem nem hal meg senki, de egy jó kis csetepaté az hiányzik nekem.
Alig várom, hogy feltedd a következő rész.
Judit

Szelena írta...

Sziaaaaaaaa!!!!!! :)))))))
Nagyin nagyon tetszett nekem ez a rész is... Zseniálisan megírtad, bár melyiket nem ?! :DD Várom a folytatást!
Puszi Szelena

gorbe13 írta...

Kérlek ne zárj be mert imádom a törid és csak most oilvastam.
Nagyon klassz lett a feji XD
Szurkolok hogy meglegyen a 15 komi
Puszi

roberta írta...

Szia!
Nagyon jó a feji:)
Várom a következőt:)
én sem szoktam viszont mostanság komizni,de a suli örülök ha van időm elolvasni, ez az év meg szörnyű:(
De visszatérve a törid nagyon de nagyon jó és tetszik:d

Unknown írta...

Sziaa
Nagyon jóó lett ez is mint ahogy az összes többi. Nem szeretném ha bezárnád a blogodat mert ilyen történet nem nő minden bokorban :) Egyedi az 5let és nem mellesleg csodálatos a kivitelezés. Remélem még páran billentyűzetet ragadnak és nem zárod be mert e nélkül nem élet az élet :D
Pussziii memi18 (LLL) <3

Névtelen írta...

Szia!!!!!
Most találtam a blogod és imádom!!!!!
Lécy ne zárd be!!! *Alice boci vagy kiskutya szemei* Please *megint a szemek*
Várom a folytatást!!!
Puszi Jucus

Névtelen írta...

Szia!!!!
Nagyon supi rész lett! Már bánom h nem egyből komiztam...
Remélem még nem késtem el.
Puszi Sziszy

Rosalie írta...

szia(:
nagyon jó lett ez a rész is.(:
nagyon tetszik(:
várom már a következőt(:
én eddig nem szoktam komizni mert nem igen volt rá időm mert minden nap 4kor érek haza suliból vagy később utána táncom van de ezentúl max.hétvégenként írok neked hogy ne hidd azt hogy nem lett jó a fejezet vagy valami hasonlót mert nagyon jó író vagy(:
puszi,R

Névtelen írta...

Szia.(L)
Nagyon jó feji és várom a folytit nagyon. ;)
Remélem nem zárod be a blogot. :(
Pusz.: K.

Anett írta...

Szia.
nagyon jó lett ez a feji is!:):P
lécciiiii!!!lécciiiii!!!NEEEEEEEEE zárd be a blogot!!!!!!!!

Sárika írta...

Szióóóóó
mint midig ez is nagyon jó lett(L)!!!és én sem szeretném ha bezárnád a blogot!!!
LÉCIIIIIIIIIIIIII!!!!:):D
Puszi(L):)
Sárika

Lovely girl *.* írta...

Imádlak! Remélem összejön a komi, merr imádom az írásaid!!!! :D
Puszi

Névtelen írta...

sziia.(:
tetszik az új fejezet.
♥♥

Névtelen írta...

Köszönöm szépen drágáim!
Tudom, hogy nincs sok idő írni a suli miatt, de azért látjátok így sikerült! Nagyon szeretlek titeket, és örömmel jelentem, hogy hamarosan érkezik az utolsó fejezet a Fekete Nap Gyermekeiből! Perceken belül fogok feltenni egy számlálót, egy kérdéssel, amire majd választ szeretnék kapni. Annyira szeretlek titeket, hogy szerintem így sem lettem volna képes titeket elhagyni! Végtére is a Fekete Nap Gyermekei a szívem csücske, nem hagyom elveszni! :)
Most jönnek majd csak a durva részek, amiért majd biztosan meg akartok ölni engem. Lesz sírás, egy kis nevetés, kárörvendő nevetés, biztatás, szeretés, elválás, szerelem, veszekedés, öröm, gyász. Minden érzelem egy-egy darabkája. Remélem élvezni fogjátok! Alig várom, hogy belekezdhessek! A magam komiját is beleszámolom, szóval teljesítettétek a feladatot. :D

Rena Rich írta...

Nagyon, jó. Most kezdtem el olvasni a törid és nagyon jó :D