21. fejezet

 

Oké, szóval valamit tisztázzunk: NEM UTÁLNI ENGEM! Sajnos ez is megtörtént. Nem lövöm le a poént, majd meglátjátok. Puszi: Jane

21. fejezet

Halálfélelem

Bestia szemszöge:

Futottam, és futottam, de fogalmam sem volt róla merre haladok. Az erdő rettentő sötét volt, és még a szuper jó macskalátásom sem segített az eligazodásban. Minden kis neszt hallottam, amiket az erdő világa okozott, de mintha erős érzés arra késztetett volna, hogy fussak. Fussak, és vissza se nézzek. A veszélyérzetem erősen adta a tanácsokat a fejemben, de vakmerőségemen nem bírtam uralkodni. Éreztem az érzést, amit akkor szoktam érezni, ha valaki figyel. A pillantások a hátamba fúródtak, de nem vettem róla tudomást, vártam, hogy támadjon az illető.

Vártam, és mentem, mentem és vártam, de semmi sem történt. Talán csak képzelődtem, és senki sem figyel a mókusokon kívül? Koromfekete volt minden, úgyhogy gondolom ember nem éppen ezt a környéket keresi a legjobban. Tehát vagy egy vámpír, vagy egy másik mutáns lehetne elvileg a titokzatos követőm. Egyáltalán követ engem valaki, vagy csak a paranoia beszél belőlem? Jellemző lenne rám, hisz én vagyok a csapatunkból a legparanoiásabb, holott tudom, hogy mikor leselkedik rám, vagy ránk veszély. Bízhatok az érzékeimben? Mikor tudom, hogy azok csalnak-e?

Idegesített a saját elnyomhatatlan zihálásom, és az erős szúró érzés a gyomrom tájékán egyre jobban csak erősödött. Most már tényleg hátra kellene fordulni, de nem bírom leállítani a lábaimat. Olyan, mintha csak maguktól járnának, mentve engem az esetleges veszélytől. De nem.

Mégis más volt. Lebírtam állni, de nem akartam. Jobbik felem azonnal ki akart csalogatni engem az erdőből, hogy megmentsen engem, de a másik rosszabbik felem maradni akart, hogy a követőm szemébe nézhessen. És ha az éppen a halálomat akarja mit tegyek? Engem nehezen lehet megölni, de nem lehetetlen. Bízhatok saját magamban, vagy álljak szembe magammal, és legyek az a vakmerő lány, aki régen voltam? Mi történne, ha esetleg meghalnék? Sírnának, vagy nevetnének? Átkoznának, vagy szeretnének engem mindörökké? Vannak dolgok, amikre nincs válasz. Talán ez egy olyan dolog, amire nem fogok kapni választ. Talán ez így pont jó, nem?

Megrezzentem, ahogyan ráléptem egy faágra, s az reccsent egyet. Mekkora kis jelentéktelen dolog, mégis majdnem bepisiltem a félelemtől. Miért félek? Hisz akkor halok meg, mikor az ki van rendelve. De akkor miért félek én ennyire? Le sem tagadhatom, hisz a lábaim is remegnek. Érzem talán a halál félelmét? Azt, hogy futni akarok mégis megmerevedtek a lábaim a félelemtől? Nem tagadhatom le, mert hiába vagyok nagyon vakmerő, ez ellen az érzés ellen semmit sem tehetek. Végem van? Vagy ha sietek talán hazaérek, és elfelejtem mindezt? Vagy marad mindez keserű igazában? Lehet, hogy így van, de az gáz, hogy még térerő sincs ebben a rohadt erdőben, ahova tulajdonképpen sétálni indultam el egy jó kis vita után a családdal. De miért nem maradtam a fenekemen? És ha velük is valami baj történt, akkor sosem bocsátom meg magamnak abban teljesen biztos vagyok. Persze most játszom a lelkiismeretes, de mikor csúnyán összevesztem Electroval és Árnyékkal mélyen kussolt ez az érzést. Visszataszító vagyok.

Hallottam, ahogyan valaki elrugaszkodik a földtől, s azon nyomban fordultam hátra. Azonban arra nem számítottam, hogy szinte megvakultam. Lebénultak az érzékszerveim, élve megfagytam. Mégis éreztem, hogy élek, hiszen a félelemtől a szívem őrült iramban vert. Fáztam. Nagyon fáztam, s a fogaim is összekoccantak, ezzel a végletekig idegesítve engem. Nem akartam fázni, nem akartam félni, de minden automatikusan, és magától jött. Idegesített engem. Újra láttam, s vasmarkok fogták bilincsbe kezeimet.  A fájdalomtól könnyek szöktek a szemembe, de próbáltam uralkodni az érzéseimen. Alapszabály, hogy ne mutasd ki, ha nagyon fáj. Közeli barátomtól tanultam ezt, s az ő gondolatára belehasadt a szívembe a fájdalom. Pyro volt a legbátrabb ember, akit valaha ismertem, s engem megtanított hinni. Hinni abban, hogy mindig van remény. Ámbár tudtam, hogy most meg fogok halni, méghozzá egy idegen keze által.

- Üdvözöllek, kedvesem. – csicseregte nyájas hangon egy szőke hajú nő. Szőke volt, de hajában eperszínű csík húzódott. Hasonlított egy rossz ribanc utánzatra. Mellette egy nő állt, és még egy fogta le kezeivel a kezemet. Erős volt, s szemeik vörösen villogtak, ahogyan szemeimmel láttam őket. – Lenne hozzád egy kérdésem. – erősen nyomta meg a szavakat, s undorodó fintor volt az arcomon. Undorodtam tőle, mivel nem bírtam sosem ezt a fajta női típust. Boltkóros, és üresfejű.

- Még ha ismernélek, sem mondanék semmit sem. – köptem az arcába a szavakat. – Ez a szívességkérő fogadtatásod? – a választ a másik, barna hajú barátnőjétől kaptam meg. Pontosabban nem szóban kaptam választ, hanem úgy, hogy az öklével ütött bele a hasamba. Ettől begörnyedtem, s a gyomrom bukdácsolni kezdett. Fájd, nagyon, de mégsem eléggé, hogy megadjam a választ a még el sem hangzott kérdésre. A szőkenő elégedetten mosolygott a nála kissé magasabb fekete hajú nőre. Nem tűnt gonosznak a másik, de ha valóban jó lenne miért a gonosz akaratú, cseppet sem kedves nővel van, és miért nem egy normális vámpírcsoportban?

- Hol van Bella Swan? – szögezte le a kérdést a szőke. A hangja még mindig ugyanolyan idegesítő volt. Teljesen irritált, hánynom kellett tőle.

- Még ha tudnám, sem mondanám el. – válaszoltam a fogaim közül, s vállaltam az újabb ütést, amit most a bordáimhoz kaptam. Fájt, ezért fel is sikoltottam, szégyen nem szégyen. Biztosra veszem, hogy eltört pár bordám, de nem különösebben érdekelt, hisz majd begyógyul.

- Te fogod megbánni. – vont vállat a szöszi. – Ha nem beszélsz, megöllek.

- Nem érdekel, te ócska ribanc! – kiáltottam halált nem ismerve. – Nem fogom elárulni a barátaimat te miattad! Egy hülye ribanc vagy! Sportszerűen nem mersz kiállni ellenem, csak ha az a másik kettő ott van, hogy fedezzen! Szánalmas vagy!

- Igen? – kérdezte meglepetten. – Milyen barátaidról beszélsz? Azokról, akiket pár perce öltünk meg ugyanazért, amiért téged is kifogunk? – kérdezte élesen. Én teljesen lefagytam. Micsoda? Meghaltak a barátaim? A családom? Azok, akikhez mindig is tartoztam? Nehéz volt türtőztetni a dühömet, de magamban eldöntöttem már, hogy nem érdekel mi lesz. Mindent Electroért, Árnyékért, és Árnymacskáért teszek. Minden tettem miattunk van, minden tettem értük van.

- Te hülye kurva! – kiabáltam, s a következő pillanatban a kezek már nem voltak az enyémeken, és a fának repültem.

- Én szóltam! – röhögött a ribanc, majd éreztem, ahogyan egy éles tárgy szúródik a szívembe. Tudtam, hogy most fogok meghalni, hisz ez volt az egyetlen pont, ahol meg lehet ölni egy mutánst. Végem volt, és ezt tudomásul vettem. Jó célért halok meg legalább.

- A pokolra kerülsz. – nyögtem.

- Csak utánad! – kiabálta.

- Mi a neved? – morogtam, s a pilláim nehezebbek lettek, ahogyan a vérem szivárgott k a testemből. Mondhatni már láttam a fényt, s csak az tartott ezen a világon, hogy megtudjam a nevét annak, aki a halálos sebet mérte rám, és a családomra. – Csak, hogy tudjam kit ajánljak be rögtön a pokolba miután megérkeztem.

- Tanya Denalie vagyok, élvezd a poklot. – a szemeim abban a pillanatban csukódtak le, ahogyan kimondta a nevét, s szívem utoljára egy nagyot dobbant, majd végleg elcsendesedett. Meghaltam, továbbmentem a fényhez, és reménykedtem az örök békében, melyet majd az angyalokkal élhetek.

Electro szemszöge:

Eléggé rossz munkát végzett az egyik lány, akit az én megölésemre parancsoltak, ugyanis a szívem alatti kis részt találta el, így begyógyulhattak a sebeim. Még tettek ránk egy utolsó pillantást, s miután megtudtam, hogy Bestia is meghalt a haragom erősebb lett. Óriási gyilkolási vágyat éreztem. Olyat, mint még sosem. A legfontosabb célom elmondani Pyronak, és a többieknek, hogy mi történt, és a segítségüket hívni, hogy elintézzük Tanyat, és a csatlósait. Végezni akarok velük, meg akarom ölni mindegyiket!

15 komi alatt nincs friss!