19. fejezet

19. fejezet

Születés 

Mikor felébredtem először nem tudtam hol vagyok, és valahol mélyen reménykedtem, hogy ez csak egy álom, és még nem mondtam meg Edwardnak a terhességemet, vagyis nem célozgattam rá. De mikor felültem, és Kaméleon aggódó szempárával találtam szembe magam rájöttem, hogy ez nem csak egy álom volt, és semmi sem változott.  Minden megmaradt a maga szürke valóságában.

Kaméleon mellett Kín, s nem messze mellette Sokkoló helyezkedett el. Már megint mindenki velem foglalkozik.

- Jobban vagy? - kérdezte Kín aggódva. Kaméleon csak pislogni mert, gondolom várta a haragomat, de mivel az nem jött megszólalt.

- Nézd...én... - próbált meg mentegetőzni, de én leintettem.

- Semmi gond. - ráztam meg a fejemet, s erőltetett mosoly az arcomra erőltettem. - De légy szíves tegyél meg nekem egy szívességet. - kértem tőle, s most is éreztem az enyhe depressziót a lelkemben.

- Bármit. - vágta rá pár másodperc gondolkodás után.

- Legközelebb az ilyen dolgokba ne avatkozz bele, egyenlőre tudom, hogy mit csinálok. - húztam magamra még jobban a takarót. - Fázom. - sóhajtottam, mire Sokkoló furcsán nézett rám 

- Pyro. - lehelte Kaméleon a hőmérőre nézve, ami az ajtó mellett volt a falon. Nem szólalt meg, mert Sokkoló gyorsabb volt.

- Pyro harminckét fok van! - kissé ijedten nézett rám. Oké, lehet, hogy annyi van, de én akkor is fázom. - Mellesleg Texas nem olyan hideg állam, mint Forks.

Ezt nem kellett volna mondania. A szobában tartózkodó mutánsok megmerevedtek, s Sokkoló ijedten emelte fel kezét a szájához. 

Forks. Minden megint Forksra emlékeztet.

- Ne haragudj. - szólt úgy Sokkoló, mintha hazaárulást követett volna el azzal, hogy kimondta az egykor nekem világot jelentő kisvároska nevét. 

Nemlegesen ráztam meg a fejemet.

- Semmi gond. - ráztam meg a fejemet, s ahogyan a nyakam egy része fedetlen lett megborzongtam. Eléggé fáztam, még ha a többiek szerint nem is volt hideg, hanem éppen ellenkezőleg. Hitetlenkedve nézett rám mind a hat szempár. - Tényleg.

Nem szólaltak meg, de melegség öntötte el a szívemet, mikor Kín simogatni kezdte Kaméleon nagy hasát. Ő egy mutáns baba, szóval egészen máshogy, és gyorsabban fejlődik, mint a többi, sima emberi babához képest. Ahogyan persze az enyém is, hisz ő még különlegesebb félig mutáns - félig vámpír baba. Erősebb, mint Kaméleoné, de szinte teljesen ugyanabban az ütemben fejlődnek mind a ketten. Kín szerint - ugyanis ő elvégezte az orvosit még néhány éve - már csak alig két hét van a szülésig. Nem csoda, hisz a hasunk már olyan, mintha lufik lennének. Olyan vagyok, mint egy nagyra nőtt tehén. Persze nem panaszkodom, hisz lehetnék még ennél nagyobb is, bár az egy kicsit megnehezítené a járást, és egyéb más dolgokat, amik így is nehezen mennek, hiszen a gyerekem erősebb nálam. Lelkileg, és fizikailag egyaránt.

Tizenhárom nappal később:

Kaméleon idegesen ült a fotelban, s Kín leste minden kérését, és ha Kaméleon megrezdült ő pattant is fel a helyéről. Elsőre, és másodszorra aranyosnak mondható volt, de hatodszorra, és hetedszerre már eléggé idegesítőnek bizonyult folyamatosan nézni. Sokkoló feszültségoldásként próbált vicceket mesélni, ám azokon senki sem nevetett így megunta maga szórakoztatását, így bekapcsolta a Tv-t. Végigkapcsolta mind az ötven csatornát, és mikor megunta átkapcsolt egyre, és az zengte be az egész házat. Kaméleon a tenyerébe temette arcát, és mozdulatlan maradt. Kín azonnal idegeskedni kezdett, mire muszáj volt megszólalnom.

- Lazíts egy kicsit. - szóltam rá rekedtesen, s a szemebe könnyek gyűltek a fájdalomtól, de automatikusan töröltem le őket, s mélyeket lélegeztem. 

- Jó, csak nem könnyű tudni, hogy pár perc, vagy óra, és a gyerekem... - Kín hangja egyszerűen elfúlt, s Sokkoló felkuncogott. 

- Lazíts. - legyintett finoman kezeivel Sokkoló, s Kaméleon helyeselően morgott egyet. Eléggé ingerült volt mostanában, s ez érthető volt.  A furcsa az, hogy én a terhességem alatt egészen nyugodt voltam, jeges ellentéte Kaméleonnak, aki mindig vagy idegeskedett, vagy fortyogott a felismerhetetlen dolgok miatti dühtől. 

- O-k-é. - szótagolta a mondatokat, s lelkemet földöntúli nyugalom árasztotta el. Olyan érzésem volt, mintha a baba szerette volna, hogy lenyugodjak. Vagy csak magam szerettem volna? Az is meglehet!

Éreztem, hogy arcomon a ráncok kisimulnak, s enyhén kótyagos voltam. Nagyot ásítottam, s nyújtózkodva éreztem, ahogyan valami reccsen bennem. Felsikítottam a fájdalomtól, nem bírtam tartani magamban a kontrollt, amit közel egy hónap alatt fejlesztettem ki magamban. A sós könnyek lepotyogtak arcomon, s éreztem, ahogyan a tekintenek azonnal rám siklanak, de már nem éreztem semmit. Fájdalom, és nyugalom vegyes keverékké vegyült bennem, s a szívem őrült ritmusban vert. Mintha csak ugrásra készen állna, hogy megszabadulva a helyétől kiugorhasson onnan. 

Még egyszer sikoltottam, de már nem voltam ott, ahol eddig. Éreztem, ahogyan a hátam a puha ágyneműhöz ér. Próbáltam kinyitni a szememet, de a fájdalom nem engedte meg nekem, hogy bármit is csináljak. Mintha lebénultam volna. Éreztem a rozsdaszagot, vagyis tudtam, hogy vérzem. A fájdalom hirtelen enyhülni kezdett, s az injekciós tű az oldalamba szúrva enyhítette a fájdalmamat. Hallottam a zajokat, mégsem tudtam megmozdulni, vagy kinyitni a számat. Valahogy kellemes volt, de egyben aggódtam is, mivel nem tudtam, hogy mi van a gyerekemmel. 

Edward szemszöge:

Már két napja keresem őket, de még semmi nyom sincs. Továbbra is vártam Kaméleon hívását, vagy akárkiét a csapatukból, de nem hívtak. Én hívtam őket, de a telefon továbbra is csak ki volt kapcsolva. 

Az idegeim acélként működtek máskor, de most, hogy tudom az igazságot minden percben csak rájuk gondolok, és ez nem segít az idegeimen. Sokszor volt idegességi "rohamom", így mostanában a családomból is csak Alice-szel, és Esmevel beszéltem. 

Kifújtam a levegőt. 

Mivel szinte minden államot végigfutottam őket keresve már csak Texas állam maradt, amit még át kell fésülnöm. De az még mindig nagyon sok nekem, mivel hogyha nem az államokban vannak, akkor máshol a világon. És mi van, ha elkerültük egymást? Igaz, hogy most ők nagyon nem közlekedhetnek, ugyanis egyik gyerek sem igazán ember, de mi van ha mégis?

Mi van, ha még ezt is én szúrtam el? 

A telefonom csörgésére lettem figyelmes. Először nem akartam megnézni, mert nem reménykedtem abban, hogy Bella csapatából hív valaki, de utána mégis rávettem magam, hogy megnézzem a telefonkijelzőt. Örültem, hogy megtettem, mert Bella száma villogott a képernyőn, s a telefon mögötti fél kezdett türelmetlen lenni, ugyanis negyedik csörgésre sem tette le. Azonnal kaptam a telefon után, s megnyomtam a "fogad" gombot.Erős zihálás hallatszott a vonal végén.

- Haló? - kérdeztem bele rögtön, s a hívóm rögtön belekezdett a mondandójába.

- Gyere ide gyorsan! - kiabálta a hang a telefonban. Felismertem a hangot. Sokkoló idegesen beszélt, s kissé hisztérikusan is. 

- Mi történt?! - kiabáltam a telefonba idegesen. Legszívesebben ordítani tudtam volna az idegességtől. - Hol vagytok?

- Bellánál, és Kaméleonnál is megindult a szülés! Nem bírjuk ketten Kínnal! - kiabálta bele, s nyeltem egy nagyot. Ezekben a percekben fog megszületni a gyerekem? - Texasban vagyunk, Houstonban, az erdő szélén. Meg fogod találni a házat. 

- Máris ott vagyok! - kiabáltam be a vonalba.

- SIESS EDWARD! - kiabált bele Sokkoló, majd a vonal megszakadt.

Bella szemszöge:

- Pyro. - hallottam meg Sokkoló hangját. Nem bírtam kommunikálni, ezért a szavak helyett csak nagyon nehezen, de kinyitottam a szememet. - Gratulálok. - szólalt meg gyengéden Sokkoló. - Gratulálok, kislány lett. - belül ujjongtam, s próbáltam mosolyogni. Második próbálkozásra össze is jött. 

- Sidney. - suttogtam.

- Igen. - vágta rá Sokkoló. - Sidney Alice Cullen.

Akkor viszont hallottam egy dörrenést, s valaki be jött az ajtón, a nevemet suttogva.

- Bella. - hallottam angyalom hangját, s a szemeim lecsukódtak.