22. fejezet - Ennyi volt a boldogság?

Edward szemszöge:

Hogyan képes valami percek alatt megváltozni? Hogyan lehet az, hogy mikor veled van, szárnyalsz, mikor viszont nincs ott a világ összeomlani látszik? Én éreztem, és most is érzem.

Hihetetlenül boldog vagyok, ahogyan szerelmemet, s szerelmünk gyümölcsét látom. Rájöttem, hogy nem éltem még eddig, csak léteztem. A szerelmünk átélt mindent; fájdalmat, szenvedés, örömöt, haragot, békülést, vágyat, mindent. Csak most érzem igazán, hogy Bella mit jelent nekem. Nem csak a gyerekem anyja, nem csak a lelki társam. Ő maga a világom. Ő az egyik felem. Közhelyesen hangzik, de tudom, hogy igaz; mi egyek vagyunk, csak külön testben. De egyek. Szerintem ez így szép, és több mint száz éve most vagyok igazán, felhőtlenül boldog.Szerelmem finoman mosolygott, miközben engem nézett, ahogyan mélyen elgondolkoztam.

- Min gondolkozol, szerelmem? – kérdezte tőlem édesen, miközben karján szuszogó kislányunk arcocskáját simogatta. A szerelmem megnevezés kissé lesokkolt, de persze jó értelemben.

- Azon, hogy szerintem most jött el az idő, hogy mi is végre boldogok lehessünk. – mosolyogtam rá, de arcom egyben komor is volt. – Az elmúlt években, míg nem ismertelek csak voltam, és nem léteztem. De most, hogy veled vagyok, végre láthatom a csillagokat, és nem csak sötétség borítja be unalmasan fekete egemet. Szeretlek, mindennél jobban. És most, hogy megajándékoztál vele – simogattam meg tündéri kislányom arcát. Annyira hasonlított Bellára, de szerencsére nekem is osztott benne helyet. Igazságosan volt elosztva. – ismét megint minden átértékelődött. A családom vagytok ti is, és most már úgy érzem, hogy sehogy sem lehetne mindez tökéletesebb. Te vagy az én angyalom, és mindennél jobban szeretlek. Szeretném veled leélni az örökkévalóságot.Szerelmem szemében örömkönnyek csillogtak, s kissé elszégyelltem magam, hogy megríkattam.

- Ennél szebbet még sosem mondott nekem senki sem. – mondta, s másik kezével megfogta az enyémet. Ujjaink egybefúródtak, s a szikrák pattogni kezdek. – És én is nagyon szeretlek.

Féloldalas mosolyt küldtem felé, s hallottam füleimmel, hogy a szíve vadul dobogott a mellkasában. Szemei enyhén homályosak lettek. Elkápráztattam. Imádom elkápráztatni őt.

Most, hogy ismét Bella szobájában vagyunk, van időm megcsodálni a berendezést, ami benne van. Maga szoba szép királykék volt, s képek sokasága borította be a szobát. Voltak ott közös képek, és még fekete fehér, régimódi képek is. Kutyákról, a mostani családjáról, pillanatképek Belláról, és a szívemet melegség öntötte el, mikor belül elrejtve rólunk is volt egy közös kép. Gondolom, úgy fotózták, hogy mi ne vegyük észre, és érdekesnek találtam, hogy én sem emlékszem, hogy ez mikor volt. Tehát nem lyukas a memóriám, csak el voltam foglalva Bellával.Aztán a képek után egy óra volt, majd egy Tv is helyet kapott a falon. Plazmatévé, elég közel az ágyhoz. Gondolom, úgy tervezték, hogy az ágyból kényelmesen is lehessen nézni. Aztán a bútorokat is megnéztem. Azok fehérek voltak, s tökéletesen illettek a fal színéhez. Bellás volt.

- Szép szoba. – mosolyogtam kedvesemre. Bólintott, majd úgy nézett körül, mintha most látná először. Csokoládébarna szemei csillogtak, mikor ismét rám nézett, s melegség öntött el.

- Az. – mosolygott. – Igazából eddig még nem is láttam igazán. Nem néztem körül, nem volt…

- Értem. – vágtam közbe. Tudtam, hogy mi akart mondani, de nem akartam hallani. Hallottam a családomat közeledni, s Alice gondolatai valamit elárultak nekem. Fontos dolog volt; Rosalie nincs velük, viszont Emmett ott van, és nem igazán látszik, hogy hiányzik neki a szerelme. Alice gondolatai szerint összevesztek, és látta, ahogyan az útjaik kétfelé lépnek, és nem illenek össze többé. Vagyis akkor vége van a szerelmüknek? Hogy lehet az, hogy a szerelmek csak úgy tönkremennek végleg? Remélem, hogy Bellával a szerelmünk nem ilyen végkimenetelű lesz.Sóhajtottam egy hangosat, mire szerelmem furcsán, és kérdően nézett rám. Ránéztem, s tekintete elkomorult. Kissé megszorítottam a kezét, s kedvesen-bánatosan mosolyogtam rá.

- Rosalie, és Emmett szakítottak. – sóhajtottam. – Tudom, hogy ez az magánügyük, de ez rossz. Egy ilyen hosszantartó kapcsolat ilyen gyorsan mehet tönkre, hogy szinte észre sem veszed? Én nem akarom, hogy a miénk is így süljön el. Szeretlek, mindennél jobban, és azt szeretném, ha örökre együtt lehetnénk. Persze csak, ha te is akarod. – fújtam ki a levegőt. Bella komoran bólintott. Csokoládé barna szemeiben megértés csillant, ám megmaradt az a boldog csillogás is.

- Ne aggódj, drágám. – simogatta kezemet. – Ez az ő döntésük. Ha az Isten úgy akarta, hogy ne legyenek együtt, akkor sajnos nekik is engedelmeskedniük kellett. Amúgy szerintem, hogyha ilyen gyorsan, és könnyen eldobják egymástól magukat, akkor nem is volt ez igaz szerelem, amiért bánkódni érdemes. Szerintem Rose, és Emmett is meg fogja találni majd élete párját. Csak idő kérdése, addig is várni kell, de szerintem te ezt pontosan tudod, hisz évekig vártál rám.Szerelmemnek teljesen igaza van, persze ez a megszokott nála, hiszen ő a legokosabb.

- Teljesen igazad van, ezt nem lehet megállítani, sem megmagyarázni. – értettem egyet vele, s becsuktam a szememet. Lehet, hogy minden tönkremehet, de érzem, hogy mi nem fogunk.

- Mindjárt jövök, csak visszateszem a kicsit az ágyába, úgy csak kényelmesebb neki. – mondta kicsim, és hallottam az ajtót csukódni. Szerelmem, és kislányom illatát mélyen tartalmazta a szoba, s beleszippantottam az édes, finom illatokkal teli levegőbe. A vágy szerelmem puha bőre, s  ajka iránt tűzként lángolt fel testemben. Hallottam a gondolatban, ahogyan Alice megkéri a többieket, hogy most maradjanak ott egy kicsit, mivel mi beszélgetni fogunk. Egyetértettek, s maradtak még egy kicsit. Az ajtó kinyitódott, s szerelmem illatát ismét felém sodorta. Apró lábai finoman érintették a szőnyeget, s az ajkam finoman megrándult, hogy jelezem, tudom, hogy itt van már. Hallottam gyönyörű, barna haja susogását, s ahogyan kezét lengeti a dereka mellett. Áramütésként érzékeltem a vágyat szétszivárogni a testemben, és édes illata vörös ködöt idézett elő bennem. Nem a vérére, hanem a testére szomjaztam. Hogy a melegségbe érezhessem magamat. Nem tudtam, hogy Bella érzékeli-e a szikrákat közöttünk, de én kifejezetten éreztem. Nagyon intenzív volt az érzés, és emellett nagyon ismerős is. Megmozgatott bennem valamit, ahogyan szerelmem leült az ölembe, s végigsimította az arcomat. Nem bírtam türtőztetni magamat, s a szemeim kinyíltak, s szerelmem mézédes ajkaira vetetettem magamat, mint egy fenevad. Viszonozta a vadságomat. Kezei a nyakamra kulcsolódtak, s a tarkómon lévő hajamba beleparkolt. Lábai a derekamra kul1csolódtak, ahogyan hanyatt döntöttem az ágyon. Kezeimbe vettem formás fenekét, mire belenyögött a vad csókba. Ahogyan teste az enyémnek súrlódott, ahogyan kezei a nyakamat simogatták, ahogyan szája az enyémen mozgott teljesen elvarázsolt. Ajkain összhangban mozogtak, de megszakítottam a csókot, hogy a nyakára tévedhessenek azok.

Élvezettel hallgattam szerelmem vággyal teli nyögéseit, s ezzel engem is feltüzelt, ha lehet még jobban is, mint ahogyan azt normálisan kellene. Kit érdekel ez, mikor már rég túljutottunk a testiségen? Bella megmarkolta a pólómat, s éreztem, ahogyan a szikrák pattognak a hátamon, és az egész testemen. Tudtam, hogy Bella is érzi, mert heves volt, ahogyan én is.  Nem bírtam tovább, s megmarkolva az egybe ruhájának a szélét egyetlen egy mozdulattal vetettem véget annak földi életének. Elvigyorodott, s az arcomat megfogva húzott magához egy csókra. Ajkai kábítószerként hatottak rám, s nem tudtam megakadályozni, hogy ne ragadjon el a hév, és az eszem diktáljon, és nem az annál kicsit lejjebb helyezkedő testrészem. Nem bírtam amúgy sem ellenállni neki, főleg úgy nem, hogy szerelmemen csak egy kis melltartócska volt, na meg az a kis pokolban használatos selyem kínzóeszköz, amiket az emberek bugyinak neveznek. Azonban Bella sem tétlenkedett; pillanatokon belül szedte le rólam az ingemet, s abban a pillanatban az övem csatjához nyúlt. Nem volt könnyű ebben a helyzetben normálisan gondolkodni, hiszen a mellkason simogatásával, és a gatyám leszedésével foglalkozott életem nője. És sikerült neki! Az öv egy kattanással megadta magát, s sikeresen lekerült rólam a gatya. Bella az ágyba nyomott engem, s úgy intézte, hogy a csípője az ágyékomhoz nyomódjon. Az idegeimmel játszott, ez nem volt kérdés, és nem örültem annak sem, hogy közben izgató játékba kezdett nyelve a nyakamnál. Nem akartam, hogy csak ő kényeztessen, ezért megfogtam az arcát, mélyen a szemébe néztem, s a kezeim dolgozni kezdtek; kezemmel végigsimítottam a melltartó fedte domborulatain, s élvezettel hallottam szerelmem vágytól eltorzult nyögéseit. Élveztem, hogy ő élvezi a tevékenységemet. Folyamatosan a nevemet suttogta, s mikor kikapcsoltam a melltartóját, s a kezembe vettem kebleit dorombolásszerű hangot hallatott. Már csak mindkettőnket az egyetlen alsó akadályozott meg, hogy szerelmünk végre ismét beteljesüljön. Emlékszem, hogy mikor utoljára szeretkeztünk megfogant szerelmünk gyümölcse, a kicsi Sidney, ám az azutáni események már kevésbé szépek voltak. Persze ebben is én voltam a hibás, tudom, de szerencsére most már minden rendben lesz, legalábbis remélem.

- Bella… - a hangom egyszerűen elfúlt. Nem bírtam tovább mondani a mondanivalómat, nem bírtam kimondani, hogy mennyire fontos nekem. Nem bírtam semmit sem mondani. Semmit! Nem jött ki hang a számon, s éreztem, hogy ide talán még szavak sem kellene. Bella a lábával tolta le az alsógatyámat, s már csak az apró pokoli szerzemény maradt, ami elválasztott minket.  

- Szeretlek, Edward! – suttogta nekem, s itt telt be a pohár számomra. Megfogtam a bugyiját, s egy egyszerű mozdulattal vetettem véget földi életének. Nem mondom, hogy nem fog hiányozni, hiszen szeremen minden ruhadarabot imádok, de örültem neki, hogy végre vége van neki is, s szerelmünk beteljesülhet. – Akarlak, Edward! – nyögte ki kedvesem, s nem tétlenkedtem. Közelebb húztam magamhoz, s gyengéden megcsókolva beléhatoltam. Hangosan felnyögtem, s pár perc múlva Bella is élvezettel teli hangot hallatott. Éreztem, ahogyan megáll egy percre, s azon gondolkoztam, hogy valamit rosszul-e tettem. Aggódva pillantottam szerelmem arcára. Szemeit becsukva tartotta, s angyali arán színtiszta élvezetet csodálhattam meg. Nem volt jele fájdalomnak, így csípőjét tartva vártam őt, hogy végre lenyugodhasson.

- Csak… maradjunk így egy kicsit…- suttogta, s én megértettem. Olyan régen éreztem teljesen egésznek magam, hogy jó volt egy kicsit így lenni vele. Életem nőjének haja egy kicsit kócos volt, s ezt magamnak tudhattam be, mikor szemei kinyíltak megláttam azt a szeretet, szerelmet, és melegséget, ami már az első találkozásunkkor is elvarázsolt. Mikor a szemembe nézett, s én az övébe. Szerintem akkor változott meg minden. Az életemet betöltötte a fény, és nem maradt többé sötétség. Kicsit megmozdította a csípőjét, s lassan az ajkát az enyémnek nyomva mozogni kezdett. Egyre gyorsabban, és gyorsabban mozogtam benne, s mindkettőnket tornádóként ért a végső beteljesülés. Bella felsikoltott, s nekem egy hangos morgásra jutott az erőmből. A mellkasomra omlott, s vidáman öleltem át a derekát. Annyira szerettem, hogy arra nincsenek szavak. Nem találtak erre elég szót, hogy én mondatokba foglalhassam mennyire szeretem.

- Szeretlek, kicsim. – adtam egy csókot a homlokára. Meleg volt a bőre Nagyon kellemes.

- Én is szeretlek, szerelmem. – suttogta nekem teljes odaadással. Nem láttam fáradtságot a szemében, ezért nem javasoltam az alvást. Bekapcsoltam a Tv-t, hogy amíg Aliceék befejezik a kis programjukat, ne unatkozzunk, és hogy szerelmem addig pihenhessen egy kicsit. Elvégre sok dolog történt mostanában. Kislányom egyből az eszembe jutott, így gondoltam egyet, s belelestem álmába. Értelmesebb kislány volt már egy öt hónapos csecsemőnél is. Álmában képek voltak azokról az emberekről, akiket eddig látott. Az anyukája volt a középpontban, s utána az én arcomat is láttam az álmában. Ennek nagyon örültem, s melegség lepte el a szívemet. Aztán persze jött Kaméleon, Kín, és Sokkoló arca is be az álmába. Nagyon aranyos volt az arcok, és színek összessége. Ő az egyik legjobb dolog, ami történt eddig az életemben.

- A kislányunk mélyen alszik. – mosolyogtam szerelmemre. Bella halk kuncogást hallatott.

- Én is mindig nagyon mélyen szoktam aludni, persze vannak kivételek. – ráncolta össze a szemöldökét. Gondolom felidézett magában egy esetet, amikor nem így történt. Alice egyre türelmetlenebb volt, legalábbis a gondolatai erről árulkodtak.

„Esküszöm neked, hogyha nem mehetünk végre, akkor én megyek, és benyitok hozzátok! Nem érdekel, de kérlek szépen igyekezettek!” – nyafogott kedvenc húgocskám.

„Alice, és Esme érdekében igyekezettek, mert nem szeretnék olyat látni, amit nem kéne” – röhögött Emmett gondolatban, s csupa perverz dolgot hallottam a gondolataiban.

- Azt hiszem, hogy fel kellene öltöznünk, kicsim. – mondtam szelíden a haját a füle mögé tűrve.

- Igen. – mosolygott.

- A családom már nagyon izgatott. – vigyorogtam rá. – Alice-t nem lehet lelőni, és Emmett sem szomorú. Ismét bombáz a perverz poénjaival.

- Oké, rendben.  – pattant ki vigyorogva az ágyból, felkapott egy hálóinget, ezzel eltakarva a látványt. Mivel Sokkoló számított a jelenlétemre, ezért vett nekem pár ruhát. Azokat gyorsan felkaptam, s mire felöltöztem szerelmem már az ajtónak támaszkodott. Szerelmem ruhájában gyönyörűen festett; egy kék, pántnélküli toppot, s egy cső, fekete farmert viselt. Gyönyörű volt, s nem bírtam ki, hogy ezt ne mondjam el neki, hiszen tudnia kell, hogy mit gondolok róla.

- Na, hogy nézek ki? – kérdezte vigyorogva Bella, s megfordult, hogy formás fenekét is láthassam.

- Gusztustalanul. – vigyorogtam, mire a mosoly leolvadt az ajkairól. – Gusztustalanul gyönyörűen! – fejeztem be a mondatot, mire elvigyorodott. Odamentem hozzá, átfogtam a derekát, magamhoz húztam, s megcsókoltam. Közben hallottam Alice izgatott gondolatait.

„Alig várom, hogy láthassam Bellát, a babát, és a többieket. Hogy el tudjak menni Ashley-vel vásárolni! Nagyon jó lesz! Remélem Emmett is talál magának majd egy barátnőt, ahogyan azt a látomásaimban láttam! Istenem! Edward! Hamarosan odaérünk. Két perc, ha nagyon sietünk! Várjatok meg lent a nappaliban! Edward! Edward! Edward! EDWARD!” – Alice szemlátomást túlpörgött, megint. Hallottam Jasper panaszos gondolatait, hogy alig bírja az intenzív érzelmeket.

„Istenem! Ha Alice így folytatja, megőrülök.” – jót kuncogtam a gondolatain, s én is valamiféle izgatottságot éreztem. „Nem elég, hogy izgatott vagyok, még a többiekét is érzem. Remek!”

„Annyira örülök, hogy most mindenki olyan boldog! Kicsit bűntudatot érzek, hiszen én mondtam Bellának, hogy lehet, hogy terhes. Persze a kisfiam megnyugtatott, hogy semmi jelentősége, de…” - Esme nagy bűntudatot érzett az egész dolog miatt, s hiába magyaráztam neki, hogy nem ő a hibás, nem hitte el. Ő nem csinált semmi rosszat, hiszen ez úgyis kiderült volna az igazság.

- Mi olyan vicces? – kérdezte Bella, miközben elváltunk egymástól. Éreztem, ahogyan zihál.

- Alice megint felpörgött, Jasper pedig alig bírja a sok izgalmat. – nevettem fel. Nem mondtam el az Esme-s esetet, jobb ha nem tudja meg, hogy anyukám mekkora bűntudat érez. Ne legyen bűntudata neki sem, hiszen egyikük sem tehet semmiről sem. Meg kellett volna gondolnom a szavaimat, mielőtt még ténylegesen kimondtam volna őket. Én voltam a hibás, beletörődtem.

- Mikor érnek ide? – kérdezte izgatottan Bella. Túltengett a boldogságtól, legalábbis arca szerint.

- Alice azt mondta, hogyha nagyon sietnek, akkor mindössze két perc kell csak. – adtam meg a választ. – Szóval szóljunk a többieknek. Sokkoló éppen most jön a szobánk felé. – Néha jó, ha az embernek éles hallása van. Így meghallunk olyan dolgokat is, amiket talán nem kellene. Mondjuk jó is, hiszen olyan dolgokat is meghallunk, amiket más nem igazán. Bella megfogta a kezemet, majd kilépett az ajtón. Rögtön megláttunk Sokkoló paradicsom vörös üstökét. Elvigyorodott, s minket nézett teljes örömmel a tekintetében. Sosem értettem, hogy neki miért nincs párja, hiszen nagyon kedves, és vicces lány. Nem értettem, de szerintem hamarosan lesz neki, megérzés.

- Aliceék hamarosan itt lesznek. – mosolygott rá Bella melegen. Annyira testvéries volt a hangulat, s annyira aranyosak voltak ketten, hogy elkuncogtam magamat. Ma ebben az egész két órában minden csak a mosolygásról, a nevetésről, a szerelemről, és a szenvedélyről szólt. Úgy viselkedtünk, mint két tinédzser, ami valamilyen szinten nem is volt baj, nem sajnáltam. Bella simogatta a kezemet, s a kellemes áramütés nagyon jól esett nekem.

- Oké, szólok Kaméleonéknak. Mindjárt lent leszünk! – vigyorgott Sokkoló, majd szaladt is a többiekért. Bellával még gondoltunk egyet, s benéztük a gyerekszobába, hogy békésen alvó kislányunkra is vessünk még egy pillantást. Szerelmemben az anyai ösztönök nagyon életre keltek, s mielőtt még kimentünk jó alaposan betakarta kislányunkat. Gondolataiból megtudtam, hogy érzi, hogy az anyukája mit csinál vele, és nagyon jól esik neki, hogy törődik vele. Aranyos. Közelebb mentem, s én is megsimogattam kislányunkat. Ő a legaranyosabb kislány, akit valaha láttam. Rövidke, barna haja aranyosan omlott le már majdnem a vállára, s már meg is tudott fordulni. Gyorsan növekszik, de bízunk benne, hogy 17 éves korára a folyamat befejeződik. Hiszen mindkét szülő halhatatlan, így gondolom, nem örökölhetett igazán emberi géneket. Nehéz szívvel hagytuk ott a kislányunkat, de le kellett mennünk, hogy üdvözöljük a családot. Alice gondolatai szerint már látják házat, s rögtön el is hagytam a fejét, mert túl izgatott volt.

 - Alice, drágám. – hallottuk meg Jasper hangját. – Kérlek, ha nekem akarod, hogy itt törjek ki sikítozva mindenki előtt, akkor kérlek szépen téged, hogy próbálj kicsit lenyugodni. – tudtam, hogy küldi húgom felé a nyugtatóhullámokat, de húgom erősen próbál ellenállni ellene. Emmett öblösen nevetett, s hallottam Sokkoló, és Bella csilingelő kacagását is. Szerelmem édesen nevetett mellettem, miközben sietve szedtük a lépcsőfokokat. Vámpírsebességgel akartam menni, de szerelmem visszautasította, révén, hogy nem szereti annyira a gyorsaságot, mint én. Leértünk a nappalira, s mire leértünk csöngettek is. Családom izgatott gondolatai töltötték el fejemet. Alice lelőhetetlen volt, s még Emmett is a régi formáját hozta. Bella ment mosolyogva ajtót nyitni, s én közbe vidáman nézegettem ringatózó csípőjét. Ismét éreztem a vágyat utána. Bella kinyitotta az ajtót, s abban a pillanatban Alice a nyakába ugrott. Együtt nevetettek, mikor kedvesem a nagy sebességtől hátraesett, s idegesítő hiperaktív húgom pontosan rá esett. Együtt nevettek, s Emmett rögtön készen állt egy ócska poénra. Már tervezgetett egy ideje egy ilyesmit. 

- Csajbunyó van, öcsi! – vigyorgott rám izgatottan. – Már nem is akarsz beszállni? – röhögött.

- Köszi, Emmett, de most inkább kihagyom. – nevettem, s mikor Alice felállt segítettem szerelmemnek felállni. – Hé, minden rendben? – kérdeztem tőle kuncogva. Bólintott, s Emmetthez ment, hogy megölelhesse. Mackó bátyám vidáman tárta ki karjait Bella előtt.

- Üdv ismét, húgi. – ölelte meg kedvesemet. Bella valamit suttogott a fülébe, amit még én sem hallottam. Furcsa, hiszen vámpírhallásom van, és nem hallottam. Emmett az idők során megtanulta elrejteni a gondolatait előlem, így most hallgathattam a kosármeccs végeredményét.

- Elárulná valaki, hogy miről van itt szó? – kérdezte homlokráncolva Alice. – Valaki zavarja a vételt, nem igaz, Bella? – mosolyodott el húgocskám.

- Nem fontos. – legyintett Bella, majd odament Jasperhez is. – Hallom nehezen bírtad, hogy ne kezdj el sikítozni. – gúnyolódott, mire fivérem hangos kacagásba kezdett.

- Igen, ez valóban így volt. – nevetett. – A feleségem még most sem hajlandó megnyugodni.

Bella időközben továbbment, s fogadott anyukámat ölelgette teljes odaadással. Olyan aranyosak voltak, hogy Carlisleval is egymásra mosolyogtunk.

„Minden rendben van, veletek? Sikerült kibékülni? És a kisbaba jól van?” – kíváncsiskodott Carlisle. Kedves volt, hogy aggódott, és nagyon jól esett, hogy a családom minden tagja boldog volt azért, mert én is megtaláltam végre a boldogságot. Talán csöpögős, de így van ez jól.

- Igen, persze, minden rendben. - válaszoltam.

- A babával minden rendben van? – kérdezte Esme kíváncsian.

- Sidney most éppen alszik, de hogyha képesek vagytok csöndben maradni. – vigyorgott húgomra életem értelme. – Akkor megnézhetitek.

- Eddig jelentkezett nála képesség? – kérdezte kíváncsian fogadott apám tudós énje.

- Hát eddig igazából nem. – válaszoltam.

- De a mutánsoknál nem úgy van, mint nálatok.  – hallottam meg Kaméleon vidám hangját.

- Szia! – Alice ismét ugrott, s Kaméleont találta meg ezúttal. Sokkoló Emmettel vigyorgott össze, s sütöttek el poént csak úgy egymásnak. Ha nem tudnám, hogy nem, azt hinném testvérek. Nagyon hasonlít a személyiségük, szinte már tényleg testvérekként viselkednek.

- Szia Alice! – köszönt egy kicsit későn Kaméleon. – Sziasztok! – integetett családomnak.

- Sziasztok! – köszönt Kín, s rögtön kedvese felsegítésében fáradozott. – Bocs, hogy csak ilyen későn jöttünk le, de a kicsi Lesley nem akart elaludni. – nem láttunk ebben semmi kivetnivalót, hiszen mégiscsak egy gyerek, aki gyorsan fejlődik, és szinte mindent látni szeretnének belőle.

- Semmi gond. – intett Alice. Ez már Alicetől is túl sok volt. Mint egy gyerek, aki túl sok cukorkát evett. – Lesley. Szép név. – dicsérte meg húgom a tökéletes névválasztás. Tényleg jó volt, szép név. Csak úgy, mint amilyet Bella választott. Sidney. Szerintem ennél szebbet nem is lehetett volna választani. Ez a legszebb név, amit valaha hallottam, és tökéletes hozzá az Alice név is.

- Köszi. – Kaméleon elpirult. – Én választottam, és Kín a második nevét.

- Mi a második neve? – érdeklődött Jasper. Esme bizonyára örülni fog neki, ha megtudja.

- Esme. – szólalt meg Kín. – A legjobb, legaranyosabb, és legkedvesebb anyuka után neveztük el. - Esme pár percig még levegőt sem kapott, csak meredt maga elé, majd odament hozzájuk, és jó erősen ölelte meg őket. Közben hallottam, hogy szaggatottan sír az örömkönnyektől.

- Azt hiszem, hogy nem kellene elmondanunk Sidney második nevét. – néztem bocsánatkérően Jasperre. – Már így is teljesen be van pörögve, hát mi lesz akkor.

 - Ha lenyugszom, akkor elmondjátok? – kérdezte Alice.

- Igen. – válaszolta Bella. Ismét odajött hozzám, s jó erősen ölelt, mint sose szeretne elengedni. - Jasper bólintott, hogy Alice alávetette magát a nyugalomhullámainak.

- Alice lett a második neve. – mosolygott életem értelme. – A legjobb nővérről, és húgról kapta. - Alice is hasonlóan reagált, mint Esme, hiszen sírni kezdett, de közben mégis körbeugrált minket.

- Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! – sikongatta izgatottan. – Jézusom! Sidney Alice Cullen!

- Nem voltam benne biztos, hogy Bella szeretné, hogy a kislányunk Cullen legyen, ezért nem is hoztam fel a témát, inkább hanyagoltam.

- Igen. - bólintott szerelmem. – Sidney Alice Cullen. Fogalmam sincs, hogy honnan örökölte a kék szemét. – rázta meg a fejét.

- Én tudom. – mosolyogtam. – A nagymamámnak rikítóan kék szeme volt, csak úgy, mint Sidneynek. Nem is gondoltam volna, hogy örökölheti az ilyesmit.

- Úgy látszik, hogy mégis. – mosolygott Bella. – Na gyertek, nézzétek meg a kicsiket.

*.*

Miután családom kigyönyörködte magát a kicsikben a nappaliba mentünk le, hogy beszélgessünk. Mindenkit elvarázsoltak a gyerekek, s mindenkinek a gondolatai – akiket természetesen hallottam – mind el voltak varázsolva a kicsiktől.

- Sidney teljesen Edward, és Bella párosítás. – vigyorgott Emmett. – Már kezdtem azt hinni, hogy mivel Edward teljesítőképessége nem olyan jó, ezért… - elfojtotta a röhögés,s Sokkoló is vele nevetett az egyébként nem vicces viccen!

- Emmett! – szerelmem keze meglendült, s Emmettnek a képébe jó erősen fröcskölt a hideg víz. Mindenki nevetett, kivéve persze a „szegény” áldozatot. Tényleg vicces volt. Alice csilingelő; Jasper nyugodt; Sokkoló csilingelő; Kín vidám; Kaméleon boldog; Bella csilingelő; Esme anyás; Carlisle szolíd; s én pedig nyugodt, és boldog nevetést hallattam.

Alice hirtelen megállt a nevetésben, s üveges tekintettel meredt a semmibe. Jasper átölelte szerelme derekát, s mikor az visszatért kissé ijedten nézett ránk, majd tekintete halálra válttá vált.  Kissé megijedtem, ahogyan éreztem, hogy Bellát is ellepi az ijedség, ezért simogattam őt.

- Alice, minden rendben? – kérdezte aggódva fivérem szerelmétől. Mindenki körülvette Alice-t.

- Rosszat sejtek. – válaszolta Alice. Olyan volt, mintha egy kicsit nem lenne magával. – Halál szagát érzem.