18. fejezet- A telefonhívás

 Sziasztok. Már nagyon régen írtam ide, de nyaralni voltam :) De most visszatértem :D Jane, te adtál szabad kezet :D Én nem adtam volna magamnak :D Na, mindegy :D Nem tudtam aludni, ezért megírtam nektek reggel a fejit :D Komi határ él :D Leloptam a képet oldalról :D Jó olvasást :)

  Kaméleon szemszöge:

Újabb öt nap telt el. Öt szenvedéssel teli nap. Időközben sikerült elköltöznünk a Texasi házba. Bella próbálja tartani a „minden rendben van, jól vagyok” maszkját, de mindannyian tudjuk, hogy ez nem így van. Nem nagyon keresi a társaságunkat, szeret egyedül elvonulni a szobájába. Próbálja tagadni, de mindannyian tudjuk, hogy sírni vonul vissza. Mégis próbál erős maradni a pici miatt. Én nem értek egyet azzal a döntésével, hogy Edward ne tudja meg, hogy nemsokára apa lesz. Bella szerint semmi értelme se lenni elmondani neki, hisz úgysem szeretné. De mi van, ha Edward csak azért mondta, hogy nem szeretne gyereket, mert azt hitte, hogy nem lehet neki? Ez sem kizárható tényező. De Bella miért is kérdezett volna rá? Á, minek! Túl forrófejű. Hamar felkapja a vizet, és olyankor se nem lát se nem hall. Már említettem ezt neki párszor, de leintett, hogy ne szóljak bele.

- Már megint Belláékon agyalsz? – Húzott vissza a valóságba Kín hangja. Hát igen! Az utóbbi időben állandóan ezen a problémán rágódom. Végre kettesben lehetnénk, de én még ezt is elrontom. Rajtunk kívül csak Bella tartózkodik még a házban. Természetesen ő a szobájában. Alvás címszó alatt.

- Ne haragudj! Mostanában alig törődtem veled, és még most is elrontom a pillanatot. – Bújtam hozzá restelkedve.

- Nem haragszom. Rád sohasem tudnék haragudni. – Ölelt át. Mivel érdemeltem én ki ezt a pasit? Fel nem foghatom. Összebújtunk és csendbe burkolóztunk. Nem is kell ennél több.

- Tudod – szólalt meg váratlanul Kín – én nem szeretek beleavatkozni mások magánéletébe, de engem is aggaszt Pyro. Alig eszik, folyton magányra vágyik. Teljesen össze fog omolni idővel. Haragszom arra az idiótára, sőt, kifejezetten meg tudnám ölni, amiért ekkora baromságot hordott össze, de Pyro-nak szüksége van rá. Szerintem találhatna jobbat is Edwardnál, de ha neki ő kell, akkor ezen nem tudunk változtatni.

- Mit akarsz ezzel mondani? – Pillantottam fel rá. Lélegzetvisszafojtva vártam válaszát.

- Hozzuk őket össze! Tudod, hogy nem vagyok ezeknek a kis magánakcióknak a híve, de nem akarom továbbra is így látni Pyro-t. – A legcsúcsabb pasi az enyém. Ott csókoltam, ahol csak értem.

- Elég lesz. – Szakította meg mosolyogva tevékenységem. – Inkább találjuk ki, hogyan csináljuk.

- Már van is egy ötletem. De ahhoz meg kell szereznünk Pyro mobilját. – Felpattantam a kanapéról, majd Bella szobája felé vettem az irányt. Most az egyszer azért imádkoztam, hogy tényleg aludjon. A szobája előtt megtorpantam, majd lassan benyitottam. Az ágyán feküdt, szemei lecsukva.

- Pyro – szólítottam meg suttogva. Nem ébredt fel. Akkor ezek szerint tényleg alszik. Felsóhajtottam. A mobil az éjjeliszekrényen volt. Egy kis nehezítés. Lábujjhegyen odalopóztam, majd elemeltem. Még mindig nem ébredt fel. Szegény nem festett valami túl jól. Arca meggyötört volt. Nem sokat aludt az utóbbi időben. Az akció befejeztével kisomfordáltam a szobából, majd visszasiettem Kínhoz.

Edward szemszöge:

Amióta Bella elment, a napok összefolytak számomra. Amióta kilépett az életemből, nincs miért élnem. Mégse jutott még egyszer sem eszembe az öngyilkosság gondolata. És hogy miért nem? Szenvedni akartam. Szenvedni, amiért nem tudtam boldoggá tenni azt a nőt, aki a világon a legtöbbet jelentette számomra. Mit jelentette? Még mindig ugyanígy érzek iránta, és ez az érzés sohasem fog megváltozni. Mindig is övé lesz a szívem. És nemcsak képletesen értem. Amikor kilépett azon az ajtón, magával vitte a rég nem dobogó szívem is. A szívet, amiről azt hittem, hogy sohasem lesz képes szeretni. De elcsesztem. Én még erre sem voltam képes. Belülről vérzek, és ez a fájdalom nem akar elmúlni.

- Köszönjük, hogy figyelsz ránk. – Hallottam meg Rosalie hangját. Riadtan kaptam fel a fejem. A nappaliban ültem a családommal. Hogy jutottam ide?

- Azt még megértem, hogy a csajok shopping tervei nem igazán kötnek le, de hogy a baseball sem? Buzi lettél? – Vágott oldalba Emmett. Még ilyenkor sem képes befogni. Nagyon is jól tudja, hogy min megyek keresztül, de még most is szórakozik rajtam. Jelen pillanatban azonban semmi kedvem sincs belefolyni a kisded játékába. Inkább némán meredtem magam elé.

- Elég volt! – Csattant fel Rosalie. – Eddig mindenki elnézte neked a viselkedésed, de most betelt a pohár. Nem mi tehetünk arról, hogy elcseszted Bellával.

- Rosalie…

- Hadd mondja csak. – Intettem le Esme-t. Ennél jobban már amúgy sem süllyedhetek mélyebbre. Ő pedig legalább kiadhatja magából. Nővérem továbbra is mondta a kis mondókáját, de én nem hallottam meg. Az utóbbi napokban ezt a fantasztikus képességet sikerült tökéletesen elsajátítanom. Furcsa, hogy Carlisle is itthon van. Egyáltalán milyen nap van ma? Mondjuk, nem mintha sokat számítana. Néha bólogattam is, jelezvén Rosalie-nak, hogy egyetértek vele.

- Edward – integetett a szemem előtt Alice. „ Nem tudom, miről maradtam le” arcot vágtam.

- Telefon – válaszolta meg, ki nem mondott kérdésem. Tényleg, nekem olyanom is van. Kivettem a zsebemből a kütyüt. Majdnem elejtettem, mikor megláttam a kijelzőn a hívót. Gyermeki izgalommal nyomtam meg a fogad gombot.

  Kaméleon szemszöge:

- Biztos vagy benne? – Kérdezte meg tizedjére is Kín. Szerinte mi változott az előbbi 9 igenem után? Férfiak! Megkerestem a számot, benyomtam a hívásgombot, majd vártam. Bella csak ne most ébredjen fel. Ha ez kiderül, nekünk végünk.

- Bella? – Hallottam meg Edward izgatott hangját.

- Nem Bella vagyok, hanem Kaméleon. – A vonal túlsó végén sóhajtottak. Ez egy fájdalmas sóhaj volt.

- Nincs sok időm. Azért hívtalak, mert valamit tudnod kell. Bella szeret téged. Csak hazudott neked. – Kezdtem el hadarni.

- Miért hazudott volna? – Szólt közbe Edward. Miért nem tud egy percig csendben maradni? Nincs időm bájcsevegésre. Csak a tényeket akarom közölni, erre beleszól.

- Mert terhes. – A vonal másik végén síri csend állt be. Megszakadt volna a vonal?

- Itt vagy még? – Kérdeztem néhány másodperc csönd után.

- I…igen – kezdett el dadogni. A vámpírok ennyire beszariak lennének?

- Folytatom. Szóval terhes tőled. De te kijelentetted, hogy nem szeretnél gyereket. Ezért hazudott neked. Nem akarta a nyakadba varrni a picit.

- És jól van? Hol vagytok? Azonnal odamegyek.

- Tedd le a telefont! – Hallottam meg Bella hangját. A lépcső tetején állt, és igencsak dühös pillantásokat küldött felénk. Döbbenetemben képtelen voltam bármit is cselekedni.

- Tedd már le! – Ordított rám. Továbbra sem mozdultam. Kín kikapta a kezemből a készüléket, és a beszélgetés megszakadt.

  ( Edward szemszöge)

- Tedd már le! – Hallottam meg Bella hangját, majd a vonal megszakadt. Mi? Ne, csak kérlek ne most. Visszahívtam Bellát, de semmi. Nem vették fel. Majd egy idő után ki is kapcsolták a telefont. Miért velem történik mindez? Istenem! Apa leszek. Ez a tény mindenen változtat. És szeret engem. Bella szeret. Csak az én ostobaságom miatt ment el. De csak azért mondtam, hogy nem akarok gyereket, mert nekem elméletileg nem lehetne. De a jelek szerint mégiscsak lesz. Ez csoda. Lehet, hogy lesz egy Bella kicsiben? Az fantasztikus lenne.

- Ez egyáltalán lehetséges? – Fordult Rosalie Carlisle felé.

- Még nem hallottam ilyesmiről. De ha ez tényleg igaz, akkor muszáj megkeresnünk Bellát. Ki tudja milyen hatással lesz a szervezetére a kicsi. Mellesleg az sem elfelejtendő tényező, hogy Edward vámpír, Bella pedig mutáns. Senki nem tudhatja, Bella mit is hordoz pontosan a szíve alatt. – Állapította meg orvosilag Carlisle. Ez engem most nem érdekel. Jelenleg meg szeretném őket találni.

- Szóval elszórtad a magjaidat? – Vigyorodott el Emmett. – De akkor hogy fogják hívni a kicsit? Tánpír? – Röhögött a saját viccén. Még ilyen komoly helyzetben sem képes befogni a száját?

- Fogd be! Jelenleg mindenáron meg kell találnunk Belláékat. Valaki valami ötlet? – Fordultam a család felé. Percekig csak hallgattak. Nem bírom ezt a várakozást. Felálltam, és járkálni kezdtem. Mit agyalnak ennyit? Egyszerűen induljunk a keresésükre és kész. Engem megöl az ideg. Ők hogy képesek csendben maradni? Fel nem fogható ép ésszel.

- Befejeznéd? Kikészítenek az érzelmeid. – Üvöltött rám Jasper. Még sohasem láttam ilyennek. Lehet, kicsit idegesítő vagyok? Jelen pillanatban még ez sem érdekel.

( Kaméleon szemszöge)

Bella továbbra is némán állt a lépcső tetején. Miért nem csinál valamit? Kezdjen el kiabálni, vagy csapkodni, csak ne hallgasson. Kikészít a hallgatása.

- Pyro? – Szólaltam meg végül én. Eddig bírták az idegeim.

- Igen? – Nézett rám kérdőn.

- Mondanál valamit? – Keltem ki magamból. Elvesztettem a kontrollt magam felett.

- Mégis mit mondjak? Hogy köszönöm, amiért hátba támadtatok? Hogy voltatok képesek felhívni? Hisz tudjátok, hogy mit mondott. Azt hittem, ennyi évvel a hátunk mögött, hogy kitartunk egymás mellett. Egy családnak tartottam magunkat. De ti elárultatok. Inkább ő, mint én? Hát már senkiben sem bízhatok meg? – Kezdett el dühösen lefelé lépkedni.

- Vigyázz… - kiáltottam hiába. Megcsúszott, és elkezdett lefelé gurulni a lépcsőn.

Sok dolog.

Annyi dolog van, amit tisztázni szeretnék, és nem éppen a feji elejére szerettem volna ezt mind belesűríteni, mert akkor nagy valószínűséggel el sem olvassátok.
Na szóval, első dolog:
Egyes olvasóknak nem tetszett az, hogy én szerettem volna, ha Bellának, és Edwardnak van egy gyereke. Ne nézzetek pofátlannak, de szerintem ez az én döntésem is, meg persze Puszmó-é nemcsak az olvasók kénye kedve szerint akarjuk megcsinálni Puszmóval. Szóval úgy döntöttem, hogy kaptok egy kis büntetést, amit azoknak ajánlok, akik nem voltak megelégedve.
A büntetés pedig az, amit majd meg fogtok látni a könyv végén. Csak bizalmasaimnak árultam el, vagyis nem sok embernek, de higgyétek el, hogy nem éppen fognak ennek örülni pozitív olvasóink. 
Második dolog: 
Mi ez a kevés komi? A belemet is kidolgoztam mégsem lett meg a kért komiszám, pedig tényleg nagyon sokat dolgoztam vele. Tíz, és negyed oldal lett, és nem valami sok olvasó volt hajlandó írni egy aprócska is komit, amiben azért valami szerepel. Sosem követeltem meg, most sem fogom, de azért kérlek. A második dolog, amiért kaptok egy kis büntit, majd meglátjátok pontosan milyen formában. 
Harmadik dolog, ez már pozitív:
Több, mint tízezer látogató, és egy híján hetven rendszeres olvasó. Ez nagyon nagy szó, és tényleg nagyon köszönjük nektek. Fejemet hajtom előttetek, s nagyon örülök mindennek. Majd kaptok cserébe egy kis ajándékot, szerintem még holnap, vagy ma ki fog derülni.  Remélem örültök majd neki.
Negyedik dolog:
Még mindig nagyon örülök neki, és ezer hála Patríciának, és Brixinek, hogy valószínűleg én fogom Esme hangját kölcsönözni Tia, Megújulás című fanficének hangoskönyvében. Igyekszem majd a legjobbat nyújtani, kétszáz százalékot adni, és remélem majd valahogy sikerülni fog. 
Ötödik dolog:
Feltettem új szereplőket, s minden bizonnyal lesz még egy, aki kulcsfontosságú lesz a 2., és a 3. kötetben. Ám nem csak új szereplőket tettem még fel, le is lőttem a poént, szokásom szerint. :-D
Köszönöm azoknak, akik mindig hűségesen olvastak, és olvasnak. Sokat jelent. Köszi, és Puszi: Jane.

17. fejezet

Ez volt életem leghosszabb, és legtartalmasabb, legeseménydúsabb fejezete. Nem megölni, nem utálni engem. :-D 10 és negyed oldal*_____*

17. fejezet

Meghalt a világom…

Az ég arcán egy nehéz gondolat száll,
az a felhő, az a vad és komor;
mint lelkibeteg, kire éji harc vár,
hánykolódik szélben a bokor.
(Nikolaus Lenau)

Talán mi irányítsuk a sorsunkat, vagy pedig csak marionett bábúként mozgunk? Talán. Meg kell elégednünk azzal, hogy vannak dolgok, amiket nem mi irányítunk.

A sorsunk irányítja saját magát, s mi nem tehetünk semmi, mint hogy engedelmeskedünk neki.

Tudtam mi a dolgom, tudtam mit kell csinálnom, és ha még mákom is van talán megúszom, de tudom, hogyha a szerencsémen múlik, akkor már akkor meghalok, mielőtt még ott lennénk.  Sokkolóval olyan gyorsan futottunk, amilyen gyorsan csak tudtunk, s erősen ziháltunk, mikor nagy nehezen odalopóztunk a fák mögé. Nem tévedtem, nem csak Hamilton volt ott, hanem még sok mutáns is, majdnem annyi, mint a mi kis csapatunk.

Hamilton mosolyogva nézte, amint a mutánsai harcolnak a maroknyi kis csapattal. Majd én letörlöm a vigyort a bugyuta képéről abban biztos vagyok. Nem ússza meg szárazon. Elevenen megégetem, mint a csirkét szokás Japánban…

- Szerintem menjünk. – teljesen be volt sózva paradicsom vörös színű hajú barátnőm. A harc izgalma, nem is tudom miért van jóban Emmettel…

A kezem égett a vágytól, hogy ismét megsemmisítő csapást adjon le, de tudtam, ha használom, akkor nem csak ellenséges csapatból halnak meg többen is, hanem persze a mieinket is elevenen megégtem, amit nem nézne jó szemmel jóformán senki sem. Hamiltonon kívül persze, őt nem igazán érdekli, hogy mit csinálok a mutánsaival, mondván „úgy is szerez másikat”, ami persze igaz, de ezek is életek, amik félre vannak vezetve, beprogramozva a rossz cselekedetekre.

Gondolkodtam mi lehet a többiekre, biztosan már csak mi ránk várnak.

- Kérlek, induljunk már, én nem akarom ez nézni! – Sokkoló nagyon ideges volt, ezúttal értettem az okát.  Elindult, megállíthatatlanul, bár most én is harcra éhes voltam, mondhatni a vörös köd ellepte az elmémet, hogy ölhessek végre.

A kezem abban a pillanatban lángolni kezdett, s beborította az egész testemet, mintha csak benzinnel mosakodtam volna meg reggel. Pedig akkor még nem is számítottam erre, hisz fesztelenül boldog voltam szeretett társam oldalán. Fesztelenül vidám, és szerelmes. Micsoda furcsa szónak hangzik most, pedig eddig értettem az értelmét, most a düh elvakított, pedig tudtam, hogyha nem nyugszom le, akkor nem fogok rendesen gondolkodni, és ha nem gondolkodok normálisan, és nyugodtan, akkor nekünk tényleg befuccsolt. Márpedig akkor sajnos ennyi volt a boldog élet, amit egyenlőre még nem nagyon készülök mostanában feladni. Hamilton előnyben volt a múltkor, most már nem, vége van, megölöm. Az én kezem által fog meghalni, amit azt első szabadulásom előtt is bőszen tervezgettem. Meghal, mert meg fogom ölni. Ennyi volt hosszú ugyan, de boldogtalan életének. Nem volt senki sem, aki megmutatta volna neki mi is az a szeretet, a szerelem, amit elvett más különlegesnek számító lénytől, mint például több ezer mutánstól.   Én fogom megölni, és fogom felgyújtani, hogy írmagja se maradjon, s a homokot, ami maradt belőle elvigye a szél mindet, s szerte szét szórja a világban, hogy a mutánsok végre fellélegezzenek, a tudósok vezetője meghalt, márpedig mutánsháborúra nem számítok, nézve a tömegesen megritkított fajtánkra.

Az erőt éreztem a csontjaimon, s a tűz, mely táplálta csak az erőmet tovább égett, s Sokkolóra pillantottam, aki éppen kifújta a levegőt, s kacajt is hallottunk. Hamilton kacarászott a széken, amin ült. Valójában egy földalatti bázis volt beágyazva a homokba. Sok mindenki ott volt, s körmöltek rendesen a kis füzetecskéjükbe. Na meglátjuk miután szarrá égetem őket tudnak-e majd ilyen bőszen körmölni. Sokkoló látta rajtam a gyilkos dühöt, s megértően nézett rám.

- Megtapasztalják azt, amit kell, erről gondoskodom. – nézett le, s begörnyedt az ugráshoz. – Az életemet adnám érte, hogy minden ebbe a világba nem való személyt megölhessek. Előnyben vagyunk, mert jó képességeink vannak. Igaz a homok ember eléggé klassz. – intett arra a mutánsra, aki képes volt apró szemcsékre, azaz homokká változni. Bestia ütései hasztalanok voltak, de tudom, hogy nem legyőzhetetlen. Mondjuk Sokkoló helyében talán én nem azt a szót használtam volna, hogy klassz. Undorító, hogy erre használja a csodás képességét, hogy olyan mutánsokat öljön, akik csak a jót akarják a magafajtának.

- Igen, de az a másik nagy problémát jelent számunkra. – böktem a fejemmel a másik mutáns felé.  A férfi erős kátrányt lökött ki magából, és ha nem vigyázol, és az elkap mondhatni véged van.

- De a tűz felemészti az is. – értett egyet. A türelmem fogyni kezdett, s az arcomat ellepte a tűz. Furcsa, hogy a küzdelem hevében észre sem vették a jelenlétünket. Hirtelen ismét hallottunk egy nagy robbanás szerű hangot, s tudtuk ki csinálja ezt. Az egyik mutáns mondhatni pokolgép formájában működik. Szinte már-már felrobbant mindent, amire néz. Életveszélyes mutatvány vele kikezdeni.  A másik pedig el tud vakítani, hogyha a szemébe nézel. Amúgy egészen legyőzhetőnek tűnik, más szemmel nézve ő is életveszélyes. Hisz ha megvakít könnyűszerrel elintézhet a többi mutáns.

Szóval teljesen veszélyes. Félelmetes képességekkel rendelkeznek, de fel kell vennünk a harcot, meg kell próbálnunk.

- Oké, vakító pasas az enyém. – csapott le rá Sokkoló, mintha valami játék lenne.

- Lefoglalom a homokembert. – mondtam én is, és begörnyedtem felkészülve az ugrásra. Gyerünk Bella, menni fog! – szuggeráltam magamat gondolatban, s kicsit lenéztem is, mert kicsit skizofrénként néztem ki, már ha valaki képes lenne olvasni a fejemben. Görnyedés közben megpillantottam Kaméleon szemét, mely macska formában világított. Kacsintott, majd Sokkoló elrugaszkodott, s megbénította az általa kinézett egyént. A tűz lángnyelve finom bizsegést futatott végig egész testemen, s támadásra készen állt.

- Akkor hát… show time! – suttogtam, majd én is elrugaszkodtam a földtől, s leugrottam. Egyenesen macska mód értem földet, s el kellett ugranom, mert a homok ember engem támadott. Úgy látszik ő is engem nézett ki, mint ahogyan őt óráknak tűnő percekkel ezelőtt.

- Velem a homok ne packázzon! – morogtam, majd a kezemet felemelve megcsavartam, s a kezemmel löktem egyet rajta. – Idenézz! – a másik kezemben egy hatalmas vízsugár szállította a vizet egyenesen a homokemberre. – Tessék! Mostantól már nem homok, hanem inkább sár ember vagy! – morogtam, majd teljesen eloszlattam mindenhol a vizet, s ő ordítva olvadozni kezdett. Tudtam, hogy nem öltem meg, hisz hamarosan megszárad, de így legalább képtelenné tettem egy jó ideig a támadásra.  Ideiglenesen jó. De akkor valami történt. Nem csak massza lett belőle, hanem valami más is úszkált a masszában, ami tulajdonképpen ő volt. A többiek nem figyeltek rám, hanem egymás megölésével foglalkoztak. Felszedtem azt, ami ott úszott benne, bár nehéz volt, mert szinte már kapaszkodott. Egy kerek tárgy volt, direkt az ilyen laborokban kifejlesztett kütyü. Nem értek az ilyenekhez, én nem vagyok tudós. Isten ments!

Hallottam egy hatalmas sikítást, s láttam, ahogyan Bestia a földön fekszik, s kínok közt vonaglik. Éreztem a vér szagát, vagyis azt a jellegzetes rozsda szagot. Szerencsére a mutánsok vére merőben más, mint az embereké. Szerencsére az évek során megedződtünk. A mi vérünk nem szolgál táplálékul  a vámpíroknak, mert nem olyan az illata, tehát nem is finom. Ez olyan, mint az emberek számára az ehetetlen étel.

Siettem, s a futástól eléggé zihálva mélyesztettem a földbe a drága robbantós emberünket. Tudom, hogy még nincs vége, de ideiglenesen ő is el van intézve.

- Köszönöm! – kiabálta nekem Bestia, mire egy kacsintással elintéztem, s elütöttem a kátrányembert vissza a falhoz.

- Pyro! – hallottam Kaméleon kiáltását, s Kínnal együtt ugrott le, s vetette bele magát a harcba. Elsőnek kinézete magának a kátrányembert.

Hatalmas robbanást hallottam, s egy hatalmas szúrást éreztem a hátamnál. Pont ott, ahol a legveszélyesebb a mutánsok számára.

- Szedjétek le a nyakukról a csippeket! – kiabáltam, s folyamatosan gyengülni kezdtem. Éreztem az érzést, amit már egy párszor „majdnem halálaim” során megtapasztaltam. Egyre jobban gyengültem, s végül összerogytam a földön, majd az utolsó döfést akarta nekem szánni, mikor azonban összerogyott, s kiáltozni kezdett…

- Pyro. – szaladt oda hozzám Kín, s nekem ömlött a vér a hátamból. Rettentően fájt, s éreztem, hogy a végtagjaim nagy részét már nem tudtam megmozdítani.  Elzsibbadt, majd teljesen elernyedt. A szemeim le akartak csukódni, de kitartóan küzdöttem ellene. Élnem kell, egyenlőre nem halhatok meg, élnem kell, meg kell ölnöm Hamiltont…

Hamilton.

Ahogyan a név beleitta magát a fejembe rögtön a haragtól keltem szinte már új életre. Hatalmas kiáltásom zengte be a környéket, ahogyan a fájdalommal mit sem törődve emeltem fel a kezemet, pont arra, amerre a drága tudósok, és a tanulótudósok voltak, hogy mindenkit meg tudjak ölni.

Halál mindenkire, aki itt rosszat akar minden mutánsnak a földön!

A kezemmel előhívtam a legismertebb elememet, s a tűz, mintha csak erre várt volna fénysebességnél is előbb gyújtotta fel a labort, s láttam, ahogyan fel készül robbanni az egész kacatgyár, ezért gyorsan tűzpajzsba zártam minden mutánst, ahogyan azt még annak idején első szabadulásunkkor tettem, így megvédve őket a lángoktól. Sikítottam, mert az erőfeszítés fájdalommá váltott át, s a robbanásba minden erőmet belevittem mindent, ami eddig is volt.

Kaméleon nyüszített, s Sokkoló feküdt a földön, szemeit bezárva, s ijedten pillantottam rá, de Kín a vállamat fogva próbált meg koncentrálásra bírni. Árnyék sem maradt a helyén. Oda jött mellém, s megfogta a kezemet ezzel próbálva engem jobb koncentrációra buzdítani. Árnymacska finoman elmosolyodott, majd megfogta a másik kezemet. Kaméleon oda jött Árnymacska mellé, majd emberi alakba visszaváltva megfogta a kezét. Sokkal jobb volt, melegség járta át az egész testemet.  Sokkoló feltápászkodott, s enyhe mosollyal az arcán ment oda jött Kínhoz, s megfogta az ő kezét. Bestia is oda jött, s ő pedig Sokkoló kezét fogta meg, így egyesültünk egy nagy láncba.

Egy család voltunk, tudtuk, hisz a mutánsok mindig szinte testvérként egyesültek. A többieket néztük, akik meglepetten néztek körbe, hisz most, hogy leszedtük róluk az a tudós kütyüt már normálisan tudtak gondolkodni, saját akarattal. Finoman elmosolyodtam, majd mikor közelebb jöttek hozzánk sokkal jobban éreztem magamat. Az energiám visszatért, s a szeretet begyógyította a sebeimet. Mutáns dolog, a negyedik csakra.

- Gyertek, fogjátok meg a kezüket. – intettem nekik, s bólintottak. Hiába, ők is ki akarnak szabadulni innen,  s bosszút állni elfogójukon, Hamiltonon.

- Most meg fogsz halni! – szólalt meg Homokember.

- Megfizetsz azért, amit velünk tettél! – hallatszódott Kátrányember nyugtató basszusa.

- Nem fogsz több mutánst vizsgáltatni a halálig! – értett egyet a Robbantós emberke.

- Nem fogod azt csinálni, mint amit velünk, és még velük, meg persze több ezer mutánssal is! – vette át a szót a vakítós gyerek. Érdekes volt, hogy mind megszólaltak, sőt, velünk voltak, és melegséget bocsátottak ki. Nagyon jól esett, hogy mellettünk vannak, és segítenek nekünk.

Akkor viszont olyat hallottam, amit nem akartam, hogy halljak, míg nem végeztünk.

- Bella! – kiáltotta a világ legszebb hangja.

- Edward! – sikkantottam, s örültem, hogy végülis itt van.

Az egész Cullen család, és még Electro is ott volt. Vigyorgott rám, én pedig szerényen mosolyogtam vissza rá.

- Gyorsan, mert mindjárt robban! – kiabáltam fel nekik.

Először Electro ugrott le Rosalieval, majd Emmett is, utána Esme, és Carlisle, Alice, és Jasper, aztán pedig Edward ugrott le, pontosan mellém. Kín helyet adott neki, s egymásra vigyorogtak. Hé, mikor lettek ezek ennyire jól?

- Most megkapod azt, ami tettél velem tizenhárom év alatt! – morogtam vészjóslóan, s az eddig becsukódott szemeim kinyitódnak, s éreztem, hogy a szememben a lángok vad táncot járnak.

- Megkapod azt, amit megérdemelsz! – kiabálta Kaméleon is. – Amiért megrágtak engem a patkányok! – kiabálta magából teljesen kikelve. A harag nagyon erősen irányított minket, mégis meg volt a saját akaratunk.

- Amiért belénk égetted azt az átkozott jelet! – kiabálta Sokkoló is.

- Amiért nem adtál nekünk enni! – kiabálta Electro is. Teljesen jó volt, tele volt energiával, éreztem.

- Amiért legyengítettél engem, és a többieket is! – morogta Árnyék megszorítva a kezemet.

- Amiért úgy bántál velünk, mint valami ufókkal! – Bestia most hasonlított igazán egy macskára. Szinte már fújt, mint macska a kutyára.

- Legfőképpen azért, mert nem hagytál minket élni! – fejezte be Árnymacska is.

Akkor már nem bírtam magammal, s hatalmas robbanással tettem a földdel egyenlővé a kis labort, s minden benne dolgozó tudóst. Hiba volt ide jönniük, hiba volt, de még mekkora.

A lángok elnyelték a labort, s Hamilton itt élte meg utolsó napját, s most száműztem őt a pokolra, ahogyan az kirendeltetett nekem.

- Hát meghalt. – sóhajtottam, s ismét gyengülni kezdtem. – Most már nyugodt vagyok. – lerogytam volna a földre, ha a többiek egy emberként fognak meg. A bosszúnak édes íze van, s én éreztem a számban. Egyrészt ezért próbáltam meg élni, ezért, hogy megölhessem legutálatosabb ellenségemet.

Erősen ziháltam, s a térdeim remegtek az erőfeszítéstől. Nem igaz, hogy mindig én sérülök meg, mindig én halok meg, vagy mindig én támadok fel.

Ez nem véletlen… Biztos, hogy a sors nekem ezt rendelte ki, és érzem a csontjaimban, hogy még nem halhatok meg végelgyengülésben…

- Jól vagyok. – suttogtam, de azért a tömeg egy kicsit ment szét, hogy Edward fel tudjon kapni, és a karjaiban vigyen vissza.

- A mi házunk közelebb van, mint a tiétek. – mosolygott. – Ezért most oda viszünk titeket.

- Ne engem vigyétek, hanem Kaméleont. – suttogtam lehunyt szemekkel beszívva Edward jellegzetes méz-orgona-napfény illatát, mely altató hatással bírt rám nézve. – Ő terhes, én bírom az iramot. – próbáltam kimászni a karjaiból, de nem ment. Egyrészt, mert Edward erősen tartott úgy, hogy ne bírjak kimászni ismerve engem, másrészt pedig azért, mert tényleg nagyon gyenge voltam, nem tudtam volna talpra állni. Hiába, annyira még nem vagyok profi a robbantásokban.

- Majd én viszem őt. – szólalt meg Kín. – Én bírom, különben is, ő az én barátnőm. – vigyorgott rám, és én egyre laposabbakat pislogtam. Álmos voltam, de nem akartam még elaludni, mert minden percet ki akartam használni az időnkből, amit ketten tölthetünk, végtére is nem tudjuk mit hoz a holnap.

- Aludj, kérlek. – kérlelt Edward édes hangon, és én tényleg próbáltam ellenállni, tényleg, de nem ment!

- De nem akarok. – nyafogtam, mint egy kisgyerek, ami egyébként nem szokásom. – Veled akarok maradni. – dörgölőztem hozzá, mint egy macska.

Kuncogni kezdett, majd szinte már dorombolt.

- Aludj nyugodtan, többé úgy sem eresztelek el. – mosolygott, majd a lelkemet nyugodtság árasztotta el.

- Jasper, ez nem éri. – motyogtam, de a szemeim már csukva voltak. Hallottam Jasper kuncogását, majd szépen lassan lehunytam a szememet, és elaludtam.

Arra ébredtem, hogy rám süt a nap, s mosolyogva nyitottam ki a szememet. Tapogatóztam, hátha megtalálom Edwardot, de helyette csak az üres takarót találtam, s egy jó erős hányinger érzetet.

Gyorsan siettem be a WC-be, s még éppen időben hajoltam bele, hogy kieresszem a fölösleges gyomromba való dolgot.

Mikor végeztem gyorsan megmostam az arcomat, és megmostam a fogamat. Visszasiettem az ágyra, s ott találtam egy cetlit. Hogy lehet, hogy eddig ezt nem vettem észre?

Mikor felismertem szerelmem gyönyörű kézírását örömmel olvastam el.

„Jó reggelt álomszuszék!  Sokáig aludtál, és nekem vadászni kellett mennem, mivel már régen voltam. Remélhetőleg ott leszek, mire felébredsz, de ha nem, akkor menj csak le Esmehez, és a családodhoz, gondolom már lent vannak, és reggeliznek. . Szeretlek: Edward.”

Elmosolyodtam, majd felöltöztem, és lesiettem a lépcsőn, egyenesen a konyhába. Sokkoló, Kín, és Kaméleon komolyan mondom, hogy két pofára zabálta az ennivalóját.  Elmosolyodtam, majd leültem.

- Jó reggelt. – köszöntem nekik egy ásítás közepette. Nagyon álmos vagyok, és ha jól emlékszem, akkor sok minden hülyeséget összeálmodtam. Ez azért számomra furcsa.
- Jó reggelt neked is. – köszöntek egyszerre, majd Esme letette a tányéromra a tojást. Valahogy még a szagától is hányingerem volt. Fintort vágtam, mire Esme azonnal megkérdezte:

- Nem szereted? – kérdezte rám nézve angyali arccal.

- Sajnálom, de most nem tudom megenni. – a gyomrom összerándult.

- De hát te nagyon szereted a tojást. – nézett rám Kín.

- Tudom, de nem tudom, nem bírom megenni. – ráztam meg a fejemet. – Különben is, hányingerem van. – fogtam meg a hasamat.

- Ha nem tudnám, hogy nem, akkor azt mondanám terhes vagy. – nézett rám nevetve Sokkoló. Kaméleonnal összenéztünk. Tudtunk mi történt: mi van ha tényleg terhes vagyok?

- Én most fel megyek! – sóhajtottam, s reméltem, hogy utánam jön.

- Én is megyek. – mosolygott Kaméleon. Kín és Sokkoló vállat vont, de még Kín gyorsan lopott egy csókot Kaméleontól.

Amint becsukódott az ajtó Kaméleon a táskájában kezdett el kutakodni.

- Tegnap, míg te aludtál áthoztunk egy csomó dolgot a régi házból. – mondta, majd előhúzott egy terhességi tesztet.

- Igen, és?

- Több tesztet vettem, hátha még kell valamelyikkőtöknek, és igen, látom kellett. – mondta, majd elmosolyodott. Gyorsan kimentem a fürdőbe, s megcsináltam a tesztet.

- Na mi van? – dörömbölt az ajtómon, nekem pedig gombóc nőtt a torkomban.

- Öhm… - nyögtem, majd kitartóan bámultam a pozitív tesztecskét.

- Mi történt? Na mond! – kiabálta lelkesen. Kinyitottam az ajtót, s megszólaltam.

- Pozitív. – a hangom rekedtes volt, de a melegség ismét átjárta a testemet.

- Mutasd. – fordította felé a tesztet. – Két csík...vagyis juhú! – sikította, majd vigyorogva nézett rám. – Gratulálok! Mikor mondod el Edwardnak?

- Majd egy kicsit később, addig is maradj csöndben, kérlek, nem akarok, hogy mások is tudják. – mondta, majd vigyorogva bólintott.

A napok gyorsan teltek, úgy, hogy észre sem vettem. A másik mutáns csapat elment, mondván megpróbálnak új életet kezdeni, de ha segítség van, akkor nyugodtan hívjuk őket, mert segítenek nekünk bármit is kérünk tőlük. Ez kedves volt tőlük, de remélhetőleg nem lesz szükségünk a segítségükre egy bizonyos ideig. Ideges voltam, és alig bírtam elrejteni a rosszulléteimet Edward elől. Kaméleon annyira lelkes volt, s hálát adtam az istennek, hogy Alice nem látja a jövőnket, és hogy Edward nem tud a gondolatainkba olvasni, mert akkor biztosan lebuktunk volna, már csak azért is, mert Kaméleon nagyon lelkes volt, s annyi sok fagyit evett, hogy már meg is látszott rajta, ám ez Kín nem bánta, sőt, élvezettel ölelte magához szerelmét. Igazán nagyon édesek, és a kötelék még erősebbek lettek köztük, s mostantól biztosan elválaszthatatlanok lesznek.

Én és Edward nagyon szeretjük egymást, bár benne volt a pakliban, hogy nem akarja majd a gyereket, ha megmondom neki. Remélhetőleg akarja majd őt.

- Mi a gond, kicsim? – búgta a fülembe édesen Edward. Felnéztem rá, s csendben kápráztattak el aranybarna szemek csillogása.

- Semmi. – válaszoltam összeráncolva a szemöldökömet.

- Látom, hogy valami nyomja a lelkedet. – simogatta meg az arcomat, s én elpirultam. A hang a fejembe folyamatosan azt mondogatta: mond meg neki, kérdezd meg, mond meg.

- Edward. – szólaltam meg, s olyan volt, mintha nem is én mondtam volna, hanem valaki más beszélt volna helyettem.

- Mondjad, kicsim. – szólalt meg megcsókolva az ajkaimat.

- Te szeretnél gyereket? – kérdeztem tőle, s lélegzet visszafojtva vártam a hatást. Először meglepődött, majd rám nézett, gondolkodott, majd komoly képpel válaszolt.

- Nem. – válaszolta, s bennem elszakadt valami. A szemeimet összeszűkítve néztem rá, s azon nyomban felpattantam a helyemről, és a még ki nem pakolt táskámhoz rohantam.

Tudtam mit fogok csinálni: elmegyek, végleg elmegyek innen. Nem akarja a gyerekünket. Azt a gyereket, mely az övé, és az enyém is, nem akarja őt. Az én kicsikémet. Igaz, hogy elsőnek egy kicsit megijedtem, de ki nem ijedne meg, ha kiderülne, hogy terhes? De ő félig Edward végtére is, és persze félig én. És ha nem akarja azt, ami félig én vagyok, akkor nekem ő nem kell. Igaz, hogy szeretem, és soha az életbe nem fogok senki mást sem szeretni rajta kívül, de ő a gyerekem!

Más anya mit tett volna az én helyemben? Hm?

Kirohantam az ajtón, Edwardra rám sem nézve, s a többiekhez mentem. Szerencsére egy szobában voltak, és éppen beszélgettek. Mikor Kaméleon meglátott rögtön felpattant.

- Mi történt, Pyro? – kérdezte Kaméleon gyorsan. – Olyan falfehér vagy.

- Elmegyünk. – néztem rájuk. – Legalábbis ti maradhattok, én elmegyek. – nyeltem nagyot, s próbáltam nem sírni, s összecsuklani a fájdalomtól.

- Micsoda? – kérdezte Kín összeráncolva a szemöldökét.

- Elmegyünk. – ismételtem meg.

- De hát miért? – kérdezte ugyanazt.

- Azért, mert én nem maradok itt! – már majdnem kiabáltam, már majdnem elszakadt a cérna. – De ha ti akartok, mondom, hogy maradhattok itt, akkor leszek majd egyedül. Illetve… - elharaptam a mondatot, és jelentőségteljes pillantást váltottam Kaméleonnal. Megvilágosodott, majd felkapta a táskáját.

- Én vele megyek. – állt mellém, de az ajkamba harapva gondoltam arra, hogy még Edwarddal is el kell beszélgetnem. Mit mondjak neki? Valami ésszerű magyarázat kell.

- Akkor kénytelen leszek én is menni. – mondta Kín, majd ő is felkapva a táskáját Kaméleonhoz ment, gyors csókot váltottak, majd megfogták egymás kezét.

- Hülye lennék itt maradni nélküled. – mosolygott Sokkoló, bár szerintem sejtette, hogy nem fogok vele mosolyogni. Most nem vagyok abban az állapotban. – Te mentetted meg az életem. Ennél komplikáltabb dologba is belemennék miattad. – mosolygott, de aztán komolyra váltott. – Biztos, hogy menni akarsz, Pyro? – kérdezte.

- Igen. – néztem rá kemény tekintettel. Keményen, nem ismerek akadályt, ha a kicsimről van szó. – Mindjárt jövök. – mondtam, majd bólintottak. – Addig pakoljátok be a cuccokat a kocsimba. – mondtam, mire azonnal felkapták a holmijukat – Kín is vitte az enyémet -, s nekem még vissza kellett mennem a maradékért, ami még ott maradt.

- Bella, mi a franc van? – kérdezte tőlem Edward ijedten, mikor látta, hogy pakolok. – Mit csinálsz, szerelmem? – kérdezte. Többé már nem vagyok a szerelme, ha nem akarja az én kicsimet. Ő az én bébim.

- Hagyj békén, Edward. – morogtam, majd a táskámat a vállamra dobtam.

- De hát miért? – kérdezte édes hangon. Bella ne kábulj el, ő nem szereti a gyereked…

- Azért, mert… - nem akartam neki megmondani, hogy hazudjon nekem. Nem akartam…

Nem akartam előtte összeomlani, nem akartam, hogy itt essek darabokra.

Nem leszek gyenge, nem leszek olyan, aki bőgőmasina. ÉN NEM FOGOK ÖSSZEESNI! Nem vagyok az a típus, sosem voltam, sosem leszek, főleg nem olyan miatt, aki nem akarja a gyerekünket. Nem akarja őt, ez teljesen elvágta nálam azt a bizonyos cérnát.

Szeretem őt, a világon a legjobban, de a gyerekemet is a világon a legjobban szeretem.

Patthelyzetbe szorultam.

A világom teljesen összeomlott, és szerintem sosem leszek már a régi Pyro, vagy Bella, akárhogy is nevezzük.

- Bella, szeretlek, ne menj el, kérlek. – nézett rám, s a kérlelő hangszíntől még jobban voltam rosszabbul, mint jól.

- Sajnálom. – morogtam másfelé nézni. Próbáltam hideg, és kemény lenni, mint annak idején, de vele nem ment, mert jobban szerettem őt, mint bármi mást, persze őt máshogy, mint a lányomat, vagy esetleg a fiamat, az mindegy. – Most elmegyek, és nem szándékozlak többet látni! – mondtam neki, mire szinte darabokra esett össze előttem, ahogyan én is, mikor megmondta, hogy ő neki esze ágában sincs a gyerek ötlete sem.

Hátha nem kell, akkor nem kell.

- De Bella, miért akarsz elmenni? – kérdezte kétségbeesetten. – Mit nem adtam meg? Kérlek maradj! Bármit megteszek, csak kérlek maradj itt velem! – könyörgött. Miért nehezíti meg a dolgomat, mikor nekem még rosszabb, mint bármi más?

- Edward, elmegyek, nem akadályozol meg, érted? – kérdeztem tőle élesen, persze tetetetten.

- De mond meg az okot, talán lehet rajta segíteni… - nézett rám, s az aranybarna szemeibe ismét búskomorság szállt.

- ÉN MÁR NEM SZERETLEK! – kiabáltam neki, s idegességemen már semmi sem segített. Hiába is, hormonok azok hormonok.

Edward nem szólt semmit, én pedig szépen lassan mentem tönkre, és haltam meg vele együtt.

- Értem. – szólalt meg, majd a kezei, amivel át akartak ölelni hanyagul leestek maga mellé. Tudtam mit érzett, mert én is azt éreztem.

A lelkem egy része meghalt, a világom összetört, én pedig meghaltam, rendesen meghaltam. Nem akartam tovább ott maradni, s hálát adtam az istennek, hogy a családtagjai éppen vadásznak. Így nem kell nekik semmit sem mondanom, nem kell búcsúzkodnom. A lelki fájdalmam már így is elég nagy, nem kell, hogy tovább fokozzam. Nem tesz jót a gyerekemnek. Legalább miatta próbáljam meg uralni az érzelmeimet, és hanyagoljam a kitöréseimet.

- Most pedig megyek, de megígérek neked valamit. – néztem rá,s nagyot kellett nyelnem, hogy ki tudjam mondani a szavakat. – Nem fogsz többé látni engem, ígérem.

Nem szólalt meg, csak engem nézett, s szemei, mintha sírtak volna. Azt mondtam volna, hogy sír, ha a vámpírok képesek lettek volna erre, de persze nem.

Felkaptam a másik táskámat, s kimentem az ajtón. Mikor kiléptem az ajtón rögtön rám jött az átkozott sírás, és már nem érdekelt. Lássanak elmosódó sminkkel, lássanak megtörve, és széthullva. Lássanak, mert ezt az arcomat mutatom a világnak, és saját magamat.

Mert meghaltam Edwarddal együtt, meghaltam, mikor kisétáltam azon az ajtón, ezzel együtt kisétáltam az életéből. Vége volt, tudtam.

- Minden kész van? – kérdeztem, mikor leértem, s nem törődtem attól, hogy aggódva nézett rám. Nem érdekelt, mert meghaltam. A zombik persze sosem szépek.

- Igen, felőlem indulhatunk. – szólalt meg Kín. – Nem akarsz…?

- Nem. – tudtam mit akart. Nem akarsz elbúcsúzni a többiektől?

- Akkor menjünk. – nézett rám Kaméleon, és beült az anyós ülésre. Sokkolóval maradtunk hátul, míg Kín vezetett.

Beindította a kocsit, mire az felbőgött, s elindultam. Olyan gyorsan hagytuk el a Cullen villát, hogy mire oda néztem másodszorra már ott sem volt.

Mindenem eltűnt, a szerelmem, az életem, ezzel együtt az esélyem a normálisnak mondható, boldog életre.

Sokkoló vállára hajtottam a fejemet, s sírni kezdtem, míg ő folyamatosan simogatta a hátamat, s csitító szavakat suttogott a fülembe.

- Nyugodj meg, Pyro, minden rendben lesz, meglátod. – simogatott meg Kaméleon is. Persze neki könnyű azt mondani, hogy minden rendben lesz, mert ő neki ott van Kín, aki szereti őt, és ott van a gyereke, akit Kín már most Istenít, ott van a boldog élete, s ennek nekem még a fele sincs meg.

Megérkeztünk a hotelbe, és ott leszünk addig, míg Kaméleon el nem rendezi a Texasi házunkat. Viszonylag sok pénzünk van, mert az évek során az ember képes gyűjtögetni, ha nem feltétlenül szorul rá minden emberi szükségletre.

Persze ez engem nem fogott le, de jót akartam a gyerekemnek, s nekem ez a leglényegesebb dolog a földön.

- Most hagyjatok egy kicsit magamra. – kértem, mikor bementem  a szobába, amit én kaptam meg helyemül. Kaméleon bólintott, majd el kezdte húzni Kín-t, és vele együtt Sokkolót is.

- Szeretlek Edward. – suttogta magzatpózba bújva, s csendesen sírdogálva. Szeretem őt, de persze szeretni fáj, sajnos ezzel kell, hogy éljek, ezt kell, hogy elfogadjam. – Mindig is szerettelek, mindig is szeretni foglak, te vagy az én életem egyik része. – A kezem a hasamra vándorolt, s azon egy pukliszerűség volt. Ez nem kellene, hogy így legyen… Ez még nem teljesen normális…

A tükörhöz mentem, s felhúzva a pólómat megszemléltem jócskán gömbölyödő pocakomat. A világgal fogok szembe szállni  azért, hogy ő az enyém lehessen, de nem érdekelt, mert ő az enyém, ő  az én világom, ő az én vérem.

- Szia kicsim. – mosolyogva simogattam meg a hasamat, s nem vártam választ, ám mocorgást azt hallottam, s kicsit ledermedtem. Ő ilyenkor még biztos nem mozoghat, nem mozoghat…

De végülis ő egy vámpírbaba nem? Félig vámpír, félig mutáns, amilyen én vagyok, ő nem szokványos gyerek, és szerintem Kaméleon babája sem szokványos gyerek. Leültem az ágyra, s a térdeimet felhúzva kulcsoltam át a kezemmel azokat, s a neveken kezdtem el gondolkodni.  Ha kisfiú, akkor mindenképpen Edward lesz, de ha lány lesz, akkor mindenképpen Alice lesz a második neve.  Legyen Emma, vagy Sofie? Nem, az túlságosan mindennapi, én szeretnék egy különleges nevet.

Sidney Alice Cullen.

Ez lesz a neve, ha lány, és ha az érzékeim nem csalnak, akkor biztosan lány lesz, de ha fiú, akkor is ugyan azt a szeretet fogja kapni, mintha kislány lenne.

Mert neki fogom szentelni az életemet, ő az életem, mindenemet feláldoznám érte, a világom kulcsfontosságú szereplője lesz.

Hirtelen érzelemváltozásomnak nem tudom az okát, csak azt, hogy a könnyeim szélsebesen kezdtek el potyogni, s végig az arcomon lefolytak eláztatva vele a párnámat.

- Pyro, mi a gond? – kérdezte Kín, mikor benyitottak az ajtón, hogy megnézzék mi van velem. Jól esett, hogy aggódnak értem.

- Semmi. – töröltem meg a szememet.

- Elmondod nekünk, hogy mi van most? – kérdezte Sokkoló, s Kaméleon leült mellém, s jó szorosan megölelt.

- Igen. – dörzsöltem meg sírástól megdagadt szemeimet.

- Na? – kérdezte Sokkoló. Az ő szája is lefelé görbült, ahogyan engem vigasztalt.

- Terhes vagyok. – mondtam, mire mind a ketten „O” alakot formáltak a szájukkal.

Mikor Sokkoló magához tért gyorsan, és puhatolózva kérdezte meg tőlem, amire számítottam természetesen.

- Kitől? – kérdezte. Nem tudtam kimondani a nevét.

- Tőle. – suttogtam, s úgy látszik megértette, mert nem kérdezgetett tovább.

- Te miért nem lepődtél meg? – kérdezte Kín szerelmétől, mire az halványan elmosolyodott.

- Én tudtam. – mondta megigazítva az amúgy is sima lepedőt. – Én adtam oda neki a tesztet, mikor mondta, hogy rosszul van, meg ilyenek. Odaadtam neki, és elmondta a végeredményt, vagyis, hogy pozitív lett.

- Értem. – szólalt meg Kín.

- Nem haragszotok, hogy elhallgattam előletek? – kérdeztem rájuk nézve.

- Ó, dehogyis! – mondta Sokkoló, és jó erősen megölelt.

- Nem haragszunk. – mosolygott Kín, aztán lehervadt a mosolya. – Elmondtad Edwardnak?

A név hallatán csuklottam egyet, majd a könnyeim ismét kibuggyantak, persze azonnal próbáltam őket letörölni, nem ment valami nagyon, de nem érdekelt.

Láttak már egy párszor sírni, köztünk pár óráknak tűnő perccel ezelőtt is.

- Nem, de célozgattam rá. – mondtam.

- Értem. – bólintott Sokkoló.

Kaméleon szorított az ölelésén, ami egyébként nem volt rossz, inkább felmelegített, mert eléggé fáztam.

Én… a tűzmutáns Pyro, fáztam.

- És mi történt? – kérdezte Kaméleon. Tudniuk kell, csak bírjam ki sírás nélkül, csak bírjam ki sírás nélkül, kérem.

- Megkérdeztem tőle, hogy akar-e gyereket. – folytatni akartam, de a torkomban gombóc nőtt. Nyeltem egy nagyot, majd akadozva folytattam. – Azt mondta, hogy nem. – a hangom elcsuklott a nem szócskánál.

Kaméleon a kezeit a homlokomra tette, majd elszörnyedt.

- Szentséges ég, te lázas vagy! – csattant fel, majd ruhástól nyomott az ágyba, s takart be jó erősen. – Maradj így, és próbálj meg aludni, ha minden rendben van, akkor holnapra elmúlik, ha nem, akkor pedig… - elgondolkodott.

- …akkor pedig majd megoldjuk. – fejezte be a mondatot, mielőtt még orvost mondott volna.. Tudta, hogy hülyeség lenne, hisz nem normális ember vagyok.

- És mi van, ha a gyerek miatt van? – kérdezte Sokkoló, bár ez nekem homályosan hangzott.

- Az lehet, ő végtére is egy félvér. – értett egyet Kín.

- Igen, szerintem fázik. – mondta Kaméleon, és végigsimított az arcomon. Melegség járta át a bensőmet. Csak fázik? Nem akarom, hogy valami baja legyen.

Kaméleon még egy takarót dobott rám, s jó alaposan betakart. A kezem ismét a hasamra tévedt.

- Csak fázik a picikém. – mosolyogva simogattam meg a hasamat, mire a gyermekem a hasamban most megint fészkelődni kezdett. A szemem könnyes lett a fájdalomtól, ahogyan véletlenül megrúgta valamelyik szervemet.

Hallottam még, ahogyan a többiek halkan beszélgetést kezdeményeznek egymással, de nem bírtam már nyitva tartani a szememet, elmerültem az álmok világába.

A rosszabbnál rosszabb álmok gyötörtek, s hol melegem volt, hol pedig fáztam.

A saját sikításomra keltem fel, s a fájdalmam elviselhetetlen volt, pedig én mégsem sikítottam. Mert tudtam, hogy ő az én gyerekem.

Az én kisbabám, mostantól neki élek.

A komihatárt növeltem. 23 koment után friss. Ez csak a mai frissre tartozik, mivel ez kétszer olyan hosszú, mint a megszokott. Puszi: Jane X___X

16. fejezet

 16. fejezet

A pokol tornáca

Éreztem, ahogyan a félelem, és a düh vegyes keverékké vegyül bennem, s a testem szinte lángra robban az érzésektől, amik ellepik folyamatosan a lelkemet. Ahogyan a kislányt tartom, aki a kezembe omlott össze, ahogyan minden egy gonddá vegyül a fejemben, ahogyan Edward, és a többiek engem néznek, minden egy csapásra jött belém, s érhető, ha egy kicsit sokkolt minden. A halálérzet erősen érződött bennem, holott tudtam, hogyha nincs semmi ellenszere nem tud minket könnyűszerrel megállítani akárhányan is vannak, de mégis féltem. Féltettem, ha így a pontosítás jobban hangzik. Féltettem, hogy azokat, akiket szeretek valami komolyabb baja történik.

Nem tudtam rendesen lélegezni, inkább hosszan tartó zihálás lett a vége, s éreztem, hogy a düh lávája mindenhol készségesen ellepi a testem minden pontját szabad helyet nem hagyva semminek sem, ami jó. Minden szinte "kitörlődött" az emlékezetemből, pontosabban egy formás kis dobozba süllyesztetem mindent, hogy nyoma ne maradjon a kedves emlékeimnek. Mindent tönkretett! Tönkretette az idilli pillanatomat! Ezért nem állok jót magamért!

- Pyro! - fogta meg a vállamat Kín. - Mit tegyünk?

- Rose, megtennéd, hogy itt maradsz Electroval, és vigyázol rá? - kérdeztem tőle kedvesen. Nem akartam a Cullen családot bevonni ebbe.

- Persze. - felemeltem a kislányt, majd a kezeibe nyomtam. Electro nem a kövér lányok csoportjába tartozott, ezért könnyedén emeltem fel őt. Bizonyára a laborokban töltött idő miatt lett ennyire vékony, s három naponta kapandó szörnyű, felismerhetetlen ízű valami, amit ennivaló gyanánt kaptunk. Az injekciók, amiket csak úgy tesztelésből kaptunk, s amikről fogalmam sem volt, hogy micsodák. A megitatott gyógyszerek, meg ilyenek, amik szétmarták néha a torkunkat, s volt, mikor levegőt sem kaptunk. Bár ebbe nem halunk bele azért nem a legkellemesebb érzés, amit valaha tapasztalt a mutáns nyomorúságos életében.

Megköszörültem a torkomat, majd a kis családomhoz fordultam.

Bonnie kinyitotta a szemeit, s tiltakozni kezdett az ellen, hogy Rosalie betakarja.

- Én is menni akarok! Én is menni akarok! - nyavalyogtak, s Rosalienak tényleg rendesen le kellett, hogy fogja különben kiszabadul. Pedig Rosalie egy erős vámpírnő...

- Nem lehet. Te még fejlődő vagy. - ráztam meg a fejemet nemlegesen. Electro engem nézett, é pedig őt néztem. - Ide figyelj Electro, merre vannak a többiek?

- A kecske sziklánál. - sóhajtotta, majd mikor Sokkolóékkal egymásra néztünk gyorsan hozzáfűzte - De akarok menni én is! - makacskodott Electro.

- De nem fogsz, majd a Cullen család vigyáz rád. - néztem ki az ablakon.

- Mi? NEM! - Edward morgott. - Én biztos, hogy megyek.

- Én is! - vágta rá Emmett, majd Jasperrel pacsizott egyet.

- Hogy a bánatba ne? - kérdezte vigyorogva Jasper.

- Természetesen mi is megyünk. - mondta Alice vigyorogva, majd Carlisleék is bólintottak.

- Nem, nem jöttök. - tiltakoztam, s intettem a többieknek, hogy indulhatunk. 

- De megyünk! - tiltakozott Edward.

- Ne kelljen... - nem akartam befejezni a mondatot, így elegánsan abba hagytam. - Menjünk. - intettem a többieknek. Edward mellém állt, s kérlelően nézett rám.

- Kérlek. - suttogta. - Hagy menjek veled.

- Sokkoló. - szóltam paradicsom vörös színű hajú barátnőmnek, mire az vette a lapot, és az egész Cullen család lebénul.

- Sajnálom. - suttogtam, majd kiemeltem a földből egy tömböt. - Álljatok rá, és kapaszkodjatok. - suttogtam. Hatalmas erőfeszítésbe telt egy hatalmas tömböt felemelni, plusz még embereket is cipelni rajta, de a bosszúvágy hajtott, s megállás nélkül azon gondolkodtam, hogy fogom véglegesen eltüntetni a föld alól Hamiltont, és a hülye társait. Meg kell tőlük szabadulni. Minden rosszmájú, rosszindulatú embertől, akik csak rosszat akarnak a náluk sokkal különlegesebb embereknek. Mi nem vagyunk mutánsok, mi más fajta lények vagyunk.
- Nézzetek körbe, folyamatosan, mivel Electro megmondta, hogy hol vannak sietnünk kell. A szélnél is gyorsabban haladtunk, s folyamatosan kémleltük a tájat, de a kezemet a földről nem vettem le, mivel akkor lent landolnánk a földön, ami jelen esetben nem lenne jó. Idegesen sóhajtottam, s próbáltam "leszedni" a vállamra nehezedő iszonyatos súlyt, amint még Isten óllomsúlyként dobott a vállamra születésem napján. Éreztem, ahogyan egyre forrósodom, de az idegességemen nem tudtam változtatni.
- Pyro. - Kaméleon bizonyára látta rajtam, hogy közel ájulás szélén jártam az idegességtől, s az ajkaimat is sebesre rágtam már. - Nyugodj meg kérlek, talán te vagy az egyetlen, aki mindig megtartja a hidegvérét a komolyabb helyzetekben. Maradj nyugton, kérlek.
- Nem olyan könnyű, mikor azt sem tudom, hogy mi van a többiekkel, Edwarddal, a Cullen családdal, és Electroval! - kezdtem felkapni a vizet, s mély lélegzetekkel szerettem volna magamat lenyugtatni. - Hogy a francba nyugodjak le, mikor az én lelkemen szárad, ha meghalunk? - kérdeztem élesen, s közben komolyan mondom a sírógörcs kerülgetett.
Mi lesz, ha meghalunk, és soha többet nem láthatom Edwardot, a Cullen családot, és Electrot? Mi lesz, ha a pokolra jutok, mi lesz, ha a távozásommal Edward szenvedni fog? Mi lesz, ha egyszerűen elfelejt engem, s visszamegy Tanyahoz?Már vagy hatszor meghalhattam volna, én mégis vagy feltámadtam, vagy segített a lelki erő. Vagy talán, mert ki volt rendelve az, hogy találkozzak Edwarddal, beleszeressek Edwardba, és pár napig boldog lehessek. Most már nyugodtan halhatok meg, a felelősségem a többiek iránt tovaszállhat.
- Ott vannak! - sikította Sokkoló, s mindenre kész tekintettel nézte a tájat, míg elegánsan leparkoltam.
Megrezzentem, ahogyan egy hatalmas csattanást hallottam, majd férfi, és női sikolyokat egyaránt. Sokkolóhoz fordultam.
Te velem jössz. - adtam ki a parancsot. Kínhez, és Kaméleonhoz fordultam.
- Ti a másik oldalon fogtok bemenni. Nem lenne előnyös ránk nézve, ha egyszerre, és ugyanott mennénk be. - Kaméleon arcán egy hatalmas könnycsepp jelent meg, majd jött utána folyamatosan több is. 
- Mi a baj? - kérdeztük szinkronban. Kaméleon csuklott egyet, majd megszólalt.:
- Nem így akartam elmondani nektek. - kezdte, majd kedvesére, rám, és Sokkolóra nézett. Biztos voltam abban, hogy ez nagyon fontos. - De úgy értem, hogy muszáj. Szóval... én... terhes vagyok... - suttogta, majd Kín folyamatosan elfehéredő arcára pillantott. 
- Mióta tudod? - öleltem meg barátnőmet.  Sokkoló is megölelte, majd Kaméleon ismét megtalálta a hangját.:
- Ma vettem meg a tetszet. - válaszolta az előbb feltett kérdésre. - Rosalie is velem jött.
- Gratulálok. - próbáltam mosolyt csalni az arcomra, bár a pillanat nem a legjobb volt. - De szerintem neked nem kellene velünk jönn9d. 
- Mi?! Ne hülyéskedj! - makacskodott, s tudtam, hogy nem tudom leállítani. A makacssága határtalan, emlékeztet egy személyre, akit nagyon szeretek. - Nem! Veletek maradok! Ha az Isten úgy akarja, hogy most meghaljak, akkor nem fogok a fenekemen ülni, miközben ti meghaltok.
- Senki sem mondta, hogy meghalunk. - szólalt meg Kín is, simogatva Kaméleont. - Senki sem mondta.
- De mindegyikőtök erre gondol! Tudom, mert én is azt tettem egész végig! - csattant fel barátnőm, de azért próbált halkan. - Te Edwardra gondolsz! - mutatott rám. - Te arra, hogy milyen életed lett volna, ha most nem kellene meghalnod! - mutatott Sokkolóra, aki meglepetten nézett rá,  majd bólintott. - Te azon, hogy milyen életünk lett volna így, ha nem jövünk Forksba! - mutatott kedvesére, aki elgondolkozott, majd bólintott.-  Én meg azon mi lett volna, ha nem mutánsnak születek. Mindenki valamilyen szinten erre gondol! Mindenki csak a halálért jött ide. Pyro azért nem akarta, hogy Edward, és a többiek is jöjjenek, mert nem akarta a halálukat, mintha az egy kicsit komplikáltabb is lenne, mint a miénk. 
A kezem ökölbe szorult, azért, mert tudtam teljesen az igazat mondja hibák nélkül, és azért, mert mindig minden arra emlékeztet, hogy milyen volt vele, és milyen lesz nélküle. Vajon képes lesz nekem megbocsájtani, amit tettem? Hogy a halálba futottam, hogy végre tisztázhassam emberfajta vagyok? Mert valamilyen szinten én is egy ember vagyok. Habár nekem az élet citromot adott, savanykás limonádét csináltam belőle.
- Igazad van. - gyúlt lángja a már csak erre váró kezem. - Annyit ölök, amennyit csak tudok. - mondtam vészesen halkan. - Bizonyára sok más mutánst is összeszedett, így nehéz lesz majd, de boldogulunk. 
- Mindig kimásztunk mindenből, szerintem ez sem lesz gond. - vette át a szót Kín.
- Ez most más, Hamiltont kell megölnünk. Ő az, aki ellenünk fordítja a más mutánsokat, és készíti el a csapdákat ellenünk. - szólalt meg Sokkoló is.
- Ne felejtsd el mit terjesztett az embereknek, mikor elszöktünk. - Akkor azt hittük meghalt. 
- De nem, az öreg strapabíróbb volt, mint hittük. - ráztam meg a fejemet, s a düh lángja még szorosabban tekeredett a nyakamra. Mint egy óriáskígyó, ami meg akar fújtani engem.
- Szóval most megyek, és mindenkit megölök. - szólalt meg a harctól izgatott Sokkoló.
- Kalapom előtted, támadunk. - bólintottam, majd a többiekhez fordultam. - Ahogyan megbeszéltük. Mi támadunk elsőnek, aztán ti jöttök. - bólintottak, majd mielőtt futni kezdtünk volna megszólaltam. - Feltartjuk őket, sok sikert, és szeretünk titeket. - öleltem meg mind a kettőt. Talán most vagyunk utoljára négyen egy csapat. Négyen a világ ellen. 
Érdekel mi lesz a folytatás? Hát akkor komizz, mivel elég keveset kaptunk az előzőhöz. 17 megmaradt, de ha nem írjátok meg isten bizony nem fárasztom magamat. *homlokráncolás* Bár igen, nem nyújtottam 100 százalékot, de na.... Hamarosan felteszek új szereplőket. Majd meglátjátok, hogy miért lesz érdemes megírni a komikat *.*. Puszi: Jane *__* 

Ízelítő

Vagy talán, mert ki volt rendelve az, hogy találkozzak Edwarddal, beleszeressek Edwardba, és pár napig boldog lehessek. Most már nyugodtan halhatok meg, a felelősségem a többiek iránt tovaszállhat... 

Ajánlat

Olyan ötletem van, amin magam is csodálkoztam, mikor eszembe jutott.
Éjfélig kérhettek bármit  a történettel kapcsolatban azt mind be teszem! 
Szigorúan éjfélig. 
Egy komiba kell beleírni ide. Éljetek az ajánlattal, mert nem tudom csinálok-e még ilyet.

Új blog

Nézz be:D  Felveszek egy társat. Jelentkezz ^^

http://verdemona.blogspot.com

15. fejezet

 

Sziasztok. Megjöttem, itt vagyok, és egy nagyon hosszú fejezettel kedveskedem nektek.  SZIGORÚAN 18-AS KARIKA! :D Elszabadult a fantáziám

                                  15.fejezet
  Soha nem tapasztalt szerelem.


A szemei vágytól tüzeltek, attól a vágytól, amit én is éreztem iránta lassan már kerek három órája. Szeretem őt, és a szerelem, egyben a szenvedély uralja a mostani lépéseimet. Tetteimért nem vállalok felelősséget.

- Gyönyörű vagy. - suttogta, s a szája "o" alakot formált, mikor közelebb mentem. 
- Köszönöm. - mondtam, és egy kis pír jelent meg az arcomon. A szervezetem miért pont az arcomba pumpálja a vért? Ez mindig elárul, sajnos, bár ha tehetném, akkor biztos megszüntetném. Edward mintha olvasott volna a gondolataimban.
- Imádom, mikor elpirulsz. - mosolygott, majd közelebb jött. Olyan közel, hogy csípője az enyémnek nyomódott, s felnyögtem, mikor tapasztaltam a vágyát a testén. Morgott egyet, majd vággyal teli csókban részesített engem. Ez olyan, mintha megnyertem volna valamit, és Edward lenne a főnyeremény.
A tarkójában lévő hajába túrtam meg nem szakítva a csókot, s élveztem, ahogyan testem követi az ő teste vonalát. Belemorgott a csókba, s felnevettem, ahogyan a haja még jobban kócos lett, mikor levettem róla a felsőjét. A szememet végigjárattam izmoktól duzzadó mellkasán, s élvezettel ittam magamba Edward mellkasának látványát. Végignyaltam az ajkaimat, majd veszett vadként Edward nyakára vetettem magamat. Csókokkal hintettem be azt, s élvezettel hallgattam férfias nyögéseit. A nyakáról egyre lejjebb mentem, s csókokkal hintettem be a mellkasát is, s Edward olyan gyorsan rántott vissza magához  a dolgom el végeztével, hogy mikor másodszorra is pislogtam már két fekete szem párral találtam szembe magamat. Kicsit felemelt, hogy ne kelljen lábujjhegyre állnom, s olyan szenvedéllyel csókolt, hogy olyat még ember nem tapasztalt meg soha normális életében.
....mondjuk én nem is vagyok ember, de ez most más kategóriába tartozik.
Miközben észbe kaptam már nem volt rajtam a melltartóm, s Edward a melleimre vetette magát. Hol a kezei, hol az ajkai dolgoztak, miközben én vergődtem az édes kíntól. Nem tudom, hogy kerültünk az ágyra, de nem is érdekelt különösebben, hanem csak az, hogy úgy szedjem le Edwardról a nadrágot, hogy közben Edward ne hagyja abba, amit csinál.
....mert élveztem, nagyon élveztem. Gyorsan kicsatoltam az övjét, s húztam le róla a nadrágot, sikerrel.  
Most megfordítottam őt, hogy én legyek felül, s lovagoló ülésben helyezkedtem az ölében. Úgy helyezkedtem, hogy az ágyéka, és az én ágyékom egymáshoz nyomódjanak. Olyan hangosan felnyögtem, hogy egy kicsit el  is szégyelltem magamat. Biztosan ninfománnak néz most engem. Pedig nem vagyok az, mivel még szűz vagyok...
- Bella. - túrt bele a hajamba Edward. A hangja nagyon rekedt volt, a nevemet is úgy ejtette ki, mintha azt mondta volna "Be..lllaaahhh".
- Szeretlek. - suttogtam, majd hozzá hajoltam egy csókért. Lepke szárny finom csókot kaptam tőle, és igyekeztem tovább ingerelni a benne lakozó embert, és vámpírt is egyszerre. Remélhetőleg sikerült, mert hallottam, hogy valami szakad. Csak akkor vettem észre, hogy a bugyim halt hősi halált, mikor megéreztem ott Edward kezét. Villámgyorsan fordított maga alá, letépve magáról a gatyát, s szenvedélyesen megcsókolva engem. Ajkaival folyamatosan csókolta az ajkamat, a nyakamat, a fülem mögötti részt, az állam vonalát, s ezeket a mozdulatokat egy-egy nyögéssel jutalmaztam..
Majd gondolhatott egyet, mert lejjebb merészkedett. Finom csókokkal hintette be folyamatosan a testemet ahogyan folyamatosan lejjebb, és lejjebb haladt, míg nem elérte a mellemet újabb áram ütéseket futtatva végig az egész testemen a fejem búbjától a lábujamig. Megrezzentem, de élveztem is az édes kínomat, ahogyan Edward gyengéden szívogatta a mellemet. Nyögdécseltem, vergődtem míg végül el nem értem a gyönyört. A lelkemben óriási nyugalom szállt végig, s nagyon örültem, hogy ezt is megtapasztal hattam. Azt akartam, hogy Edward is érezze, amit én éreztem, így megint hátradöntöttem, csókokkal hintettem be nyakát, és egész végig a mellkasát, majd a számba vettem legféltettebb kincsét. Edward férfias morgást hallatott, s én élvezettel hallgattam, s a kezem is beszállt az "Edward őrületének fokozása" játékba. Még pár percig csináltam ezt, majd Edward teste megrázkódott, majd elérte a gyönyört.  
Vigyorogtam rá, majd megcsókoltam, s közben gyengéden belém hatolt. Fájdalomra számítottam, de nem éreztem mást, csak bizsergést - tudniillik nem mindenki érez fájdalmat az első együttlétkor, s én szerencsére ebbe a csoportba tartoztam, hál' istennek - s Edwarddal szinkronban felnyögtünk, s mikor gyengéden megmozdított felsikítottam az érzéstől. Beleharapva ajkaimba néztem rá, s ő színtiszta csodálattal nézett vissza rám. Azon gondolkodtam, hogyha vámpír, akkor nem zavarja a vérem illata? Nem kívánja a véremet? Lehet, hogy most ő kínokat él át, hogy nekem jó legyen, de nem, a szemei színtiszta elragadottságot jelzett. Ettől kissé zavarban voltam. Arcom már így is piroskás volt, de most még jobban elpirultam. Egy kicsit még így maradtunk. Élveztük, hogy végre tényleg egyek vagyunk, mert egymás nélkül csak felek vagyunk, így együtt már egészek. 
Még egyszer beleharaptam az ajkaimba, s Edward a hajamba túrva megszólalt.
- Ne légy zavarban. - mondta végig simogatva engem.
- Szeretlek. - nyögtem válaszul, majd mozogni kezdtem. Remélhetőleg a többiek még nem jöttek vissza és... Nem bírtam magamban befejezni a mondatot, mert a sikítás kiszaladt a torkomon, ahogyan Edward nem tapasztalt vehemenciával mozgott bennem. Próbáltam nem kiesni az Edward állttal diktált tempóból, de egy kicsit elfáradtam, így Edward a fenekem alá nyúlva segített a mozgásban. Egyre gyakrabban sikongattam, s Edward morgásai is egyre hamarabb jöttek így éreztem, hogy hamarosan elérem a kívánt extázist. Akartam nyújtani a pillanatot, s Edward is látszólag erre törekedett, mert lassabban mozgott, s ezzel "kínokat" átéltetve velem. A hajába markolva húztam magamhoz, s elnevette magát, ahogyan így viselkedtem. Hiába, ő vállaljon érte felelősséget, mivel ő hozta ki belőlem.
- Szeretlek vadmacskám. - suttogta édesen, s a hangja tele volt vággyal, s szinte izzott szemei boldogsággal voltak telve.
- Te... miattad van, te hoztad ki ezt belőlem. - nyögtem még jobban magamba húzva, s már szerintem nála is elszakadhatott az a bizonyos cérna, mert ismét gyorsan mozgott bennem, s finoman harapdálta a mellbimbómat. Szemérmet lenül sikongattam élveztem azt, amit Edward csinál. A gyomrom egy gombócba szorult, a szívem a torkomban dobogott, míg az élvezet sugara folyamatosan lepte el a testemet. De én megállítottam ezt. Akartam, hogy először azt lássam Edwardon végigfut a gyönyör. Akartam, hogy először hagy lássam őt. Úgyhogy a nyakához hajoltam, beleharaptam, s még csókolgattam is. Bejött, mert Edward felkiáltott, megremegett, majd a szemeit kinyitva - mert becsukta, amiután tovább mozgott - nézett engem, s láttam a szemében a színtiszta extázist.
Két lökéssel később én is elértem a gyönyört, s lelkembe olyan nyugalom futott át, s maradt ott, hogy olyat még nem igen tapasztalt senki sem. A gyönyör olyan érzés, amit nem lehet szavakkal kimondani...
...vagyis meghatározótlan, mégis gyönyörű érzés. A mennyekbe repülsz tőle. Én ott vagyok, az angyalommal együtt.
- Edward. - kapaszkodtam belé, s soha többé nem akartam elengedni. Semmi áron.
- Bella. - suttogta kicsusszanva belőlem, majd a mellkasára vont. Finom csókot lehelt a fejem búbjára, majd a mellkasára könyökölve néztem fel rá. Fekete szemei folyamatosan változtak vissza aranybarnára, de az érzelmek - amiktől komolyan mondom megint az ájulás kerülgetett - még mindig ott voltak benne, s egy örökké valóságnak megfelelő pillanatig néztünk egymás szemébe.
- Sosem szeretnélek elengedni téged. - suttogta, s az arcunk egy vonalban voltak, s egy szinten.
- Néha olyan, mintha tudnál olvasni a gondolataim között. - mondtam, mire felcsillant a szeme.
- Az egész családodéban nem tudok, de csak te vagy az egyetlen, akinél csak találgatni tudok, mert azért őket ki lehet ismerni, de téged... - mondta, mire elvigyorodtam. - Titokzatos vagy.
- És ezért tetszem neked? - kérdeztem tőle incselkedve.
- Nem csak ezért. - rázta meg a fejét.
- Akkor miért? - kérdeztem. Sosem tudtam, hogy miért szerethetett ő - maga a tökéletessé - pont belém, egy mocskos mutánsba. - Miért szerettél bele egy ilyen - nem találtam rendesen a szavakat, mert a szemei kissé elvakítottak - mutánsba.
- Bella. - csókolt meg Edward szerelmesen. - Te vagy a mindenem. - mondta érzelemmel teli hangon. - Te vagy a világom. - mondta ismét csókot nyomva agyon rágott ajkaimra. - Minden vagy. - suttogta az államnál fogva húzott közelebb az arcához, s most úgy isten igazából csókolt meg. - Szeretlek, és ne mondj hülyeségeket, mert tudod jól, hogy az életemnél is fontosabb vagy. - szégyen, vagy nem szégyen, de elsírtam magamat a meghatódottságtól, és a tömérdeknyi szerelemtől, amit eziránt a fiú iránt tápláltam már az első találkozásunk óta. Ha valaki nem ismerne minket azt mondanák ez túl korai, de két megtört lélek, akik túl vannak már sok mindenen máshogy gondolja, és minek várni, ha annyira szeretem, hogy már nem bírok nélküle létezni? Ha annyira szeretem, hogy már nem lennék képes túlélni akármit, ha nem tudom, hogy hol van, és jól van-e. A szívemet, és az életemet is az ő kezébe adtam.
Ha kell, akkor marionettábúként mozgok, ahogyan ő mozgat, de legyen velem.
- Szeretlek. - csókoltam meg ismét, majd a homlokunkat összeillesztettük, majd a mellkasára húzott, és csendesen egy dalt dúdolva elnyomott az álom. Tudtam, hogyha felébredek, akkor talán az álom elillan, és már nem leszek itt, de megérte. Megérte küzdeni minden ellen.

*.*

Mikor felébredtem valami hideg, és hosszú simogatta a hátamat. Tudtam ki volt, s akartam még egy kicsit  élvezni a kényeztetést, amit ő nyújtott csupán azzal, hogy simogatott. Nagyon nehéz volt visszatartani az elégedett sóhajaimat, ahogyan csókokat lehelt a bőrömre puha ajkaival. Hallottam, ahogyan felkuncog. A francba, lebuktam.

- Tudom, hogy nem alszol, kincsem. - szólított meg engem, s a szívem majd ki ugrott a helyéről, mikor kincsemnek szólított. - Még el is hinném, hogy alszol, ha a szíved ne dübörögne úgy, mint egy kalitkába zárt kismadár. - lehelt csókot a nyakamra, mire akaratlanul is sóhajtottam egyet. - Jó reggelt. - üdvözölt egy "jó reggelt" csókkal.

- Neked is jó reggelt. - nyomtam még egy apró puszit a szájára.

- Jól aludtál? - kérdezte kíváncsian.

- Igen, nagyon. - válaszoltam.

- Motyogtál magadban. - vigyorgott én pedig ijedten néztem rá. Oké, tudtam, hogy beszélek néha álmomban, de nem akartam, hogy hallja miféle sületlenségeket hordok össze az éjszakák során.

- Mit mondtam? - kérdeztem ijedten.

- Többnyire csak a nevemet. - vont vállat, de látszott rajta mennyire örült annak, hogy álmomban az ő nevét mondom újra, és újra.

- A többiek mit csinálnak? - tereltem másra a szót.

- Az én családom még nem jött meg, de a többiek már igen. - mondta végigsimítva az oldalamon. - Pontosabban Sokkoló kivételével.

Kérdően néztem rá.

- Emmették végeztek a vadászattal, és mivel Emmett kedveli Angel-t, ezért felhívta nincs-e kedve menni sétálni egyet. Bírják egymást. - hát igen, mind a kettőnek gyilkos humora van, amit csak saját maguk értenek. Néha ez nem is baj, mert ha érteném a megjegyzéseit talán az a szép paradicsom vörös haj korona már nem lenne a fején, hanem hűlt helye maradna.

Elmosolyodtam, majd  felültem, s a takarót magam köré csavarva - Edward lebiggyesztette az ajkait - bementem a fürdőszobába.

Alice gondoskodott mindenről - ennek mindenhol van szeme? - és már előre bekészítette nekem a ruháimat, amit fel fogok venni. Mondhatom, hogy már eleget botránkoztam a fehérneműkön, amit eddig adott nekem már meg sem szólaltam.

Engedelmesen vettem fel a fehérnemű, ám nem jutottam el csak a fehérneműig, mikor kinyílt az ajtó, s szemben találtam magamat szerelmem vágytól izzó szemeivel. Elmosolyodtam, ahogyan végignézett rajtam, és nyelt egy nagyon.

- Gyönyörű vagy.- suttogta.

Elmosolyodtam, majd beinvitáltam.

- Köszönöm. - válaszoltam, s végignéztem a ruhámon. Ez most egy miniszoknya volt egy aprócska toppal. Én is végignéztem rajta, nehéz volt tartanom magamat, ugyanis rajta csak egy alsógatya volt.

- Meg fogom ölni Alice-t. - morogta Edward a falnak támaszkodva, s a homlokát annak nyomva.

- Miért? - kérdeztem csak úgy mellékesen.

- Így is nagyon nagy önuralmamba kerül, hogy ne teperjelek le itt most azonnal, és zárkózzunk be ide úgy ezer évig, de mi lesz, ha egész nap ebbe a ruhában fogsz mászkálni, és én... - hadarta, de a végén elcsuklott a hangom. Én ezt csak egy kuncogással jutalmaztam. Edward rám nézett, a szemei éjfeketék voltak, s egyre jobban közeledett felém. Szorosan a testéhez húzott, én pedig automatikusan simultam az ölelésébe. Azonnal megcsókolt, s éreztem, ahogyan vágyainak központja nekem simul, s tudtam, hogy nagyon kíván engem, ez pedig elégedettséget hozott maga után.

- Ez olyan vicces? - kérdezte, majd a fehérneműt leszakítva rólam, és magáról a lábaim közé állt... Ott kaptam meg őt: a mosógépen...

*.*

Mikor végre Edward hagyott felöltözni lementünk a nappaliba, hogy azért ne csak egymással foglalkozzunk, amit megjegyzem, hogy mind a ketten értékeltünk volna még egy pár évtizedecskét.... De persze a többiekre is gondolnunk kellett, szóval egymáshoz nagyon közel mentünk le el sem engedve egymás kezét, s bárgyú, de szerelmes mosolyokat, pillantásokat váltva. Ezek a mai fiatalok. - mondtam volna, de mivel egy: én is voltam az egyik fiatal, kettő: nem vagyunk fiatalok, három: ha valaki mondta volna nagy ívben leszarom...

- Na mi van fiatalok? - kérdezte az időközben megérkező Emmett.

Edwarddal egymásra néztünk: ő megcsóválta a fejét, én pedig felemeltem a szemöldökömet.

- Hagyadat a galambjainkat. - nevetett fel Sokkoló is, s figyelmeztetően emeltem fel az égő kezemet, mire vette a lapot, s angyal arcot vágott. Hiába hívják Angelnek...

- Hohó! - mutatott rám Emmett vigyorogva. - De tűzes valaki!

- Emmett. - morogtam sötéten. - Szükséged van még a golyóidra, vagy egyenként égedhetem le őket?  - kérdeztem fenyegetően.

Rosalie - aki feltünően mosolygott - elnevette magát, majd megszólalt.

- Azt hagyd meg kérlek. - kacsintott rám. Elvigyorodtam.

- De csak mert te kérted. - vigyorogtam. - Te. - mutattam Emmettre. - És te. - mutattam Sokkolóra. - Vagy befogjátok a szátokat, vagy megbánjátok azt is, hogy megszólaltatok. - mondtam angyali mégis fenyegető hangnemben. Edward elnevette magát, s szeretettel ölelt magához, én pedig kézségesen viszonoztam az ölelést, s hátradöltünk a fehér bőrkanapén.
Szerelmem csókokkal halmozott el, s én élveztem a kényeztetést.
Hirtelen azonban Electro rohant be az ajtón, mondhatni majdnem betört rajta.
- Pyro! - kiáltotta, mire azonnal felpattantam. A szokottnál sokkal sápadtabb volt, és a haja össze-vissza állt.
- Mi történt? - kérdeztem rémülten.
- Hamilton... - nyögte.
- Mi történt? - kérdeztem ismét megrázva a vállát. Elgyötört szemekkel nézett minket.
- Itt van, és megtámadott minket. - mondta, majd összeesett.