16. fejezet

 16. fejezet

A pokol tornáca

Éreztem, ahogyan a félelem, és a düh vegyes keverékké vegyül bennem, s a testem szinte lángra robban az érzésektől, amik ellepik folyamatosan a lelkemet. Ahogyan a kislányt tartom, aki a kezembe omlott össze, ahogyan minden egy gonddá vegyül a fejemben, ahogyan Edward, és a többiek engem néznek, minden egy csapásra jött belém, s érhető, ha egy kicsit sokkolt minden. A halálérzet erősen érződött bennem, holott tudtam, hogyha nincs semmi ellenszere nem tud minket könnyűszerrel megállítani akárhányan is vannak, de mégis féltem. Féltettem, ha így a pontosítás jobban hangzik. Féltettem, hogy azokat, akiket szeretek valami komolyabb baja történik.

Nem tudtam rendesen lélegezni, inkább hosszan tartó zihálás lett a vége, s éreztem, hogy a düh lávája mindenhol készségesen ellepi a testem minden pontját szabad helyet nem hagyva semminek sem, ami jó. Minden szinte "kitörlődött" az emlékezetemből, pontosabban egy formás kis dobozba süllyesztetem mindent, hogy nyoma ne maradjon a kedves emlékeimnek. Mindent tönkretett! Tönkretette az idilli pillanatomat! Ezért nem állok jót magamért!

- Pyro! - fogta meg a vállamat Kín. - Mit tegyünk?

- Rose, megtennéd, hogy itt maradsz Electroval, és vigyázol rá? - kérdeztem tőle kedvesen. Nem akartam a Cullen családot bevonni ebbe.

- Persze. - felemeltem a kislányt, majd a kezeibe nyomtam. Electro nem a kövér lányok csoportjába tartozott, ezért könnyedén emeltem fel őt. Bizonyára a laborokban töltött idő miatt lett ennyire vékony, s három naponta kapandó szörnyű, felismerhetetlen ízű valami, amit ennivaló gyanánt kaptunk. Az injekciók, amiket csak úgy tesztelésből kaptunk, s amikről fogalmam sem volt, hogy micsodák. A megitatott gyógyszerek, meg ilyenek, amik szétmarták néha a torkunkat, s volt, mikor levegőt sem kaptunk. Bár ebbe nem halunk bele azért nem a legkellemesebb érzés, amit valaha tapasztalt a mutáns nyomorúságos életében.

Megköszörültem a torkomat, majd a kis családomhoz fordultam.

Bonnie kinyitotta a szemeit, s tiltakozni kezdett az ellen, hogy Rosalie betakarja.

- Én is menni akarok! Én is menni akarok! - nyavalyogtak, s Rosalienak tényleg rendesen le kellett, hogy fogja különben kiszabadul. Pedig Rosalie egy erős vámpírnő...

- Nem lehet. Te még fejlődő vagy. - ráztam meg a fejemet nemlegesen. Electro engem nézett, é pedig őt néztem. - Ide figyelj Electro, merre vannak a többiek?

- A kecske sziklánál. - sóhajtotta, majd mikor Sokkolóékkal egymásra néztünk gyorsan hozzáfűzte - De akarok menni én is! - makacskodott Electro.

- De nem fogsz, majd a Cullen család vigyáz rád. - néztem ki az ablakon.

- Mi? NEM! - Edward morgott. - Én biztos, hogy megyek.

- Én is! - vágta rá Emmett, majd Jasperrel pacsizott egyet.

- Hogy a bánatba ne? - kérdezte vigyorogva Jasper.

- Természetesen mi is megyünk. - mondta Alice vigyorogva, majd Carlisleék is bólintottak.

- Nem, nem jöttök. - tiltakoztam, s intettem a többieknek, hogy indulhatunk. 

- De megyünk! - tiltakozott Edward.

- Ne kelljen... - nem akartam befejezni a mondatot, így elegánsan abba hagytam. - Menjünk. - intettem a többieknek. Edward mellém állt, s kérlelően nézett rám.

- Kérlek. - suttogta. - Hagy menjek veled.

- Sokkoló. - szóltam paradicsom vörös színű hajú barátnőmnek, mire az vette a lapot, és az egész Cullen család lebénul.

- Sajnálom. - suttogtam, majd kiemeltem a földből egy tömböt. - Álljatok rá, és kapaszkodjatok. - suttogtam. Hatalmas erőfeszítésbe telt egy hatalmas tömböt felemelni, plusz még embereket is cipelni rajta, de a bosszúvágy hajtott, s megállás nélkül azon gondolkodtam, hogy fogom véglegesen eltüntetni a föld alól Hamiltont, és a hülye társait. Meg kell tőlük szabadulni. Minden rosszmájú, rosszindulatú embertől, akik csak rosszat akarnak a náluk sokkal különlegesebb embereknek. Mi nem vagyunk mutánsok, mi más fajta lények vagyunk.
- Nézzetek körbe, folyamatosan, mivel Electro megmondta, hogy hol vannak sietnünk kell. A szélnél is gyorsabban haladtunk, s folyamatosan kémleltük a tájat, de a kezemet a földről nem vettem le, mivel akkor lent landolnánk a földön, ami jelen esetben nem lenne jó. Idegesen sóhajtottam, s próbáltam "leszedni" a vállamra nehezedő iszonyatos súlyt, amint még Isten óllomsúlyként dobott a vállamra születésem napján. Éreztem, ahogyan egyre forrósodom, de az idegességemen nem tudtam változtatni.
- Pyro. - Kaméleon bizonyára látta rajtam, hogy közel ájulás szélén jártam az idegességtől, s az ajkaimat is sebesre rágtam már. - Nyugodj meg kérlek, talán te vagy az egyetlen, aki mindig megtartja a hidegvérét a komolyabb helyzetekben. Maradj nyugton, kérlek.
- Nem olyan könnyű, mikor azt sem tudom, hogy mi van a többiekkel, Edwarddal, a Cullen családdal, és Electroval! - kezdtem felkapni a vizet, s mély lélegzetekkel szerettem volna magamat lenyugtatni. - Hogy a francba nyugodjak le, mikor az én lelkemen szárad, ha meghalunk? - kérdeztem élesen, s közben komolyan mondom a sírógörcs kerülgetett.
Mi lesz, ha meghalunk, és soha többet nem láthatom Edwardot, a Cullen családot, és Electrot? Mi lesz, ha a pokolra jutok, mi lesz, ha a távozásommal Edward szenvedni fog? Mi lesz, ha egyszerűen elfelejt engem, s visszamegy Tanyahoz?Már vagy hatszor meghalhattam volna, én mégis vagy feltámadtam, vagy segített a lelki erő. Vagy talán, mert ki volt rendelve az, hogy találkozzak Edwarddal, beleszeressek Edwardba, és pár napig boldog lehessek. Most már nyugodtan halhatok meg, a felelősségem a többiek iránt tovaszállhat.
- Ott vannak! - sikította Sokkoló, s mindenre kész tekintettel nézte a tájat, míg elegánsan leparkoltam.
Megrezzentem, ahogyan egy hatalmas csattanást hallottam, majd férfi, és női sikolyokat egyaránt. Sokkolóhoz fordultam.
Te velem jössz. - adtam ki a parancsot. Kínhez, és Kaméleonhoz fordultam.
- Ti a másik oldalon fogtok bemenni. Nem lenne előnyös ránk nézve, ha egyszerre, és ugyanott mennénk be. - Kaméleon arcán egy hatalmas könnycsepp jelent meg, majd jött utána folyamatosan több is. 
- Mi a baj? - kérdeztük szinkronban. Kaméleon csuklott egyet, majd megszólalt.:
- Nem így akartam elmondani nektek. - kezdte, majd kedvesére, rám, és Sokkolóra nézett. Biztos voltam abban, hogy ez nagyon fontos. - De úgy értem, hogy muszáj. Szóval... én... terhes vagyok... - suttogta, majd Kín folyamatosan elfehéredő arcára pillantott. 
- Mióta tudod? - öleltem meg barátnőmet.  Sokkoló is megölelte, majd Kaméleon ismét megtalálta a hangját.:
- Ma vettem meg a tetszet. - válaszolta az előbb feltett kérdésre. - Rosalie is velem jött.
- Gratulálok. - próbáltam mosolyt csalni az arcomra, bár a pillanat nem a legjobb volt. - De szerintem neked nem kellene velünk jönn9d. 
- Mi?! Ne hülyéskedj! - makacskodott, s tudtam, hogy nem tudom leállítani. A makacssága határtalan, emlékeztet egy személyre, akit nagyon szeretek. - Nem! Veletek maradok! Ha az Isten úgy akarja, hogy most meghaljak, akkor nem fogok a fenekemen ülni, miközben ti meghaltok.
- Senki sem mondta, hogy meghalunk. - szólalt meg Kín is, simogatva Kaméleont. - Senki sem mondta.
- De mindegyikőtök erre gondol! Tudom, mert én is azt tettem egész végig! - csattant fel barátnőm, de azért próbált halkan. - Te Edwardra gondolsz! - mutatott rám. - Te arra, hogy milyen életed lett volna, ha most nem kellene meghalnod! - mutatott Sokkolóra, aki meglepetten nézett rá,  majd bólintott. - Te azon, hogy milyen életünk lett volna így, ha nem jövünk Forksba! - mutatott kedvesére, aki elgondolkozott, majd bólintott.-  Én meg azon mi lett volna, ha nem mutánsnak születek. Mindenki valamilyen szinten erre gondol! Mindenki csak a halálért jött ide. Pyro azért nem akarta, hogy Edward, és a többiek is jöjjenek, mert nem akarta a halálukat, mintha az egy kicsit komplikáltabb is lenne, mint a miénk. 
A kezem ökölbe szorult, azért, mert tudtam teljesen az igazat mondja hibák nélkül, és azért, mert mindig minden arra emlékeztet, hogy milyen volt vele, és milyen lesz nélküle. Vajon képes lesz nekem megbocsájtani, amit tettem? Hogy a halálba futottam, hogy végre tisztázhassam emberfajta vagyok? Mert valamilyen szinten én is egy ember vagyok. Habár nekem az élet citromot adott, savanykás limonádét csináltam belőle.
- Igazad van. - gyúlt lángja a már csak erre váró kezem. - Annyit ölök, amennyit csak tudok. - mondtam vészesen halkan. - Bizonyára sok más mutánst is összeszedett, így nehéz lesz majd, de boldogulunk. 
- Mindig kimásztunk mindenből, szerintem ez sem lesz gond. - vette át a szót Kín.
- Ez most más, Hamiltont kell megölnünk. Ő az, aki ellenünk fordítja a más mutánsokat, és készíti el a csapdákat ellenünk. - szólalt meg Sokkoló is.
- Ne felejtsd el mit terjesztett az embereknek, mikor elszöktünk. - Akkor azt hittük meghalt. 
- De nem, az öreg strapabíróbb volt, mint hittük. - ráztam meg a fejemet, s a düh lángja még szorosabban tekeredett a nyakamra. Mint egy óriáskígyó, ami meg akar fújtani engem.
- Szóval most megyek, és mindenkit megölök. - szólalt meg a harctól izgatott Sokkoló.
- Kalapom előtted, támadunk. - bólintottam, majd a többiekhez fordultam. - Ahogyan megbeszéltük. Mi támadunk elsőnek, aztán ti jöttök. - bólintottak, majd mielőtt futni kezdtünk volna megszólaltam. - Feltartjuk őket, sok sikert, és szeretünk titeket. - öleltem meg mind a kettőt. Talán most vagyunk utoljára négyen egy csapat. Négyen a világ ellen. 
Érdekel mi lesz a folytatás? Hát akkor komizz, mivel elég keveset kaptunk az előzőhöz. 17 megmaradt, de ha nem írjátok meg isten bizony nem fárasztom magamat. *homlokráncolás* Bár igen, nem nyújtottam 100 százalékot, de na.... Hamarosan felteszek új szereplőket. Majd meglátjátok, hogy miért lesz érdemes megírni a komikat *.*. Puszi: Jane *__*