Pályázat

Sziasztok. A mai nap gondolkoztam egy sort <--hiszen egy unalmas kémia, fizika, és mit tudom milyen órán csak azt lehet csinálni, ami normális, és nem unod halálra magad miatta. Arra jutottam, hogy talán művésznevet kellene választanom magamnak, hiszen a jane volturi név annyira rideg, annyira más, de nem jut eszembe semmi jó ötlet. Arra gondoltam, hogy pályázatot írok ki arra, hogy aki a legjobb művésznevet találja nekem, az kap valamilyen ajándékot. Ő írhat meg esetleg egy fejezetet, vagy ilyesmi. maga választja.:) Szerintem ez tök jó, és a helyetekben ugranék az ajánlatra, hiszen ez nem olyan nagy dolog, azonban a nyeremény annál jobb. Na, megéri egy kicsit gondolkozni?:) Komiban írjátok le. Péntek este lejár, és aki addig a legjobbat találja ki, nyer. Remélem, hogy érdekel titeket, és remélem megéri nektek. Köszönöm drágaságaim, és nagyon szeretlek titeket!:D

Lehetőség

Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha megint lenne egy olyan, hogy kérhettek dolgokat a töribe? Hát most megint ez lesz.:-D Kérhettek dolgokat, de meg van, hogy mit nem kérhettek:

- Hogy Emmettet hozzam össze Sokkolóval

- Hogy nyírjam ki a kölyköket. :D

- Hogy Rosalie jöjjön vissza

- Hogy nyírjam ki Tanya-t és a többieket. :D

Ezen kívül bármint kérhettek. Hajrá. Holnap délben fog lezárulni, addig kérhettek.:) Köszi, puszi.

Új blog :D

Sziasztok. Csak arra szeretnélek titeket kérni, hogy nézzetek be az újonnan nyitott blogomra. Annyit elárulok, hogy nem Twilightos. Igazán meghökkentő lehet egyeseknek :D Csak annyit fűznék hozzá, hogy őrült vok, és diliházban lakok :D Előre is köszi, aki benéz :)

http://tomandpuszmo.blogspot.com/

22. fejezet - Ennyi volt a boldogság?

Edward szemszöge:

Hogyan képes valami percek alatt megváltozni? Hogyan lehet az, hogy mikor veled van, szárnyalsz, mikor viszont nincs ott a világ összeomlani látszik? Én éreztem, és most is érzem.

Hihetetlenül boldog vagyok, ahogyan szerelmemet, s szerelmünk gyümölcsét látom. Rájöttem, hogy nem éltem még eddig, csak léteztem. A szerelmünk átélt mindent; fájdalmat, szenvedés, örömöt, haragot, békülést, vágyat, mindent. Csak most érzem igazán, hogy Bella mit jelent nekem. Nem csak a gyerekem anyja, nem csak a lelki társam. Ő maga a világom. Ő az egyik felem. Közhelyesen hangzik, de tudom, hogy igaz; mi egyek vagyunk, csak külön testben. De egyek. Szerintem ez így szép, és több mint száz éve most vagyok igazán, felhőtlenül boldog.Szerelmem finoman mosolygott, miközben engem nézett, ahogyan mélyen elgondolkoztam.

- Min gondolkozol, szerelmem? – kérdezte tőlem édesen, miközben karján szuszogó kislányunk arcocskáját simogatta. A szerelmem megnevezés kissé lesokkolt, de persze jó értelemben.

- Azon, hogy szerintem most jött el az idő, hogy mi is végre boldogok lehessünk. – mosolyogtam rá, de arcom egyben komor is volt. – Az elmúlt években, míg nem ismertelek csak voltam, és nem léteztem. De most, hogy veled vagyok, végre láthatom a csillagokat, és nem csak sötétség borítja be unalmasan fekete egemet. Szeretlek, mindennél jobban. És most, hogy megajándékoztál vele – simogattam meg tündéri kislányom arcát. Annyira hasonlított Bellára, de szerencsére nekem is osztott benne helyet. Igazságosan volt elosztva. – ismét megint minden átértékelődött. A családom vagytok ti is, és most már úgy érzem, hogy sehogy sem lehetne mindez tökéletesebb. Te vagy az én angyalom, és mindennél jobban szeretlek. Szeretném veled leélni az örökkévalóságot.Szerelmem szemében örömkönnyek csillogtak, s kissé elszégyelltem magam, hogy megríkattam.

- Ennél szebbet még sosem mondott nekem senki sem. – mondta, s másik kezével megfogta az enyémet. Ujjaink egybefúródtak, s a szikrák pattogni kezdek. – És én is nagyon szeretlek.

Féloldalas mosolyt küldtem felé, s hallottam füleimmel, hogy a szíve vadul dobogott a mellkasában. Szemei enyhén homályosak lettek. Elkápráztattam. Imádom elkápráztatni őt.

Most, hogy ismét Bella szobájában vagyunk, van időm megcsodálni a berendezést, ami benne van. Maga szoba szép királykék volt, s képek sokasága borította be a szobát. Voltak ott közös képek, és még fekete fehér, régimódi képek is. Kutyákról, a mostani családjáról, pillanatképek Belláról, és a szívemet melegség öntötte el, mikor belül elrejtve rólunk is volt egy közös kép. Gondolom, úgy fotózták, hogy mi ne vegyük észre, és érdekesnek találtam, hogy én sem emlékszem, hogy ez mikor volt. Tehát nem lyukas a memóriám, csak el voltam foglalva Bellával.Aztán a képek után egy óra volt, majd egy Tv is helyet kapott a falon. Plazmatévé, elég közel az ágyhoz. Gondolom, úgy tervezték, hogy az ágyból kényelmesen is lehessen nézni. Aztán a bútorokat is megnéztem. Azok fehérek voltak, s tökéletesen illettek a fal színéhez. Bellás volt.

- Szép szoba. – mosolyogtam kedvesemre. Bólintott, majd úgy nézett körül, mintha most látná először. Csokoládébarna szemei csillogtak, mikor ismét rám nézett, s melegség öntött el.

- Az. – mosolygott. – Igazából eddig még nem is láttam igazán. Nem néztem körül, nem volt…

- Értem. – vágtam közbe. Tudtam, hogy mi akart mondani, de nem akartam hallani. Hallottam a családomat közeledni, s Alice gondolatai valamit elárultak nekem. Fontos dolog volt; Rosalie nincs velük, viszont Emmett ott van, és nem igazán látszik, hogy hiányzik neki a szerelme. Alice gondolatai szerint összevesztek, és látta, ahogyan az útjaik kétfelé lépnek, és nem illenek össze többé. Vagyis akkor vége van a szerelmüknek? Hogy lehet az, hogy a szerelmek csak úgy tönkremennek végleg? Remélem, hogy Bellával a szerelmünk nem ilyen végkimenetelű lesz.Sóhajtottam egy hangosat, mire szerelmem furcsán, és kérdően nézett rám. Ránéztem, s tekintete elkomorult. Kissé megszorítottam a kezét, s kedvesen-bánatosan mosolyogtam rá.

- Rosalie, és Emmett szakítottak. – sóhajtottam. – Tudom, hogy ez az magánügyük, de ez rossz. Egy ilyen hosszantartó kapcsolat ilyen gyorsan mehet tönkre, hogy szinte észre sem veszed? Én nem akarom, hogy a miénk is így süljön el. Szeretlek, mindennél jobban, és azt szeretném, ha örökre együtt lehetnénk. Persze csak, ha te is akarod. – fújtam ki a levegőt. Bella komoran bólintott. Csokoládé barna szemeiben megértés csillant, ám megmaradt az a boldog csillogás is.

- Ne aggódj, drágám. – simogatta kezemet. – Ez az ő döntésük. Ha az Isten úgy akarta, hogy ne legyenek együtt, akkor sajnos nekik is engedelmeskedniük kellett. Amúgy szerintem, hogyha ilyen gyorsan, és könnyen eldobják egymástól magukat, akkor nem is volt ez igaz szerelem, amiért bánkódni érdemes. Szerintem Rose, és Emmett is meg fogja találni majd élete párját. Csak idő kérdése, addig is várni kell, de szerintem te ezt pontosan tudod, hisz évekig vártál rám.Szerelmemnek teljesen igaza van, persze ez a megszokott nála, hiszen ő a legokosabb.

- Teljesen igazad van, ezt nem lehet megállítani, sem megmagyarázni. – értettem egyet vele, s becsuktam a szememet. Lehet, hogy minden tönkremehet, de érzem, hogy mi nem fogunk.

- Mindjárt jövök, csak visszateszem a kicsit az ágyába, úgy csak kényelmesebb neki. – mondta kicsim, és hallottam az ajtót csukódni. Szerelmem, és kislányom illatát mélyen tartalmazta a szoba, s beleszippantottam az édes, finom illatokkal teli levegőbe. A vágy szerelmem puha bőre, s  ajka iránt tűzként lángolt fel testemben. Hallottam a gondolatban, ahogyan Alice megkéri a többieket, hogy most maradjanak ott egy kicsit, mivel mi beszélgetni fogunk. Egyetértettek, s maradtak még egy kicsit. Az ajtó kinyitódott, s szerelmem illatát ismét felém sodorta. Apró lábai finoman érintették a szőnyeget, s az ajkam finoman megrándult, hogy jelezem, tudom, hogy itt van már. Hallottam gyönyörű, barna haja susogását, s ahogyan kezét lengeti a dereka mellett. Áramütésként érzékeltem a vágyat szétszivárogni a testemben, és édes illata vörös ködöt idézett elő bennem. Nem a vérére, hanem a testére szomjaztam. Hogy a melegségbe érezhessem magamat. Nem tudtam, hogy Bella érzékeli-e a szikrákat közöttünk, de én kifejezetten éreztem. Nagyon intenzív volt az érzés, és emellett nagyon ismerős is. Megmozgatott bennem valamit, ahogyan szerelmem leült az ölembe, s végigsimította az arcomat. Nem bírtam türtőztetni magamat, s a szemeim kinyíltak, s szerelmem mézédes ajkaira vetetettem magamat, mint egy fenevad. Viszonozta a vadságomat. Kezei a nyakamra kulcsolódtak, s a tarkómon lévő hajamba beleparkolt. Lábai a derekamra kul1csolódtak, ahogyan hanyatt döntöttem az ágyon. Kezeimbe vettem formás fenekét, mire belenyögött a vad csókba. Ahogyan teste az enyémnek súrlódott, ahogyan kezei a nyakamat simogatták, ahogyan szája az enyémen mozgott teljesen elvarázsolt. Ajkain összhangban mozogtak, de megszakítottam a csókot, hogy a nyakára tévedhessenek azok.

Élvezettel hallgattam szerelmem vággyal teli nyögéseit, s ezzel engem is feltüzelt, ha lehet még jobban is, mint ahogyan azt normálisan kellene. Kit érdekel ez, mikor már rég túljutottunk a testiségen? Bella megmarkolta a pólómat, s éreztem, ahogyan a szikrák pattognak a hátamon, és az egész testemen. Tudtam, hogy Bella is érzi, mert heves volt, ahogyan én is.  Nem bírtam tovább, s megmarkolva az egybe ruhájának a szélét egyetlen egy mozdulattal vetettem véget annak földi életének. Elvigyorodott, s az arcomat megfogva húzott magához egy csókra. Ajkai kábítószerként hatottak rám, s nem tudtam megakadályozni, hogy ne ragadjon el a hév, és az eszem diktáljon, és nem az annál kicsit lejjebb helyezkedő testrészem. Nem bírtam amúgy sem ellenállni neki, főleg úgy nem, hogy szerelmemen csak egy kis melltartócska volt, na meg az a kis pokolban használatos selyem kínzóeszköz, amiket az emberek bugyinak neveznek. Azonban Bella sem tétlenkedett; pillanatokon belül szedte le rólam az ingemet, s abban a pillanatban az övem csatjához nyúlt. Nem volt könnyű ebben a helyzetben normálisan gondolkodni, hiszen a mellkason simogatásával, és a gatyám leszedésével foglalkozott életem nője. És sikerült neki! Az öv egy kattanással megadta magát, s sikeresen lekerült rólam a gatya. Bella az ágyba nyomott engem, s úgy intézte, hogy a csípője az ágyékomhoz nyomódjon. Az idegeimmel játszott, ez nem volt kérdés, és nem örültem annak sem, hogy közben izgató játékba kezdett nyelve a nyakamnál. Nem akartam, hogy csak ő kényeztessen, ezért megfogtam az arcát, mélyen a szemébe néztem, s a kezeim dolgozni kezdtek; kezemmel végigsimítottam a melltartó fedte domborulatain, s élvezettel hallottam szerelmem vágytól eltorzult nyögéseit. Élveztem, hogy ő élvezi a tevékenységemet. Folyamatosan a nevemet suttogta, s mikor kikapcsoltam a melltartóját, s a kezembe vettem kebleit dorombolásszerű hangot hallatott. Már csak mindkettőnket az egyetlen alsó akadályozott meg, hogy szerelmünk végre ismét beteljesüljön. Emlékszem, hogy mikor utoljára szeretkeztünk megfogant szerelmünk gyümölcse, a kicsi Sidney, ám az azutáni események már kevésbé szépek voltak. Persze ebben is én voltam a hibás, tudom, de szerencsére most már minden rendben lesz, legalábbis remélem.

- Bella… - a hangom egyszerűen elfúlt. Nem bírtam tovább mondani a mondanivalómat, nem bírtam kimondani, hogy mennyire fontos nekem. Nem bírtam semmit sem mondani. Semmit! Nem jött ki hang a számon, s éreztem, hogy ide talán még szavak sem kellene. Bella a lábával tolta le az alsógatyámat, s már csak az apró pokoli szerzemény maradt, ami elválasztott minket.  

- Szeretlek, Edward! – suttogta nekem, s itt telt be a pohár számomra. Megfogtam a bugyiját, s egy egyszerű mozdulattal vetettem véget földi életének. Nem mondom, hogy nem fog hiányozni, hiszen szeremen minden ruhadarabot imádok, de örültem neki, hogy végre vége van neki is, s szerelmünk beteljesülhet. – Akarlak, Edward! – nyögte ki kedvesem, s nem tétlenkedtem. Közelebb húztam magamhoz, s gyengéden megcsókolva beléhatoltam. Hangosan felnyögtem, s pár perc múlva Bella is élvezettel teli hangot hallatott. Éreztem, ahogyan megáll egy percre, s azon gondolkoztam, hogy valamit rosszul-e tettem. Aggódva pillantottam szerelmem arcára. Szemeit becsukva tartotta, s angyali arán színtiszta élvezetet csodálhattam meg. Nem volt jele fájdalomnak, így csípőjét tartva vártam őt, hogy végre lenyugodhasson.

- Csak… maradjunk így egy kicsit…- suttogta, s én megértettem. Olyan régen éreztem teljesen egésznek magam, hogy jó volt egy kicsit így lenni vele. Életem nőjének haja egy kicsit kócos volt, s ezt magamnak tudhattam be, mikor szemei kinyíltak megláttam azt a szeretet, szerelmet, és melegséget, ami már az első találkozásunkkor is elvarázsolt. Mikor a szemembe nézett, s én az övébe. Szerintem akkor változott meg minden. Az életemet betöltötte a fény, és nem maradt többé sötétség. Kicsit megmozdította a csípőjét, s lassan az ajkát az enyémnek nyomva mozogni kezdett. Egyre gyorsabban, és gyorsabban mozogtam benne, s mindkettőnket tornádóként ért a végső beteljesülés. Bella felsikoltott, s nekem egy hangos morgásra jutott az erőmből. A mellkasomra omlott, s vidáman öleltem át a derekát. Annyira szerettem, hogy arra nincsenek szavak. Nem találtak erre elég szót, hogy én mondatokba foglalhassam mennyire szeretem.

- Szeretlek, kicsim. – adtam egy csókot a homlokára. Meleg volt a bőre Nagyon kellemes.

- Én is szeretlek, szerelmem. – suttogta nekem teljes odaadással. Nem láttam fáradtságot a szemében, ezért nem javasoltam az alvást. Bekapcsoltam a Tv-t, hogy amíg Aliceék befejezik a kis programjukat, ne unatkozzunk, és hogy szerelmem addig pihenhessen egy kicsit. Elvégre sok dolog történt mostanában. Kislányom egyből az eszembe jutott, így gondoltam egyet, s belelestem álmába. Értelmesebb kislány volt már egy öt hónapos csecsemőnél is. Álmában képek voltak azokról az emberekről, akiket eddig látott. Az anyukája volt a középpontban, s utána az én arcomat is láttam az álmában. Ennek nagyon örültem, s melegség lepte el a szívemet. Aztán persze jött Kaméleon, Kín, és Sokkoló arca is be az álmába. Nagyon aranyos volt az arcok, és színek összessége. Ő az egyik legjobb dolog, ami történt eddig az életemben.

- A kislányunk mélyen alszik. – mosolyogtam szerelmemre. Bella halk kuncogást hallatott.

- Én is mindig nagyon mélyen szoktam aludni, persze vannak kivételek. – ráncolta össze a szemöldökét. Gondolom felidézett magában egy esetet, amikor nem így történt. Alice egyre türelmetlenebb volt, legalábbis a gondolatai erről árulkodtak.

„Esküszöm neked, hogyha nem mehetünk végre, akkor én megyek, és benyitok hozzátok! Nem érdekel, de kérlek szépen igyekezettek!” – nyafogott kedvenc húgocskám.

„Alice, és Esme érdekében igyekezettek, mert nem szeretnék olyat látni, amit nem kéne” – röhögött Emmett gondolatban, s csupa perverz dolgot hallottam a gondolataiban.

- Azt hiszem, hogy fel kellene öltöznünk, kicsim. – mondtam szelíden a haját a füle mögé tűrve.

- Igen. – mosolygott.

- A családom már nagyon izgatott. – vigyorogtam rá. – Alice-t nem lehet lelőni, és Emmett sem szomorú. Ismét bombáz a perverz poénjaival.

- Oké, rendben.  – pattant ki vigyorogva az ágyból, felkapott egy hálóinget, ezzel eltakarva a látványt. Mivel Sokkoló számított a jelenlétemre, ezért vett nekem pár ruhát. Azokat gyorsan felkaptam, s mire felöltöztem szerelmem már az ajtónak támaszkodott. Szerelmem ruhájában gyönyörűen festett; egy kék, pántnélküli toppot, s egy cső, fekete farmert viselt. Gyönyörű volt, s nem bírtam ki, hogy ezt ne mondjam el neki, hiszen tudnia kell, hogy mit gondolok róla.

- Na, hogy nézek ki? – kérdezte vigyorogva Bella, s megfordult, hogy formás fenekét is láthassam.

- Gusztustalanul. – vigyorogtam, mire a mosoly leolvadt az ajkairól. – Gusztustalanul gyönyörűen! – fejeztem be a mondatot, mire elvigyorodott. Odamentem hozzá, átfogtam a derekát, magamhoz húztam, s megcsókoltam. Közben hallottam Alice izgatott gondolatait.

„Alig várom, hogy láthassam Bellát, a babát, és a többieket. Hogy el tudjak menni Ashley-vel vásárolni! Nagyon jó lesz! Remélem Emmett is talál magának majd egy barátnőt, ahogyan azt a látomásaimban láttam! Istenem! Edward! Hamarosan odaérünk. Két perc, ha nagyon sietünk! Várjatok meg lent a nappaliban! Edward! Edward! Edward! EDWARD!” – Alice szemlátomást túlpörgött, megint. Hallottam Jasper panaszos gondolatait, hogy alig bírja az intenzív érzelmeket.

„Istenem! Ha Alice így folytatja, megőrülök.” – jót kuncogtam a gondolatain, s én is valamiféle izgatottságot éreztem. „Nem elég, hogy izgatott vagyok, még a többiekét is érzem. Remek!”

„Annyira örülök, hogy most mindenki olyan boldog! Kicsit bűntudatot érzek, hiszen én mondtam Bellának, hogy lehet, hogy terhes. Persze a kisfiam megnyugtatott, hogy semmi jelentősége, de…” - Esme nagy bűntudatot érzett az egész dolog miatt, s hiába magyaráztam neki, hogy nem ő a hibás, nem hitte el. Ő nem csinált semmi rosszat, hiszen ez úgyis kiderült volna az igazság.

- Mi olyan vicces? – kérdezte Bella, miközben elváltunk egymástól. Éreztem, ahogyan zihál.

- Alice megint felpörgött, Jasper pedig alig bírja a sok izgalmat. – nevettem fel. Nem mondtam el az Esme-s esetet, jobb ha nem tudja meg, hogy anyukám mekkora bűntudat érez. Ne legyen bűntudata neki sem, hiszen egyikük sem tehet semmiről sem. Meg kellett volna gondolnom a szavaimat, mielőtt még ténylegesen kimondtam volna őket. Én voltam a hibás, beletörődtem.

- Mikor érnek ide? – kérdezte izgatottan Bella. Túltengett a boldogságtól, legalábbis arca szerint.

- Alice azt mondta, hogyha nagyon sietnek, akkor mindössze két perc kell csak. – adtam meg a választ. – Szóval szóljunk a többieknek. Sokkoló éppen most jön a szobánk felé. – Néha jó, ha az embernek éles hallása van. Így meghallunk olyan dolgokat is, amiket talán nem kellene. Mondjuk jó is, hiszen olyan dolgokat is meghallunk, amiket más nem igazán. Bella megfogta a kezemet, majd kilépett az ajtón. Rögtön megláttunk Sokkoló paradicsom vörös üstökét. Elvigyorodott, s minket nézett teljes örömmel a tekintetében. Sosem értettem, hogy neki miért nincs párja, hiszen nagyon kedves, és vicces lány. Nem értettem, de szerintem hamarosan lesz neki, megérzés.

- Aliceék hamarosan itt lesznek. – mosolygott rá Bella melegen. Annyira testvéries volt a hangulat, s annyira aranyosak voltak ketten, hogy elkuncogtam magamat. Ma ebben az egész két órában minden csak a mosolygásról, a nevetésről, a szerelemről, és a szenvedélyről szólt. Úgy viselkedtünk, mint két tinédzser, ami valamilyen szinten nem is volt baj, nem sajnáltam. Bella simogatta a kezemet, s a kellemes áramütés nagyon jól esett nekem.

- Oké, szólok Kaméleonéknak. Mindjárt lent leszünk! – vigyorgott Sokkoló, majd szaladt is a többiekért. Bellával még gondoltunk egyet, s benéztük a gyerekszobába, hogy békésen alvó kislányunkra is vessünk még egy pillantást. Szerelmemben az anyai ösztönök nagyon életre keltek, s mielőtt még kimentünk jó alaposan betakarta kislányunkat. Gondolataiból megtudtam, hogy érzi, hogy az anyukája mit csinál vele, és nagyon jól esik neki, hogy törődik vele. Aranyos. Közelebb mentem, s én is megsimogattam kislányunkat. Ő a legaranyosabb kislány, akit valaha láttam. Rövidke, barna haja aranyosan omlott le már majdnem a vállára, s már meg is tudott fordulni. Gyorsan növekszik, de bízunk benne, hogy 17 éves korára a folyamat befejeződik. Hiszen mindkét szülő halhatatlan, így gondolom, nem örökölhetett igazán emberi géneket. Nehéz szívvel hagytuk ott a kislányunkat, de le kellett mennünk, hogy üdvözöljük a családot. Alice gondolatai szerint már látják házat, s rögtön el is hagytam a fejét, mert túl izgatott volt.

 - Alice, drágám. – hallottuk meg Jasper hangját. – Kérlek, ha nekem akarod, hogy itt törjek ki sikítozva mindenki előtt, akkor kérlek szépen téged, hogy próbálj kicsit lenyugodni. – tudtam, hogy küldi húgom felé a nyugtatóhullámokat, de húgom erősen próbál ellenállni ellene. Emmett öblösen nevetett, s hallottam Sokkoló, és Bella csilingelő kacagását is. Szerelmem édesen nevetett mellettem, miközben sietve szedtük a lépcsőfokokat. Vámpírsebességgel akartam menni, de szerelmem visszautasította, révén, hogy nem szereti annyira a gyorsaságot, mint én. Leértünk a nappalira, s mire leértünk csöngettek is. Családom izgatott gondolatai töltötték el fejemet. Alice lelőhetetlen volt, s még Emmett is a régi formáját hozta. Bella ment mosolyogva ajtót nyitni, s én közbe vidáman nézegettem ringatózó csípőjét. Ismét éreztem a vágyat utána. Bella kinyitotta az ajtót, s abban a pillanatban Alice a nyakába ugrott. Együtt nevetettek, mikor kedvesem a nagy sebességtől hátraesett, s idegesítő hiperaktív húgom pontosan rá esett. Együtt nevettek, s Emmett rögtön készen állt egy ócska poénra. Már tervezgetett egy ideje egy ilyesmit. 

- Csajbunyó van, öcsi! – vigyorgott rám izgatottan. – Már nem is akarsz beszállni? – röhögött.

- Köszi, Emmett, de most inkább kihagyom. – nevettem, s mikor Alice felállt segítettem szerelmemnek felállni. – Hé, minden rendben? – kérdeztem tőle kuncogva. Bólintott, s Emmetthez ment, hogy megölelhesse. Mackó bátyám vidáman tárta ki karjait Bella előtt.

- Üdv ismét, húgi. – ölelte meg kedvesemet. Bella valamit suttogott a fülébe, amit még én sem hallottam. Furcsa, hiszen vámpírhallásom van, és nem hallottam. Emmett az idők során megtanulta elrejteni a gondolatait előlem, így most hallgathattam a kosármeccs végeredményét.

- Elárulná valaki, hogy miről van itt szó? – kérdezte homlokráncolva Alice. – Valaki zavarja a vételt, nem igaz, Bella? – mosolyodott el húgocskám.

- Nem fontos. – legyintett Bella, majd odament Jasperhez is. – Hallom nehezen bírtad, hogy ne kezdj el sikítozni. – gúnyolódott, mire fivérem hangos kacagásba kezdett.

- Igen, ez valóban így volt. – nevetett. – A feleségem még most sem hajlandó megnyugodni.

Bella időközben továbbment, s fogadott anyukámat ölelgette teljes odaadással. Olyan aranyosak voltak, hogy Carlisleval is egymásra mosolyogtunk.

„Minden rendben van, veletek? Sikerült kibékülni? És a kisbaba jól van?” – kíváncsiskodott Carlisle. Kedves volt, hogy aggódott, és nagyon jól esett, hogy a családom minden tagja boldog volt azért, mert én is megtaláltam végre a boldogságot. Talán csöpögős, de így van ez jól.

- Igen, persze, minden rendben. - válaszoltam.

- A babával minden rendben van? – kérdezte Esme kíváncsian.

- Sidney most éppen alszik, de hogyha képesek vagytok csöndben maradni. – vigyorgott húgomra életem értelme. – Akkor megnézhetitek.

- Eddig jelentkezett nála képesség? – kérdezte kíváncsian fogadott apám tudós énje.

- Hát eddig igazából nem. – válaszoltam.

- De a mutánsoknál nem úgy van, mint nálatok.  – hallottam meg Kaméleon vidám hangját.

- Szia! – Alice ismét ugrott, s Kaméleont találta meg ezúttal. Sokkoló Emmettel vigyorgott össze, s sütöttek el poént csak úgy egymásnak. Ha nem tudnám, hogy nem, azt hinném testvérek. Nagyon hasonlít a személyiségük, szinte már tényleg testvérekként viselkednek.

- Szia Alice! – köszönt egy kicsit későn Kaméleon. – Sziasztok! – integetett családomnak.

- Sziasztok! – köszönt Kín, s rögtön kedvese felsegítésében fáradozott. – Bocs, hogy csak ilyen későn jöttünk le, de a kicsi Lesley nem akart elaludni. – nem láttunk ebben semmi kivetnivalót, hiszen mégiscsak egy gyerek, aki gyorsan fejlődik, és szinte mindent látni szeretnének belőle.

- Semmi gond. – intett Alice. Ez már Alicetől is túl sok volt. Mint egy gyerek, aki túl sok cukorkát evett. – Lesley. Szép név. – dicsérte meg húgom a tökéletes névválasztás. Tényleg jó volt, szép név. Csak úgy, mint amilyet Bella választott. Sidney. Szerintem ennél szebbet nem is lehetett volna választani. Ez a legszebb név, amit valaha hallottam, és tökéletes hozzá az Alice név is.

- Köszi. – Kaméleon elpirult. – Én választottam, és Kín a második nevét.

- Mi a második neve? – érdeklődött Jasper. Esme bizonyára örülni fog neki, ha megtudja.

- Esme. – szólalt meg Kín. – A legjobb, legaranyosabb, és legkedvesebb anyuka után neveztük el. - Esme pár percig még levegőt sem kapott, csak meredt maga elé, majd odament hozzájuk, és jó erősen ölelte meg őket. Közben hallottam, hogy szaggatottan sír az örömkönnyektől.

- Azt hiszem, hogy nem kellene elmondanunk Sidney második nevét. – néztem bocsánatkérően Jasperre. – Már így is teljesen be van pörögve, hát mi lesz akkor.

 - Ha lenyugszom, akkor elmondjátok? – kérdezte Alice.

- Igen. – válaszolta Bella. Ismét odajött hozzám, s jó erősen ölelt, mint sose szeretne elengedni. - Jasper bólintott, hogy Alice alávetette magát a nyugalomhullámainak.

- Alice lett a második neve. – mosolygott életem értelme. – A legjobb nővérről, és húgról kapta. - Alice is hasonlóan reagált, mint Esme, hiszen sírni kezdett, de közben mégis körbeugrált minket.

- Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! – sikongatta izgatottan. – Jézusom! Sidney Alice Cullen!

- Nem voltam benne biztos, hogy Bella szeretné, hogy a kislányunk Cullen legyen, ezért nem is hoztam fel a témát, inkább hanyagoltam.

- Igen. - bólintott szerelmem. – Sidney Alice Cullen. Fogalmam sincs, hogy honnan örökölte a kék szemét. – rázta meg a fejét.

- Én tudom. – mosolyogtam. – A nagymamámnak rikítóan kék szeme volt, csak úgy, mint Sidneynek. Nem is gondoltam volna, hogy örökölheti az ilyesmit.

- Úgy látszik, hogy mégis. – mosolygott Bella. – Na gyertek, nézzétek meg a kicsiket.

*.*

Miután családom kigyönyörködte magát a kicsikben a nappaliba mentünk le, hogy beszélgessünk. Mindenkit elvarázsoltak a gyerekek, s mindenkinek a gondolatai – akiket természetesen hallottam – mind el voltak varázsolva a kicsiktől.

- Sidney teljesen Edward, és Bella párosítás. – vigyorgott Emmett. – Már kezdtem azt hinni, hogy mivel Edward teljesítőképessége nem olyan jó, ezért… - elfojtotta a röhögés,s Sokkoló is vele nevetett az egyébként nem vicces viccen!

- Emmett! – szerelmem keze meglendült, s Emmettnek a képébe jó erősen fröcskölt a hideg víz. Mindenki nevetett, kivéve persze a „szegény” áldozatot. Tényleg vicces volt. Alice csilingelő; Jasper nyugodt; Sokkoló csilingelő; Kín vidám; Kaméleon boldog; Bella csilingelő; Esme anyás; Carlisle szolíd; s én pedig nyugodt, és boldog nevetést hallattam.

Alice hirtelen megállt a nevetésben, s üveges tekintettel meredt a semmibe. Jasper átölelte szerelme derekát, s mikor az visszatért kissé ijedten nézett ránk, majd tekintete halálra válttá vált.  Kissé megijedtem, ahogyan éreztem, hogy Bellát is ellepi az ijedség, ezért simogattam őt.

- Alice, minden rendben? – kérdezte aggódva fivérem szerelmétől. Mindenki körülvette Alice-t.

- Rosszat sejtek. – válaszolta Alice. Olyan volt, mintha egy kicsit nem lenne magával. – Halál szagát érzem.

Nagyot csalódtam bennetek!

Oké, szerintem azzal kezdem, hogy nagyon csalódott vagyok, és hatalmasat csalódok szinte minden nap, mikor feljövök ide. Hogy miért? Mert látom, hogy megint rohadt fölöslegesnek érzem azt, hogy írok. Persze gondolom egyes esetekben én tűnök a rossznak, mert véleményt szeretnék hallani, hogy milyen volt az, amiket három-két órán keresztül írok nektek. Képzeljétek csak el! A múltkor nem aludtam, hogy legyen fejezetetek. És erre ugye mit kapok? Hát szerintetek mit? 9 kommentet! Oké, ez sem semmi, de 77 Rendszeres, és névtelen olvasótól igen kevés. Fenyegettelek már azzal titeket, hogy hagyom az egészet, de nem akarom abbahagyni. Csak rohadtul fáj mindez! Vérzem, vérzem, vérzem... Kedves vagyok! Segítek! Minden cserét kivétel nélkül elfogadok! Mindig mondok véleményt! Benézek a hirdetményekre! És erre mit kapok? Hogy minden egyes alkalomban ez van. Nem igaz, hogy 77 R.O + névtelenek nem bírnak egy hét alatt összehozni szaros 13 komit! Persze elhiszem, hogy suli van, de ha nekem van időm nektek írni órákon keresztül, és nektek van időtök elolvasni, akkor ne akarjátok nekem azt mondani, hogy nincs időtök odabiggyeszteni egy apró szót. Mert sosem rinyáltam a rövid komikért! Nem mondhatjátok! Szóval most ez újabb pofonként esett nekem.

Ízelítő

Szerelmem, és kislányom illatát mélyen tartalmazta a szoba, s beleszippantottam az édes, finom illatokkal teli levegőbe. A vágy szerelmem puha bőre, s  ajka iránt tűzként lángolt fel testemben. Hallottam a gondolatban, ahogyan Alice megkéri a többieket, hogy most maradjanak ott egy kicsit, mivel mi beszélgetni fogunk. Egyetértettek, s maradtak még egy kicsit. 

21. fejezet

 

Oké, szóval valamit tisztázzunk: NEM UTÁLNI ENGEM! Sajnos ez is megtörtént. Nem lövöm le a poént, majd meglátjátok. Puszi: Jane

21. fejezet

Halálfélelem

Bestia szemszöge:

Futottam, és futottam, de fogalmam sem volt róla merre haladok. Az erdő rettentő sötét volt, és még a szuper jó macskalátásom sem segített az eligazodásban. Minden kis neszt hallottam, amiket az erdő világa okozott, de mintha erős érzés arra késztetett volna, hogy fussak. Fussak, és vissza se nézzek. A veszélyérzetem erősen adta a tanácsokat a fejemben, de vakmerőségemen nem bírtam uralkodni. Éreztem az érzést, amit akkor szoktam érezni, ha valaki figyel. A pillantások a hátamba fúródtak, de nem vettem róla tudomást, vártam, hogy támadjon az illető.

Vártam, és mentem, mentem és vártam, de semmi sem történt. Talán csak képzelődtem, és senki sem figyel a mókusokon kívül? Koromfekete volt minden, úgyhogy gondolom ember nem éppen ezt a környéket keresi a legjobban. Tehát vagy egy vámpír, vagy egy másik mutáns lehetne elvileg a titokzatos követőm. Egyáltalán követ engem valaki, vagy csak a paranoia beszél belőlem? Jellemző lenne rám, hisz én vagyok a csapatunkból a legparanoiásabb, holott tudom, hogy mikor leselkedik rám, vagy ránk veszély. Bízhatok az érzékeimben? Mikor tudom, hogy azok csalnak-e?

Idegesített a saját elnyomhatatlan zihálásom, és az erős szúró érzés a gyomrom tájékán egyre jobban csak erősödött. Most már tényleg hátra kellene fordulni, de nem bírom leállítani a lábaimat. Olyan, mintha csak maguktól járnának, mentve engem az esetleges veszélytől. De nem.

Mégis más volt. Lebírtam állni, de nem akartam. Jobbik felem azonnal ki akart csalogatni engem az erdőből, hogy megmentsen engem, de a másik rosszabbik felem maradni akart, hogy a követőm szemébe nézhessen. És ha az éppen a halálomat akarja mit tegyek? Engem nehezen lehet megölni, de nem lehetetlen. Bízhatok saját magamban, vagy álljak szembe magammal, és legyek az a vakmerő lány, aki régen voltam? Mi történne, ha esetleg meghalnék? Sírnának, vagy nevetnének? Átkoznának, vagy szeretnének engem mindörökké? Vannak dolgok, amikre nincs válasz. Talán ez egy olyan dolog, amire nem fogok kapni választ. Talán ez így pont jó, nem?

Megrezzentem, ahogyan ráléptem egy faágra, s az reccsent egyet. Mekkora kis jelentéktelen dolog, mégis majdnem bepisiltem a félelemtől. Miért félek? Hisz akkor halok meg, mikor az ki van rendelve. De akkor miért félek én ennyire? Le sem tagadhatom, hisz a lábaim is remegnek. Érzem talán a halál félelmét? Azt, hogy futni akarok mégis megmerevedtek a lábaim a félelemtől? Nem tagadhatom le, mert hiába vagyok nagyon vakmerő, ez ellen az érzés ellen semmit sem tehetek. Végem van? Vagy ha sietek talán hazaérek, és elfelejtem mindezt? Vagy marad mindez keserű igazában? Lehet, hogy így van, de az gáz, hogy még térerő sincs ebben a rohadt erdőben, ahova tulajdonképpen sétálni indultam el egy jó kis vita után a családdal. De miért nem maradtam a fenekemen? És ha velük is valami baj történt, akkor sosem bocsátom meg magamnak abban teljesen biztos vagyok. Persze most játszom a lelkiismeretes, de mikor csúnyán összevesztem Electroval és Árnyékkal mélyen kussolt ez az érzést. Visszataszító vagyok.

Hallottam, ahogyan valaki elrugaszkodik a földtől, s azon nyomban fordultam hátra. Azonban arra nem számítottam, hogy szinte megvakultam. Lebénultak az érzékszerveim, élve megfagytam. Mégis éreztem, hogy élek, hiszen a félelemtől a szívem őrült iramban vert. Fáztam. Nagyon fáztam, s a fogaim is összekoccantak, ezzel a végletekig idegesítve engem. Nem akartam fázni, nem akartam félni, de minden automatikusan, és magától jött. Idegesített engem. Újra láttam, s vasmarkok fogták bilincsbe kezeimet.  A fájdalomtól könnyek szöktek a szemembe, de próbáltam uralkodni az érzéseimen. Alapszabály, hogy ne mutasd ki, ha nagyon fáj. Közeli barátomtól tanultam ezt, s az ő gondolatára belehasadt a szívembe a fájdalom. Pyro volt a legbátrabb ember, akit valaha ismertem, s engem megtanított hinni. Hinni abban, hogy mindig van remény. Ámbár tudtam, hogy most meg fogok halni, méghozzá egy idegen keze által.

- Üdvözöllek, kedvesem. – csicseregte nyájas hangon egy szőke hajú nő. Szőke volt, de hajában eperszínű csík húzódott. Hasonlított egy rossz ribanc utánzatra. Mellette egy nő állt, és még egy fogta le kezeivel a kezemet. Erős volt, s szemeik vörösen villogtak, ahogyan szemeimmel láttam őket. – Lenne hozzád egy kérdésem. – erősen nyomta meg a szavakat, s undorodó fintor volt az arcomon. Undorodtam tőle, mivel nem bírtam sosem ezt a fajta női típust. Boltkóros, és üresfejű.

- Még ha ismernélek, sem mondanék semmit sem. – köptem az arcába a szavakat. – Ez a szívességkérő fogadtatásod? – a választ a másik, barna hajú barátnőjétől kaptam meg. Pontosabban nem szóban kaptam választ, hanem úgy, hogy az öklével ütött bele a hasamba. Ettől begörnyedtem, s a gyomrom bukdácsolni kezdett. Fájd, nagyon, de mégsem eléggé, hogy megadjam a választ a még el sem hangzott kérdésre. A szőkenő elégedetten mosolygott a nála kissé magasabb fekete hajú nőre. Nem tűnt gonosznak a másik, de ha valóban jó lenne miért a gonosz akaratú, cseppet sem kedves nővel van, és miért nem egy normális vámpírcsoportban?

- Hol van Bella Swan? – szögezte le a kérdést a szőke. A hangja még mindig ugyanolyan idegesítő volt. Teljesen irritált, hánynom kellett tőle.

- Még ha tudnám, sem mondanám el. – válaszoltam a fogaim közül, s vállaltam az újabb ütést, amit most a bordáimhoz kaptam. Fájt, ezért fel is sikoltottam, szégyen nem szégyen. Biztosra veszem, hogy eltört pár bordám, de nem különösebben érdekelt, hisz majd begyógyul.

- Te fogod megbánni. – vont vállat a szöszi. – Ha nem beszélsz, megöllek.

- Nem érdekel, te ócska ribanc! – kiáltottam halált nem ismerve. – Nem fogom elárulni a barátaimat te miattad! Egy hülye ribanc vagy! Sportszerűen nem mersz kiállni ellenem, csak ha az a másik kettő ott van, hogy fedezzen! Szánalmas vagy!

- Igen? – kérdezte meglepetten. – Milyen barátaidról beszélsz? Azokról, akiket pár perce öltünk meg ugyanazért, amiért téged is kifogunk? – kérdezte élesen. Én teljesen lefagytam. Micsoda? Meghaltak a barátaim? A családom? Azok, akikhez mindig is tartoztam? Nehéz volt türtőztetni a dühömet, de magamban eldöntöttem már, hogy nem érdekel mi lesz. Mindent Electroért, Árnyékért, és Árnymacskáért teszek. Minden tettem miattunk van, minden tettem értük van.

- Te hülye kurva! – kiabáltam, s a következő pillanatban a kezek már nem voltak az enyémeken, és a fának repültem.

- Én szóltam! – röhögött a ribanc, majd éreztem, ahogyan egy éles tárgy szúródik a szívembe. Tudtam, hogy most fogok meghalni, hisz ez volt az egyetlen pont, ahol meg lehet ölni egy mutánst. Végem volt, és ezt tudomásul vettem. Jó célért halok meg legalább.

- A pokolra kerülsz. – nyögtem.

- Csak utánad! – kiabálta.

- Mi a neved? – morogtam, s a pilláim nehezebbek lettek, ahogyan a vérem szivárgott k a testemből. Mondhatni már láttam a fényt, s csak az tartott ezen a világon, hogy megtudjam a nevét annak, aki a halálos sebet mérte rám, és a családomra. – Csak, hogy tudjam kit ajánljak be rögtön a pokolba miután megérkeztem.

- Tanya Denalie vagyok, élvezd a poklot. – a szemeim abban a pillanatban csukódtak le, ahogyan kimondta a nevét, s szívem utoljára egy nagyot dobbant, majd végleg elcsendesedett. Meghaltam, továbbmentem a fényhez, és reménykedtem az örök békében, melyet majd az angyalokkal élhetek.

Electro szemszöge:

Eléggé rossz munkát végzett az egyik lány, akit az én megölésemre parancsoltak, ugyanis a szívem alatti kis részt találta el, így begyógyulhattak a sebeim. Még tettek ránk egy utolsó pillantást, s miután megtudtam, hogy Bestia is meghalt a haragom erősebb lett. Óriási gyilkolási vágyat éreztem. Olyat, mint még sosem. A legfontosabb célom elmondani Pyronak, és a többieknek, hogy mi történt, és a segítségüket hívni, hogy elintézzük Tanyat, és a csatlósait. Végezni akarok velük, meg akarom ölni mindegyiket!

15 komi alatt nincs friss!

Szívvel lélekkel...

Sokkal jobban érzem magamat ezek után. A sebeim begyógyultak, és örülök a csodás barátaimnak, és persze a jóakaró olvasóknak is, hogy folyamatosan velem voltak. Az embert milliószor sebzik, és a vérzés nem mindig képes elállni. Ezt jól megtanultam életem során, s úgy döntöttem megmutatom magamnak is, hogy ki vagyok. Mert tessék nézni: EZ VAGYOK ÉN! Talán sokáig tényleg bent voltam a csigaházamban, és engedtem, hogy bántsanak azok, akiknek volt a képükön bőr ahhoz, hogy mindezt megtegyék. Mostantól nem fogom magamat a cápák elé vetni, hanem leküzdöm az akadályokat, amiket elém állítotok. Naplót kezdtem el írni, és más stílusra váltottam írás terén. Kritizálóknak, akik a leveleiket a megbántásomra küldték most hoppon fognak maradni. Ugyanis mostantól nem fog engem érdekelni, hogyha nem tetszik. Egyszerű, és nagyszerűen megmondom: Ha nem tetszik, minek olvasod? El is lehet menni <-- bocs, ha bunkó szövegnek hangzik, de sajnos mást már nagyon nem tudok mondani ezek után. Ha ezek után is még pattogtok, akkor nagyon szívesen elolvasnám a ti blogotokat, hogy láthassam, milyen jogon kritizáltok ti engem. Köszönöm azoknak akik megvédtek engem, kiálltak mellettem, és nem hagytak a padlón, hanem igenis rám kiáltottak: "állj fel, ne maradj ott". Most itt vagyok, kiadom magamból a lelkizős storykat, és megmutatom más oldalamat is a nézőközönségnek. Komolyabb leszek írás terén, nem leszek híve a csöpögős dumáknak, hanem hatalmas öldöklések is lesznek a storyban. (már ki is találtam, hogy pontosan mit csinálok). Ha nem tetszik a történet, akkor megismétlem önmagamat: ne olvasd, ha nem tetszik. Mert ugye van, akinek nem tetszik, és azért olvassa el, hogy aztán tudjon hosszú, unalmas sorokat írni, amiken én csak nevetni fogom mostantól. Írjatok nyugodtan, csak a szánalmon leszek képes nevetni. <-- ez olyan lekezelő volt, de persze csak azoknak, akik képesek hülyeségeket írni nekem. És tudjátok miért nem akarom abbahagyni? Mert egy csomó emberért, és természetesen magamért, felelős vagyok. Szeretek, sőt imádok írni, és néhány ócska megfogalmazatlan, és helyesírási hibákkal teli kritikáért nem fogom abbahagyni mindazt, amit sok munkával építettem fel. Sokan mondták már nekem, hogy ne vegyem magamra az ilyeneket, de mivel hülye voltam én foglalkoztam vele. A legnagyobb kritikusom azt mondta, hogy ne csak egy-két ember véleményére építsem az életemet. Hallgassak a szívemre, és tudni fogom mit kell tennem. Az írás a véremben van, érzem. Imádok írni, és nem hagylak titeket el addig, míg tényleg meg nem untok engem, és kerestek más olvasmányt. Szívvel-lélekkel mondom nektek mindezt, s érzem, hogy talán, ha eddig nem is voltam helyes úton, most már azon vagyok. Sok kérdés bolyong most bennem, és tudom, hogy fogok rá választ kapni majd egyszer. Egyszer a közel jövőben. Addig is vidám leszek. <-- "Nézd mindennek a napos oldalát. "- tanácsolta barátnőm. "De hát esik az eső!" - mutattam az égboltra. x'D. Mindig is porszemhez hasonlítottam magamat, de Vivi (azaz AliceCarror) rámutatott arra, hogy hiába vagyok egy kis porszem, attól még lehetek különleges porszem. Különleges porszem akarok lenni az életben, és az írás terén! Ez az álmom. Nagyon szépen köszönöm Evcumnak (szeretlek ikrem!), Puszmónak (nem csak a nagy fejedre emlékszem:)), AliceCarrornak (drága példaképem:)), Fanny97-nek (csak így tovább rocker csajszi) Trixinek (kedves olvasóm:)), Bubunak (kedves olvasó:)), Judit (köszönöm a szépen a kedves szavaidat), névtelenek (köszi mindenkinek:)), Tamarának (kedves vagyok nagyon, köszönöm:)), Giwinek (köszönöm kedves olvasó:)), Vivi (köszönöm, hogy segítettél a véleményeddel:)),  Rozicica ( köszönöm neked, hogy hű olvasóm, és komizóm vagy:)), Tina (köszi:)), csillus (nem a komi a lényeg, hanem az, hogy olvasol:)), Bella19 (köszönöm szépen a szavaid:)),  Mercédesz (köszönöm szépen!:)) Sok köszönöm hangzik el képletesen a számból, s örülök,  hogy ilyenek vagytok. :) Arra gondoltam, hogy meg szeretnék ismerkedni az olvasóim nagyjával. Arra gondoltam, hogy akik szeretnének megismerkedni velem nyugodtan vegyenek fel msnre is, hogy tudjunk beszélgetni. Az Msn címem: mynameisjane@hotmail.hu <-- nyugodtan vegyetek fel,  nem harapok, ahogyan AliceCarror fogalmazott: "nem harapok, az a vámpírok dolga." Nyitottam twittert is https://twitter.com/janelimon <-- direkt azért, hogy tudjátok mikor van friss, iziket kaphassatok, és ilyenek. Valamit hamarosan nyitok egy új blogot, és remélem az is legalább ilyen sikeres lesz majd, mint most ez a kettő. Olvasóim! Imádlak titeket! Sok millió puszi: Jane Ui: geci, ilyen hosszú bejegyzést még nem írtam O.o x'D Azért tetszik.

WTF??!

Oké, szóval kezdeném. Szóval nekem itt volt elég! Nem elég, hogy alig írtok komit, pedig komolyan két-három órákat dolgozom a fejikkel, de ezek az emailek és ócska beszólások nekem már komolyan fáj. Kaptam egy csomó levelet, hogy ne nyafogjak, mert köcsög vagyok, és hogy semmit sem érek. Ez komolyan így van? Nekem már komolyan betelt a pohár. Én nem fogom hagyni, hogy mint ócska rongy bánjatok velem. Ember vagyok bassza meg!  Most, ha kapok ilyen leveleket hogyan kellene reagálnom? Bőgjem szarrá magam a hülye csőcselék miatt? Ezt akarjátok komolyan? Hogy végleg hagyjam abba? Erősen közel állok hozzá komolyan! Nem érzem, hogy itt a vége, de ez nekem már nem elviselhető. Nézzétek meg egy "kedves jóakaró" alias Jojo emailjét. Ilyeneket kapok mostanában. És miért? Mert szarrá dolgozom magam!

Kedves Jane! Engem nem érdekel hány barátnőd van és hányan fognak emiatt támadni de megmondom a véleményemet neked. SZAR VAGY! hiába próbálkozol ugyanolyan tehetségtelen kis gennyláda maradsz. Azt ajánlom sürgősen fejezd be ezt a javulos komis dumát mert már unom hogy folyamatosan pofázol. szerintem búj vissza a csigaházadba és maradj is ott! én ezt tanácsolom. vannak nálad sokkal jobb kezdő írók is. ne probálkozz mert nem fog sikerülni. szánalom vagy! Hello: jojo

Komolyan?! Mert ha igen lehet, hogy nincs többé tárgyalni valónk...  Az embernek tényleg elmegy az életkedve az ilyenektől, s ha nem lennének barátaim - netes, és egyébbek - akkor már nem is tudom mi lenne velem. Gondolkoznom kell, tiszta fejjel. Hello:Jane

20. fejezet

 

20. fejezet

Újra együtt. 

- Nem! – kiabálta a hang, s egy hideg kéz összekulcsolódott az enyémmel. – Nem halhatsz meg! – kiabálta szinte kétségbeesetten őrangyalom, s nekem erő költözött a testembe. Lepkeszárny finoman súrolta ajkai az enyémeket, s a méz íze került a számba. Kinyitottam a szememet, s Edward mézarany szemeibe találtam szembe magamat. – Kicsim. – suttogta, s jéghideg kezeivel megsimogatta az arcomat.

- Edward. – suttogtam, s már nem tudtam normális dolgokra gondolni. A fejem fájt, de a fájdalmat enyhítette a tudat, hogy mindezt nem egyedül kell átvészelnem. Hiszen csodás barátaim vannak, és Sidney is itt van. – Nem halok meg ennyitől. Mindjárt begyógyulnak a sebeim. Hol van Sidney?

- Sidney? – kérdezte Sokkolóra pillantva. Arca eddig kissé ideges volt, most pedig szépen kisimult. Kislányom és Ő teljesen betöltötte az üres részt a mellkasomban. 

- Egészséges. – mosolygott Sokkoló. – Most alszik. Nagyon édes.

- Rendben. – nyugodtam meg.  Eddig sosem éreztem ezeket a tomboló anyai érzéseket, de most határozottan uraltak engem. Edward tekintetében furcsa fény csillogott. Megmagyarázhatatlan, és felismerhetetlen. Egészen más, mint a „régi” Edwardé.  Sokkoló gondolom jobbnak látta, ha most lelép, így villámgyorsan szaladt ki az ajtón, így kettesben hagyva minket. Szerelmem nem szólalt meg, ahogyan én sem, s így csend telepedett le a szobába. Testemen a sebek begyógyultak ebben a pár percben, s már jobban éreztem magam. Ebben a szempontból örülök annak, hogy mutáns vagyok. Nem vagyok képes erős sérülésre csak akkor, ha a szívemet éri baj. Ez az egyetlen mód, hogy meghalhassak.  Szerencsére a kötések alatt a legtöbb sebem már begyógyult, ezért már normális ruhát adott rám barátnőm. Még szerencse, hisz azért nézzek ki, ha nem is jól, de azért normálisan. Sosem törődtem a külsőmmel annyira, de most fontosnak éreztem valamiért. Lehet, hogy Edward végleg megutált, s én ezzel foglakozom? Remek vagyok, igen!

 - Kicsim. – Edward lehunyta a szemeit, s leült a székre. A kezemet nem engedte el, így éreztem teste hidegét, ami nem volt kellemetlen. Sőt! A vágy valamilyen formában ismét visszatért belém. Edward érezte, mert ajkai megremegtek, de egyéb más jelet nem adott ennek jeléül.

- Tessék? – kérdeztem. Feltűnt, hogy a szoba túl csendes. Máskor beszélgetés van mindenhol, de most mindenki furcsán csendben van.

- Hogy gondolhattad azt, hogy nem akarom a gyerekünket? – kérdezte. Bennem megfagyott valami. Megfagyott, majd ismét felmelegedett. Nem azt mondta, hogy a gyereket, hanem azt, hogy a gyerekünket. Ez biztosan jelent valamit.

- Én… - kezdtem volna, de csendre intett engem. Simogatta a kezemet, miközben én az arcát néztem. Arca kisimult volt, szemeit még mindig nem nyitotta ki. Arca olyan angyali volt.

- Bella, miért nem kérdeztél meg? Minden más lett volna az égvilágon! – csattant fel Edward. – De nem hibáztatlak, mert én szúrtam el, de mindig foglalkoztatott a kérdés. Miért nem mondtad?

- Azért, mert nem akartam a terhedre lenni azzal, hogy terhes vagyok tőled, de te nem szeretnél gyereket, Edward. Én amúgy is eléggé forró vagyok, szóval ez csak olaj volt a tűzre. – már magam is meglepődöm a hülyeségeimen. Hihaam affr*/9/

- Tudod jól, hogy te vagy a mindenem. – rázta meg a fejét, s a szemei kipattantak. Közelebb jött hozzám, s az arcunk egy magasságban volt. Kezeit az állam alá tette, s kényszeríttet arra, hogy szemeit az enyémbe fúrja. – Hiszel ebben? – kérdezte édesen. A hangja tele volt reménnyel.

- Nem tudom. – próbáltam erős maradni, de ez a helyzet más volt. Az érzéseim kavarogtak. A szomorúság vegyült a boldogsággal, az életkedv vegyült a fájdalommal.

- Miért? – egy percet sem hagyott nekem.  – Adtam rá okot valaha is?

- Nem.

- Akkor? – a hangja lágy lett, s ajkai pár centire voltak az enyémtől. – Bella, nem beszéltem hülyeséget neked sosem. Mindig is te voltál a legfontosabb dolog az életemben. Bár most – vett egy mély levegőt – már nem csak te vagy.

- Mi? – kérdeztem hirtelen lefagyva. Mikor lettem én ilyen? A régi Bella Swan nem volt ilyen ijedős. A régi Bella Swan más volt. Valaki megváltoztatta. Edward féloldalasan elmosolyodott.

- Drágám, Sidneyről elfeledkeztél. – mosolygott rám angyalian.

- Oh! – hatalmas kő esett le a szívemen. S ha szégyen nem szégyen, de annyira nagy önelégültséget éreztem, mint még sohasem eddigi hosszú életem során.

- Bella, Bellám. – Edward gyengéden tette a nyakamra a kezét. – Megcsókolhatlak végre? – nézett rám kiskutya szemekkel. Hát tudtam volna ennek ellenállni?

- Ez kérdésnek szántad? – kérdezte kezeimmel a hajába túrva, s szenvedélyesen csókoltam meg. Azonnal visszacsókolt, s édes nyelve találkozott az enyémmel. Nem tudom hány évnek tűnő percet töltöttünk el egymással, de nem akartam abbahagyni. Gyógyszerként hatottak rám, s éreztem magamban az energiát.

- Alice-ék csak percek kérdése és itt lesznek. – szakadt el tőlem Edward, de csak annyira, hogy csókokat leheljen az arcomra. Legjobb barátnőm már eléggé hiányzott, így már csak a Cullen család kellett, hogy az életemben minden rendeződjön. – Alice majd kiugrik a bőréből, hogy végre láthat téged. – mosolyogott Edward féloldalasan. A boldogság a szívembe költözött, s végre boldog voltam. Talán ez is kijárt most nekem. Vagy csak megint egy kis időre lehetek boldog? Megint az lesz, hogy pár napig boldog leszek, aztán megint minden megy tönkre? Nem érdemes evvel foglalkozni, hisz a mának kell élni.

- Alice mindig is energiabomba volt. – vigyorogtam rá, majd felálltam, hogy kimenjek a szobából, és felkapjak magamra valami normális ruhát.  Edward szomorúan nézett rám. – Mi a gond? – kérdeztem tőle aggódva.

- Hiányzol. – mosolygott. Úgy viselkedik, mint egy tizennégy éves tinédzser. Bár ha úgy vesszük az is, és semmi kifogásom ellene, mert nekem tetszik.

- Hát akkor gyere velem. – pattantam oda hozzá. Megfogtam a kezét, s húzni kezdtem. – Úgy viselkedsz, mint egy tizenéves az első szerelménél. – vigyorogtam szerelmemre.

- Hát valamilyen szinten tizenéves vagyok, és mivel te vagy az első, és egyetlen szerelmem szerintem egészen normális ez a dolog. – kaptam meg a választ egy szívkiugrós mosoly kíséretében.

- Oké, értettem. – kacsintottam rá kacéran.

- Kacérkodunk, kacérkodunk? – kérdezte tőlem meglepetten, de vigyorgott.

- Ja.

- Kielégítő volt válasz? – incselkedett.

- Fogja be. – játszottam meg magamat. Hihetetlen ez a jókedv hullám, ami végigmegy rajtam Edward jelenlététől. Úgy érzem, mintha ezer éve történt volna, mikor utoljára nevettem.  

- Értettem.

- Nos, szerintem fel kellene valamit kapnom magamra. – sóhajtottam, majd kiléptem a folyosóra. Nem volt ott senki, az egész házra csend borult.

- Ez miért nem jó? – nézett végig rajtam.

- Mert nem akárkiről beszélünk. – néztem rá úgy, mintha valami egyértelmű dolgot felejtett volna el. – Alice Cullenről, és a többiekről beszélünk.

- Miért kell puccba vágnod magad Alice miatt? – kérdezte tőlem furcsán. – Ő nem a Dalai láma.

- Ő ugyan nem a Dalai Láma, de a ruháim terén igen szigorú. – vigyorogtam. – Garantálom neked, hogy leszedi a fejemet, ha így jelenek meg. Amúgy is szerintem is normális cuccba kellene öltöznöm. Elvégre Sokkoló ízlése nem az én világom. – vigyorogtam rá, s a fehér dekoltált felsőre mutattam.

- Láttad már a lakást? – kérdeztem mosolyogva szerelmemtől.  

- Nem. Abban a pillanatban csak te érdekeltél. – válaszolta komolyan, de az édes mosoly az arcán nem kopott le.

- Értem. Akkor majd én megmutatom neked. – ajánlottam. – Persze nem most, hisz a húgodék hamarosan megérkeznek. Majd később. – mosolyogtam, majd a folyosón végighaladva álltam meg a szobám ajtajánál. A jól ismert logónk ott volt az ajtón, s ez emlékeztetett arra, hogy honnan jöttem, honnan származom, és hogy ki vagyok én valójában.

- Oké. – csillantak fel a szemei.

- Kezdjünk a szobámmal. – vigyorogtam. A szemei úgy csillogtak, mint ezernyi gyémánt. Furcsán nézett rám, s a szemei lángoltak. Nem tudtam mit csináltam. - Edward. – sóhajtottam, mert az égő szemeitől libabőrös lettem, holott nem fáztam. Akkor jöttem rá mit csináltam; eléggé kétértelmű megjegyzést adtam neki. Elnevettem magam, majd kinyitottam az ajtómat. Világos volt, holott határozottan emlékeztem arra, hogy a redőnyt lehúztam, hogy aludni tudhassak. Bizonyára valamelyik lány felhúzhatta, aminek most örültem. Nem voltam elég komor ehhez.

- Mondtam már, hogy szeretlek? – kérdeztem tőle, mert ez valahogy kiesett az emlékezetemből.

- Mondtad már, csak ma még nem. – mosolyogott, mintha csak erre várt volna. 

- Akkor most mondom. – álltam meg a szekrényem előtt, amiben Kaméleon fajta lányos darabok voltak. – Szeretlek, Edward! – sóhajtottam, majd közelebb hajoltam az ajkaihoz. Nem késlekedett. Ajkait azonnal az enyéimre nyomta, s méz íze ismét megbabonázott. Kezei vasmarokként fogták körbe a derekamat, s azok még a pólóm alá is betévedtek. Szívem hangosan dübörgött a mellkasomban, s mozdulatai áramütéseket futatott végig rajtam. Kezeim erősen markolták a haját, miközben belenyögtem a csókba. Edward ugyanis kezeit fel- és lejártatta a hátamon. Éreztem, ahogyan szépen lassan elhomályosodik a látásom a vágytól.

- Azért vegyél levegőt is. – vigyorgott Edward.

- Kibírom anélkül is. – sóhajtottam, majd nagy nehezen elfordultam tőle, s kinyitottam a szekrényemet. – Fogalmam sincs mit vegyek fel. – húztam el a számat.

- Nekem mindegy mibe vagy. – csókolt bele a nyakamba Edward.

- Oké, de szerintem Emmett nem hagyná poén nélkül, ha bugyiban mennék le majd. – sóhajtottam, s lehámoztam magamról a felsőmet. Azzal a mozdulattal dobtam a szennyesbe. Még jó, hogy a szülés után Sokkoló normális ruhát adott rám.  Mélyet sóhajtva néztem végig a ruhatömegen, s megegyeztem magammal, hogy azt a ruhát veszem el, ami elsőnek a kezembe került. Oda sem nézve vettem ki egy ruhát a szekrényből, s reménykedve pillantottam a kezemben lévő ruhára. Talán mégsem volt ez olyan jó ötlet mindez. Egy mélyen dekoltált sötétkék ruhacsodát tartottam a kezemben, s mindez egybe ruha volt. Mivel ehhez nem vehetem fel a szokásos Converse tornacipőmet, így kénytelen leszek magassarkút húzni magamra. Gyorsan kivettem az egyik magassarkúmat – szintén Kaméleon szerzeménye -, s Edwardot ott marasztalva rohantam be a fürdőszobába. Gyorsan lefürödtem, megtörölköztem, s felkaptam magamra a ruhacsodát. A méretemet teljesen eltalálták, bár abban volt kivetni valóm, hogy eléggé rövid volt. Nem tudom, hogy jól állt-e, révén, hogy nem értek az ilyesmikhez. Megigazítottam hosszú gesztenyebarna hajamat, s magamra kaptam a cipőmet. Feltettem magamra a nyakláncot, amit még Alicetől kaptam régebben. Mélyes sóhajtva léptem ki a fürdőszobából, s vidáman néztem Edward leesett állát. Szóval akkor mégis jól áll nekem a ruha?

- Gyönyörű vagy, Bella. – suhant mellém Edward.

- Köszönöm. – pirultam el. – Szóval akkor ez azt jelenti, hogy jól áll? – kérdeztem tőle.

- Még, hogy jól áll? – Edward hangja enyhén felháborodó volt.  – Gyönyörű vagy, kicsim.

Még mindig nem szoktam meg azt, hogy ennyire dicsért, ezért persze rögtön pirulás lett a vége, még ha ez olyan nyafka lányos cucc. Engem nem érdekelt mindez. Edwardon is végignéztem. Érdekes, hogy eddig csak az arcát néztem, és nem érdekelt mi volt rajta. Egy fekete ing, és egy sötét farmert viselt, s olyan jól nézett ki, hogy csodáltam azt, hogy nem vettem eddig észre.

- Te sem panaszkodhatsz. – vigyorogtam. Edward sóhajtott.

- Szóljunk a többieknek? – kérdezte. – Ugyanis már látják a házat. – Gyermeteg izgatottság futott végig rajtam, s szerelmem is észrevehette, ugyanis kezeit a derekamra rakta, s kivezetett a szobából. Ahogyan megérintett a kislányom is eszembe jutott. Róla is megfeledkeztem. Bár szerintem mindez érthető a sok kavarodás, veszekedés, és kibékülés után. Elég sok volt nekem ez egy napra. A kislányom gondolata csak még jobban felpörgetett. Kaméleonék szobájánál megálltunk, s én csendesen bekopogtam az ajtón.  

- Gyertek be! – hallottam Kín hangját. – Helló Edward! – köszönt neki kedvesen. Álljunk csak meg! Ez ugyanaz a Kín, akivel pár órája beszéltem? Mert ő ugye nem igazán bírja Edwardot. Sőt!

- Szia Edward! – hallottam barátnőm kedvesen csilingelő hangját.

- Sziasztok! – köszönt udvariasan Edward. Sokkoló elmélyülten nézte a Tv-t. Szerintem észre sem vette volna még azt sem, ha még a 3. világháború is kitört volna. Kaméleon kezére vándorolt a tekintetem, s ott volt a kisbabája. Szőke haja látszott már, s szemei gyönyörű szürke szemei voltak. Le sem tagadhatnák, hogy az ő gyerekük, hisz a hasonlóság több mint szembetűnő.

- De aranyos. Nagyon hasonlít rátok. Hogy hívják? – kérdeztem tőlük izgatottan.

- Lesley Esme Martin. – mosolygott Kaméleon. Tekintete ragyogott, mint több ezer gyémánt, s ahogyan a gyerekükre néztek olyan családias volt a pillanat.

- Sidney a szobájában van? – kérdeztem izgatottan. Kaméleon bólintott, majd Edwarddal összenéztünk. Ő bólintott, s végigsimítva a derekamon vezetett a gyerekszoba felé.

- Elakadtak. Jasper éhes volt, és úgy döntöttek ezen már nem fog múlni. – mosolygott rám. – Alice nem örült neki, de mindenképpen szeretett volna nekünk hagyni egy kis időt Sidney-vel.

 - Ez kedves. – mondtam, majd csendre intve nyitottam be a kisbabánk ajtaján. Ő viszont nem aludt. Mikor beléptem széles mosoly terült el az arcán. Mikor az apját is megpillantotta még tapsikolni is kezdett. Hiába, gyorsan fejlődik. De mivel én, és Edward is halhatatlanok vagyunk, ezért nem kell félnünk attól, hogy ő halandó lenne.

- Sidney. – suttogtam. Kék szemei elvarázsoltak. Nem tudtam kitől van a szeme. Bizonyára Edwardnak valamelyik rokonának lehetett ilyen szeme.

- Szia. – mosolygott Edward rá. Kivettem a kislányomat a kiságyból, s megsimogattam tündéri arcát. Hiába is. Ő a mi kis csodánk.

19. fejezet

19. fejezet

Születés 

Mikor felébredtem először nem tudtam hol vagyok, és valahol mélyen reménykedtem, hogy ez csak egy álom, és még nem mondtam meg Edwardnak a terhességemet, vagyis nem célozgattam rá. De mikor felültem, és Kaméleon aggódó szempárával találtam szembe magam rájöttem, hogy ez nem csak egy álom volt, és semmi sem változott.  Minden megmaradt a maga szürke valóságában.

Kaméleon mellett Kín, s nem messze mellette Sokkoló helyezkedett el. Már megint mindenki velem foglalkozik.

- Jobban vagy? - kérdezte Kín aggódva. Kaméleon csak pislogni mert, gondolom várta a haragomat, de mivel az nem jött megszólalt.

- Nézd...én... - próbált meg mentegetőzni, de én leintettem.

- Semmi gond. - ráztam meg a fejemet, s erőltetett mosoly az arcomra erőltettem. - De légy szíves tegyél meg nekem egy szívességet. - kértem tőle, s most is éreztem az enyhe depressziót a lelkemben.

- Bármit. - vágta rá pár másodperc gondolkodás után.

- Legközelebb az ilyen dolgokba ne avatkozz bele, egyenlőre tudom, hogy mit csinálok. - húztam magamra még jobban a takarót. - Fázom. - sóhajtottam, mire Sokkoló furcsán nézett rám 

- Pyro. - lehelte Kaméleon a hőmérőre nézve, ami az ajtó mellett volt a falon. Nem szólalt meg, mert Sokkoló gyorsabb volt.

- Pyro harminckét fok van! - kissé ijedten nézett rám. Oké, lehet, hogy annyi van, de én akkor is fázom. - Mellesleg Texas nem olyan hideg állam, mint Forks.

Ezt nem kellett volna mondania. A szobában tartózkodó mutánsok megmerevedtek, s Sokkoló ijedten emelte fel kezét a szájához. 

Forks. Minden megint Forksra emlékeztet.

- Ne haragudj. - szólt úgy Sokkoló, mintha hazaárulást követett volna el azzal, hogy kimondta az egykor nekem világot jelentő kisvároska nevét. 

Nemlegesen ráztam meg a fejemet.

- Semmi gond. - ráztam meg a fejemet, s ahogyan a nyakam egy része fedetlen lett megborzongtam. Eléggé fáztam, még ha a többiek szerint nem is volt hideg, hanem éppen ellenkezőleg. Hitetlenkedve nézett rám mind a hat szempár. - Tényleg.

Nem szólaltak meg, de melegség öntötte el a szívemet, mikor Kín simogatni kezdte Kaméleon nagy hasát. Ő egy mutáns baba, szóval egészen máshogy, és gyorsabban fejlődik, mint a többi, sima emberi babához képest. Ahogyan persze az enyém is, hisz ő még különlegesebb félig mutáns - félig vámpír baba. Erősebb, mint Kaméleoné, de szinte teljesen ugyanabban az ütemben fejlődnek mind a ketten. Kín szerint - ugyanis ő elvégezte az orvosit még néhány éve - már csak alig két hét van a szülésig. Nem csoda, hisz a hasunk már olyan, mintha lufik lennének. Olyan vagyok, mint egy nagyra nőtt tehén. Persze nem panaszkodom, hisz lehetnék még ennél nagyobb is, bár az egy kicsit megnehezítené a járást, és egyéb más dolgokat, amik így is nehezen mennek, hiszen a gyerekem erősebb nálam. Lelkileg, és fizikailag egyaránt.

Tizenhárom nappal később:

Kaméleon idegesen ült a fotelban, s Kín leste minden kérését, és ha Kaméleon megrezdült ő pattant is fel a helyéről. Elsőre, és másodszorra aranyosnak mondható volt, de hatodszorra, és hetedszerre már eléggé idegesítőnek bizonyult folyamatosan nézni. Sokkoló feszültségoldásként próbált vicceket mesélni, ám azokon senki sem nevetett így megunta maga szórakoztatását, így bekapcsolta a Tv-t. Végigkapcsolta mind az ötven csatornát, és mikor megunta átkapcsolt egyre, és az zengte be az egész házat. Kaméleon a tenyerébe temette arcát, és mozdulatlan maradt. Kín azonnal idegeskedni kezdett, mire muszáj volt megszólalnom.

- Lazíts egy kicsit. - szóltam rá rekedtesen, s a szemebe könnyek gyűltek a fájdalomtól, de automatikusan töröltem le őket, s mélyeket lélegeztem. 

- Jó, csak nem könnyű tudni, hogy pár perc, vagy óra, és a gyerekem... - Kín hangja egyszerűen elfúlt, s Sokkoló felkuncogott. 

- Lazíts. - legyintett finoman kezeivel Sokkoló, s Kaméleon helyeselően morgott egyet. Eléggé ingerült volt mostanában, s ez érthető volt.  A furcsa az, hogy én a terhességem alatt egészen nyugodt voltam, jeges ellentéte Kaméleonnak, aki mindig vagy idegeskedett, vagy fortyogott a felismerhetetlen dolgok miatti dühtől. 

- O-k-é. - szótagolta a mondatokat, s lelkemet földöntúli nyugalom árasztotta el. Olyan érzésem volt, mintha a baba szerette volna, hogy lenyugodjak. Vagy csak magam szerettem volna? Az is meglehet!

Éreztem, hogy arcomon a ráncok kisimulnak, s enyhén kótyagos voltam. Nagyot ásítottam, s nyújtózkodva éreztem, ahogyan valami reccsen bennem. Felsikítottam a fájdalomtól, nem bírtam tartani magamban a kontrollt, amit közel egy hónap alatt fejlesztettem ki magamban. A sós könnyek lepotyogtak arcomon, s éreztem, ahogyan a tekintenek azonnal rám siklanak, de már nem éreztem semmit. Fájdalom, és nyugalom vegyes keverékké vegyült bennem, s a szívem őrült ritmusban vert. Mintha csak ugrásra készen állna, hogy megszabadulva a helyétől kiugorhasson onnan. 

Még egyszer sikoltottam, de már nem voltam ott, ahol eddig. Éreztem, ahogyan a hátam a puha ágyneműhöz ér. Próbáltam kinyitni a szememet, de a fájdalom nem engedte meg nekem, hogy bármit is csináljak. Mintha lebénultam volna. Éreztem a rozsdaszagot, vagyis tudtam, hogy vérzem. A fájdalom hirtelen enyhülni kezdett, s az injekciós tű az oldalamba szúrva enyhítette a fájdalmamat. Hallottam a zajokat, mégsem tudtam megmozdulni, vagy kinyitni a számat. Valahogy kellemes volt, de egyben aggódtam is, mivel nem tudtam, hogy mi van a gyerekemmel. 

Edward szemszöge:

Már két napja keresem őket, de még semmi nyom sincs. Továbbra is vártam Kaméleon hívását, vagy akárkiét a csapatukból, de nem hívtak. Én hívtam őket, de a telefon továbbra is csak ki volt kapcsolva. 

Az idegeim acélként működtek máskor, de most, hogy tudom az igazságot minden percben csak rájuk gondolok, és ez nem segít az idegeimen. Sokszor volt idegességi "rohamom", így mostanában a családomból is csak Alice-szel, és Esmevel beszéltem. 

Kifújtam a levegőt. 

Mivel szinte minden államot végigfutottam őket keresve már csak Texas állam maradt, amit még át kell fésülnöm. De az még mindig nagyon sok nekem, mivel hogyha nem az államokban vannak, akkor máshol a világon. És mi van, ha elkerültük egymást? Igaz, hogy most ők nagyon nem közlekedhetnek, ugyanis egyik gyerek sem igazán ember, de mi van ha mégis?

Mi van, ha még ezt is én szúrtam el? 

A telefonom csörgésére lettem figyelmes. Először nem akartam megnézni, mert nem reménykedtem abban, hogy Bella csapatából hív valaki, de utána mégis rávettem magam, hogy megnézzem a telefonkijelzőt. Örültem, hogy megtettem, mert Bella száma villogott a képernyőn, s a telefon mögötti fél kezdett türelmetlen lenni, ugyanis negyedik csörgésre sem tette le. Azonnal kaptam a telefon után, s megnyomtam a "fogad" gombot.Erős zihálás hallatszott a vonal végén.

- Haló? - kérdeztem bele rögtön, s a hívóm rögtön belekezdett a mondandójába.

- Gyere ide gyorsan! - kiabálta a hang a telefonban. Felismertem a hangot. Sokkoló idegesen beszélt, s kissé hisztérikusan is. 

- Mi történt?! - kiabáltam a telefonba idegesen. Legszívesebben ordítani tudtam volna az idegességtől. - Hol vagytok?

- Bellánál, és Kaméleonnál is megindult a szülés! Nem bírjuk ketten Kínnal! - kiabálta bele, s nyeltem egy nagyot. Ezekben a percekben fog megszületni a gyerekem? - Texasban vagyunk, Houstonban, az erdő szélén. Meg fogod találni a házat. 

- Máris ott vagyok! - kiabáltam be a vonalba.

- SIESS EDWARD! - kiabált bele Sokkoló, majd a vonal megszakadt.

Bella szemszöge:

- Pyro. - hallottam meg Sokkoló hangját. Nem bírtam kommunikálni, ezért a szavak helyett csak nagyon nehezen, de kinyitottam a szememet. - Gratulálok. - szólalt meg gyengéden Sokkoló. - Gratulálok, kislány lett. - belül ujjongtam, s próbáltam mosolyogni. Második próbálkozásra össze is jött. 

- Sidney. - suttogtam.

- Igen. - vágta rá Sokkoló. - Sidney Alice Cullen.

Akkor viszont hallottam egy dörrenést, s valaki be jött az ajtón, a nevemet suttogva.

- Bella. - hallottam angyalom hangját, s a szemeim lecsukódtak.