20. fejezet

 

20. fejezet

Újra együtt. 

- Nem! – kiabálta a hang, s egy hideg kéz összekulcsolódott az enyémmel. – Nem halhatsz meg! – kiabálta szinte kétségbeesetten őrangyalom, s nekem erő költözött a testembe. Lepkeszárny finoman súrolta ajkai az enyémeket, s a méz íze került a számba. Kinyitottam a szememet, s Edward mézarany szemeibe találtam szembe magamat. – Kicsim. – suttogta, s jéghideg kezeivel megsimogatta az arcomat.

- Edward. – suttogtam, s már nem tudtam normális dolgokra gondolni. A fejem fájt, de a fájdalmat enyhítette a tudat, hogy mindezt nem egyedül kell átvészelnem. Hiszen csodás barátaim vannak, és Sidney is itt van. – Nem halok meg ennyitől. Mindjárt begyógyulnak a sebeim. Hol van Sidney?

- Sidney? – kérdezte Sokkolóra pillantva. Arca eddig kissé ideges volt, most pedig szépen kisimult. Kislányom és Ő teljesen betöltötte az üres részt a mellkasomban. 

- Egészséges. – mosolygott Sokkoló. – Most alszik. Nagyon édes.

- Rendben. – nyugodtam meg.  Eddig sosem éreztem ezeket a tomboló anyai érzéseket, de most határozottan uraltak engem. Edward tekintetében furcsa fény csillogott. Megmagyarázhatatlan, és felismerhetetlen. Egészen más, mint a „régi” Edwardé.  Sokkoló gondolom jobbnak látta, ha most lelép, így villámgyorsan szaladt ki az ajtón, így kettesben hagyva minket. Szerelmem nem szólalt meg, ahogyan én sem, s így csend telepedett le a szobába. Testemen a sebek begyógyultak ebben a pár percben, s már jobban éreztem magam. Ebben a szempontból örülök annak, hogy mutáns vagyok. Nem vagyok képes erős sérülésre csak akkor, ha a szívemet éri baj. Ez az egyetlen mód, hogy meghalhassak.  Szerencsére a kötések alatt a legtöbb sebem már begyógyult, ezért már normális ruhát adott rám barátnőm. Még szerencse, hisz azért nézzek ki, ha nem is jól, de azért normálisan. Sosem törődtem a külsőmmel annyira, de most fontosnak éreztem valamiért. Lehet, hogy Edward végleg megutált, s én ezzel foglakozom? Remek vagyok, igen!

 - Kicsim. – Edward lehunyta a szemeit, s leült a székre. A kezemet nem engedte el, így éreztem teste hidegét, ami nem volt kellemetlen. Sőt! A vágy valamilyen formában ismét visszatért belém. Edward érezte, mert ajkai megremegtek, de egyéb más jelet nem adott ennek jeléül.

- Tessék? – kérdeztem. Feltűnt, hogy a szoba túl csendes. Máskor beszélgetés van mindenhol, de most mindenki furcsán csendben van.

- Hogy gondolhattad azt, hogy nem akarom a gyerekünket? – kérdezte. Bennem megfagyott valami. Megfagyott, majd ismét felmelegedett. Nem azt mondta, hogy a gyereket, hanem azt, hogy a gyerekünket. Ez biztosan jelent valamit.

- Én… - kezdtem volna, de csendre intett engem. Simogatta a kezemet, miközben én az arcát néztem. Arca kisimult volt, szemeit még mindig nem nyitotta ki. Arca olyan angyali volt.

- Bella, miért nem kérdeztél meg? Minden más lett volna az égvilágon! – csattant fel Edward. – De nem hibáztatlak, mert én szúrtam el, de mindig foglalkoztatott a kérdés. Miért nem mondtad?

- Azért, mert nem akartam a terhedre lenni azzal, hogy terhes vagyok tőled, de te nem szeretnél gyereket, Edward. Én amúgy is eléggé forró vagyok, szóval ez csak olaj volt a tűzre. – már magam is meglepődöm a hülyeségeimen. Hihaam affr*/9/

- Tudod jól, hogy te vagy a mindenem. – rázta meg a fejét, s a szemei kipattantak. Közelebb jött hozzám, s az arcunk egy magasságban volt. Kezeit az állam alá tette, s kényszeríttet arra, hogy szemeit az enyémbe fúrja. – Hiszel ebben? – kérdezte édesen. A hangja tele volt reménnyel.

- Nem tudom. – próbáltam erős maradni, de ez a helyzet más volt. Az érzéseim kavarogtak. A szomorúság vegyült a boldogsággal, az életkedv vegyült a fájdalommal.

- Miért? – egy percet sem hagyott nekem.  – Adtam rá okot valaha is?

- Nem.

- Akkor? – a hangja lágy lett, s ajkai pár centire voltak az enyémtől. – Bella, nem beszéltem hülyeséget neked sosem. Mindig is te voltál a legfontosabb dolog az életemben. Bár most – vett egy mély levegőt – már nem csak te vagy.

- Mi? – kérdeztem hirtelen lefagyva. Mikor lettem én ilyen? A régi Bella Swan nem volt ilyen ijedős. A régi Bella Swan más volt. Valaki megváltoztatta. Edward féloldalasan elmosolyodott.

- Drágám, Sidneyről elfeledkeztél. – mosolygott rám angyalian.

- Oh! – hatalmas kő esett le a szívemen. S ha szégyen nem szégyen, de annyira nagy önelégültséget éreztem, mint még sohasem eddigi hosszú életem során.

- Bella, Bellám. – Edward gyengéden tette a nyakamra a kezét. – Megcsókolhatlak végre? – nézett rám kiskutya szemekkel. Hát tudtam volna ennek ellenállni?

- Ez kérdésnek szántad? – kérdezte kezeimmel a hajába túrva, s szenvedélyesen csókoltam meg. Azonnal visszacsókolt, s édes nyelve találkozott az enyémmel. Nem tudom hány évnek tűnő percet töltöttünk el egymással, de nem akartam abbahagyni. Gyógyszerként hatottak rám, s éreztem magamban az energiát.

- Alice-ék csak percek kérdése és itt lesznek. – szakadt el tőlem Edward, de csak annyira, hogy csókokat leheljen az arcomra. Legjobb barátnőm már eléggé hiányzott, így már csak a Cullen család kellett, hogy az életemben minden rendeződjön. – Alice majd kiugrik a bőréből, hogy végre láthat téged. – mosolyogott Edward féloldalasan. A boldogság a szívembe költözött, s végre boldog voltam. Talán ez is kijárt most nekem. Vagy csak megint egy kis időre lehetek boldog? Megint az lesz, hogy pár napig boldog leszek, aztán megint minden megy tönkre? Nem érdemes evvel foglalkozni, hisz a mának kell élni.

- Alice mindig is energiabomba volt. – vigyorogtam rá, majd felálltam, hogy kimenjek a szobából, és felkapjak magamra valami normális ruhát.  Edward szomorúan nézett rám. – Mi a gond? – kérdeztem tőle aggódva.

- Hiányzol. – mosolygott. Úgy viselkedik, mint egy tizennégy éves tinédzser. Bár ha úgy vesszük az is, és semmi kifogásom ellene, mert nekem tetszik.

- Hát akkor gyere velem. – pattantam oda hozzá. Megfogtam a kezét, s húzni kezdtem. – Úgy viselkedsz, mint egy tizenéves az első szerelménél. – vigyorogtam szerelmemre.

- Hát valamilyen szinten tizenéves vagyok, és mivel te vagy az első, és egyetlen szerelmem szerintem egészen normális ez a dolog. – kaptam meg a választ egy szívkiugrós mosoly kíséretében.

- Oké, értettem. – kacsintottam rá kacéran.

- Kacérkodunk, kacérkodunk? – kérdezte tőlem meglepetten, de vigyorgott.

- Ja.

- Kielégítő volt válasz? – incselkedett.

- Fogja be. – játszottam meg magamat. Hihetetlen ez a jókedv hullám, ami végigmegy rajtam Edward jelenlététől. Úgy érzem, mintha ezer éve történt volna, mikor utoljára nevettem.  

- Értettem.

- Nos, szerintem fel kellene valamit kapnom magamra. – sóhajtottam, majd kiléptem a folyosóra. Nem volt ott senki, az egész házra csend borult.

- Ez miért nem jó? – nézett végig rajtam.

- Mert nem akárkiről beszélünk. – néztem rá úgy, mintha valami egyértelmű dolgot felejtett volna el. – Alice Cullenről, és a többiekről beszélünk.

- Miért kell puccba vágnod magad Alice miatt? – kérdezte tőlem furcsán. – Ő nem a Dalai láma.

- Ő ugyan nem a Dalai Láma, de a ruháim terén igen szigorú. – vigyorogtam. – Garantálom neked, hogy leszedi a fejemet, ha így jelenek meg. Amúgy is szerintem is normális cuccba kellene öltöznöm. Elvégre Sokkoló ízlése nem az én világom. – vigyorogtam rá, s a fehér dekoltált felsőre mutattam.

- Láttad már a lakást? – kérdeztem mosolyogva szerelmemtől.  

- Nem. Abban a pillanatban csak te érdekeltél. – válaszolta komolyan, de az édes mosoly az arcán nem kopott le.

- Értem. Akkor majd én megmutatom neked. – ajánlottam. – Persze nem most, hisz a húgodék hamarosan megérkeznek. Majd később. – mosolyogtam, majd a folyosón végighaladva álltam meg a szobám ajtajánál. A jól ismert logónk ott volt az ajtón, s ez emlékeztetett arra, hogy honnan jöttem, honnan származom, és hogy ki vagyok én valójában.

- Oké. – csillantak fel a szemei.

- Kezdjünk a szobámmal. – vigyorogtam. A szemei úgy csillogtak, mint ezernyi gyémánt. Furcsán nézett rám, s a szemei lángoltak. Nem tudtam mit csináltam. - Edward. – sóhajtottam, mert az égő szemeitől libabőrös lettem, holott nem fáztam. Akkor jöttem rá mit csináltam; eléggé kétértelmű megjegyzést adtam neki. Elnevettem magam, majd kinyitottam az ajtómat. Világos volt, holott határozottan emlékeztem arra, hogy a redőnyt lehúztam, hogy aludni tudhassak. Bizonyára valamelyik lány felhúzhatta, aminek most örültem. Nem voltam elég komor ehhez.

- Mondtam már, hogy szeretlek? – kérdeztem tőle, mert ez valahogy kiesett az emlékezetemből.

- Mondtad már, csak ma még nem. – mosolyogott, mintha csak erre várt volna. 

- Akkor most mondom. – álltam meg a szekrényem előtt, amiben Kaméleon fajta lányos darabok voltak. – Szeretlek, Edward! – sóhajtottam, majd közelebb hajoltam az ajkaihoz. Nem késlekedett. Ajkait azonnal az enyéimre nyomta, s méz íze ismét megbabonázott. Kezei vasmarokként fogták körbe a derekamat, s azok még a pólóm alá is betévedtek. Szívem hangosan dübörgött a mellkasomban, s mozdulatai áramütéseket futatott végig rajtam. Kezeim erősen markolták a haját, miközben belenyögtem a csókba. Edward ugyanis kezeit fel- és lejártatta a hátamon. Éreztem, ahogyan szépen lassan elhomályosodik a látásom a vágytól.

- Azért vegyél levegőt is. – vigyorgott Edward.

- Kibírom anélkül is. – sóhajtottam, majd nagy nehezen elfordultam tőle, s kinyitottam a szekrényemet. – Fogalmam sincs mit vegyek fel. – húztam el a számat.

- Nekem mindegy mibe vagy. – csókolt bele a nyakamba Edward.

- Oké, de szerintem Emmett nem hagyná poén nélkül, ha bugyiban mennék le majd. – sóhajtottam, s lehámoztam magamról a felsőmet. Azzal a mozdulattal dobtam a szennyesbe. Még jó, hogy a szülés után Sokkoló normális ruhát adott rám.  Mélyet sóhajtva néztem végig a ruhatömegen, s megegyeztem magammal, hogy azt a ruhát veszem el, ami elsőnek a kezembe került. Oda sem nézve vettem ki egy ruhát a szekrényből, s reménykedve pillantottam a kezemben lévő ruhára. Talán mégsem volt ez olyan jó ötlet mindez. Egy mélyen dekoltált sötétkék ruhacsodát tartottam a kezemben, s mindez egybe ruha volt. Mivel ehhez nem vehetem fel a szokásos Converse tornacipőmet, így kénytelen leszek magassarkút húzni magamra. Gyorsan kivettem az egyik magassarkúmat – szintén Kaméleon szerzeménye -, s Edwardot ott marasztalva rohantam be a fürdőszobába. Gyorsan lefürödtem, megtörölköztem, s felkaptam magamra a ruhacsodát. A méretemet teljesen eltalálták, bár abban volt kivetni valóm, hogy eléggé rövid volt. Nem tudom, hogy jól állt-e, révén, hogy nem értek az ilyesmikhez. Megigazítottam hosszú gesztenyebarna hajamat, s magamra kaptam a cipőmet. Feltettem magamra a nyakláncot, amit még Alicetől kaptam régebben. Mélyes sóhajtva léptem ki a fürdőszobából, s vidáman néztem Edward leesett állát. Szóval akkor mégis jól áll nekem a ruha?

- Gyönyörű vagy, Bella. – suhant mellém Edward.

- Köszönöm. – pirultam el. – Szóval akkor ez azt jelenti, hogy jól áll? – kérdeztem tőle.

- Még, hogy jól áll? – Edward hangja enyhén felháborodó volt.  – Gyönyörű vagy, kicsim.

Még mindig nem szoktam meg azt, hogy ennyire dicsért, ezért persze rögtön pirulás lett a vége, még ha ez olyan nyafka lányos cucc. Engem nem érdekelt mindez. Edwardon is végignéztem. Érdekes, hogy eddig csak az arcát néztem, és nem érdekelt mi volt rajta. Egy fekete ing, és egy sötét farmert viselt, s olyan jól nézett ki, hogy csodáltam azt, hogy nem vettem eddig észre.

- Te sem panaszkodhatsz. – vigyorogtam. Edward sóhajtott.

- Szóljunk a többieknek? – kérdezte. – Ugyanis már látják a házat. – Gyermeteg izgatottság futott végig rajtam, s szerelmem is észrevehette, ugyanis kezeit a derekamra rakta, s kivezetett a szobából. Ahogyan megérintett a kislányom is eszembe jutott. Róla is megfeledkeztem. Bár szerintem mindez érthető a sok kavarodás, veszekedés, és kibékülés után. Elég sok volt nekem ez egy napra. A kislányom gondolata csak még jobban felpörgetett. Kaméleonék szobájánál megálltunk, s én csendesen bekopogtam az ajtón.  

- Gyertek be! – hallottam Kín hangját. – Helló Edward! – köszönt neki kedvesen. Álljunk csak meg! Ez ugyanaz a Kín, akivel pár órája beszéltem? Mert ő ugye nem igazán bírja Edwardot. Sőt!

- Szia Edward! – hallottam barátnőm kedvesen csilingelő hangját.

- Sziasztok! – köszönt udvariasan Edward. Sokkoló elmélyülten nézte a Tv-t. Szerintem észre sem vette volna még azt sem, ha még a 3. világháború is kitört volna. Kaméleon kezére vándorolt a tekintetem, s ott volt a kisbabája. Szőke haja látszott már, s szemei gyönyörű szürke szemei voltak. Le sem tagadhatnák, hogy az ő gyerekük, hisz a hasonlóság több mint szembetűnő.

- De aranyos. Nagyon hasonlít rátok. Hogy hívják? – kérdeztem tőlük izgatottan.

- Lesley Esme Martin. – mosolygott Kaméleon. Tekintete ragyogott, mint több ezer gyémánt, s ahogyan a gyerekükre néztek olyan családias volt a pillanat.

- Sidney a szobájában van? – kérdeztem izgatottan. Kaméleon bólintott, majd Edwarddal összenéztünk. Ő bólintott, s végigsimítva a derekamon vezetett a gyerekszoba felé.

- Elakadtak. Jasper éhes volt, és úgy döntöttek ezen már nem fog múlni. – mosolygott rám. – Alice nem örült neki, de mindenképpen szeretett volna nekünk hagyni egy kis időt Sidney-vel.

 - Ez kedves. – mondtam, majd csendre intve nyitottam be a kisbabánk ajtaján. Ő viszont nem aludt. Mikor beléptem széles mosoly terült el az arcán. Mikor az apját is megpillantotta még tapsikolni is kezdett. Hiába, gyorsan fejlődik. De mivel én, és Edward is halhatatlanok vagyunk, ezért nem kell félnünk attól, hogy ő halandó lenne.

- Sidney. – suttogtam. Kék szemei elvarázsoltak. Nem tudtam kitől van a szeme. Bizonyára Edwardnak valamelyik rokonának lehetett ilyen szeme.

- Szia. – mosolygott Edward rá. Kivettem a kislányomat a kiságyból, s megsimogattam tündéri arcát. Hiába is. Ő a mi kis csodánk.