11.fejezet

 

Hahahaha! Szerintem már ideje volt valami ilyesmit is írni, bár még egy jó darabig nem lesz nyugta az olvasóknak :-D A komi határ nem változott.
Puszi: Jane

11. fejezet

Hazudnom kell, mert a biztonságodért mindent odaadnék...

Pyro szemszöge:

Talán meg is ijedhettem volna a hangtól, de nem tettem, mert tudtam, lebuktam. Edward Cullen aggódva méregetett engem, míg én flegmán a falnak döntöttem a hátamat. Tudtam, hogy nem mondhatom el neki, különben annak szörnyű következményei is lehetnek. Halál, és még sok minden. Az emberek senkinek sem kímélnek. Nem tesznek ilyet csupán félelemtől, irigykednek ránk, mert nem vagyok sablonos lények.  

- Egy ember vagyok. Miért? Minek nézek ki? - kérdeztem halkan, a hangomban némi hitelesség is hallatszott.

- Bella. - szólalt meg pár perc gondolkozás után. - Láttam, amit láttam.

- Az emberek sok mindent látnak, aminek a fele sem igaz. - mondtam rideg hangon. Ezzel csak az életét mentem, ha megutál, akkor legalább boldog leszek, hogy semmi baja, és továbbállhatok.

- Bella, lehet, hogy az embereket meg tudod vezetni ilyesfajta hazugságokkal, de engem nem. Kérlek szépen, mond el az igazat nekem. - kérlelt édes hangon, s a nyelvemen voltak a szavak mégsem mondhattam el.

- Nem lehet. - hajtottam le a fejemet. Körülnéztem, hátha valaki meglát minket, de nem volt a folyosón az ég világon senki.

- De hát miért? - kérdezte meglepetten. - Bízhatsz bennem.

- Sajnálom, Edward, megmondtam szépen, hangosan, világosan: nem. - tiltakoztam. Ha tudná, hogy ezzel neki teszek szívességet nem kérdezősködne.

- Bella, kérlek. - mondta, majd az államnál fogva emelte fel a fejemet, hogy a szemébe nézhessek, ami most aranybarna volt!

- Edward, ez nekem nem áll össze. - motyogtam összeráncolva a szemöldökömet. - Aranybarna a szemed, pedig tisztán emlékszem, hogy a parkolóban még fekete volt. Korom fekete! Olyan hideg vagy, mint egy hulla, s a színed is passzol. Nem eszel, nem iszol, nem jössz suliba, mikor süt a nap. Furcsán viselkedsz, mikor valami megjegyzést teszek, néha, mikor beszélgetünk úgy beszélsz, mint valami öregember még az első világháborúból. Titokzatos vagy, nagyon titokzatos. Sok mindent nem árulsz el, úgy nézel néha Rosaliera, mintha meg akarnád ölni. Én, hogy áruljak el neked titkokat, mikor te sem vagy őszinte? Hogy osszam meg veled azt, ami tönkretette az életemet, mikor annyi titkod van, hogy azt megszámlálni meg sem lehet? Válaszolj! - hadartam el ezt egy szuszra, s kíváncsian méregettem őt. Ezek a kérdések sokszor fúrták az oldalamat, akár az órán, a menzán, a parkolóban, otthon a Tv előtt, mikor beszélgetünk, fürdéskor, elalvás előtt, sőt, még álmomban is ezek jönnek elő. Tudom, hogy valami nincs rendben, meg kell tudnom, mert ez így nem mehet tovább. Talán ha elmondja az igazat, őszinte leszek, mert tudom azt, hogy ebből már nem tudom kimagyarázni magamat sehogy sem.

Furcsán méregetett engem, s éreztem, hogy mondani akar valamit, mégsem tette. Így mentek a percek, s egyre türelmetlenebb lettem. 

- Nem válaszol, igaz? - kérdeztem a hajamat a fülem mögé rejtve.

Megrázta a fejét, mire én felhorkantam, s a tincseim ismét az arcomba lógtak. 

- Hogy várod el azt, hogy én őszinte legyek veled, mikor te sem vagy az?! - kérdeztem mérgesen, a dühöm élt, de a szerelmem is, ezért csak egy halk, rekedt suttogásra telt.

- Bella... én... - be akarta fejezni, de aztán megint megrázta a fejét, s sóhajtozva méregetett engem. Szemünk egybeolvadt, s arcunk közelített egymáshoz. Tudtam, hogy nem kellene ezt csinálnunk, mégsem tudtam ellenállni a kísértés homályának.Homlokunk már összeért, s ajkaim megremegtek, majd szétnyíltak. 

Ziháltam, s ő is, bár az idegesített, hogy a szívem folyamatosan, hangosan dübörgött.

Kezeimet a nyaka köré kulcsoltam még közelebb húzva magamhoz. Ajkaink még most sem értek össze. Kezeim  a nyakáról a tarkóján lévő hajába túrtak, majd szinte már kapaszkodtam beléjük, akkor még közelebb húztam magamhoz, így már ajkaink is összeértek.

Ajkaim - amiket bezártam - most ismét szétnyíltak , s nyelvem csábító táncba hívtam Edwardét, akinek a nyelve készségesen válaszolt a meghívásra. 

Kezei simogatták a derekamat, most a pólóm alá tévedtek, s a gerincemet simogatták, áramütéseket végigfuttatva rajtam.

Én a falnak nyomódtam, s Edward teljes testével nekem. Mind a ketten belenyögtünk a csókba, s ajkaink már már finoman szeretkeztek.

- Bella... - nyögte Edward.

- Tessék? - kérdeztem, miközben a homlokunkat összeillesztettük.

- Nagyon szeretlek. - mondta ki először a szavakat, amik mindent megváltoztattak bennem. Valami helyrekattant. Tudtam, hogy teljes szívemből szeretem ezt a lüke pasast itt előttem.

- Én is nagyon szeretlek téged. - suttogtam, mire a szemei felcsillantak, amik most megint feketék voltak.  - Sajnálom. - szakadtam el tőle. - De ha nem mondod el az igazat, akkor nem lehetünk egyet. - sóhajtottam, s az első könnycsepp már meg is jelent az arcomon.

- Értem. - vált halkká a hangja. 

Nem szólalt meg, ahogyan én sem, s ez egy idő után kezdett frusztráló lenni.

- Nézd... én nem véletlenül nem mondom el az igazat, Edward. - hajtottam le a fejemet.

- Ahogyan én sem! - csattant fel idegesen. Bronzvörös hajába túrt, s a szemei, mint folyékony ónix néztek rám.

- Nem akarom, hogy bármi bajod essen, érted? - kérdeztem még mindig sírva. Próbáltam nyugodt maradni, de azok az átkozott könnyek csak jöttek, és jöttek egymás után szétfolyva az arcomon,  majd le a padlóra.

- Nekem? - kérdezte, majdhogynem nevetve. - Attól félsz, hogy nekem valami bajom esik? - nevetett fel, én pedig úgy néztem rá, mint egy őrültre.

- Igen. - mondtam.

- Ez nagy hülyeség, Bella. - jött közelebb hozzám. 

- Nem, nem az. - hajtottam le a fejemet. - Nem bírom ki, ha valami bajod esik, érted? Ha bármi bajod esik kizárólag miattam? Hidd el, hogy nem akarom! 

- Éreztem már ilyet. - mondta.

- Igen? - kérdeztem féltékenyen. - És kinél?

- Jaj, butus, hát persze, hogy nálad. - Én vagyok a hülye, vagy mi ez a hangulatváltozása?

- Na ne nevettess! - nevettem fel idegesen. - Hidd el, hogy nem vagyok törékeny típus. - Gondoltam az autóbalesetre, a szilánkdarabokra, a feltámadásomra - ami ugyan nem a legkellemesebb élményem volt a világon, de bejött - , a kísérletek sokaságára, amit a szívtelen tudósok tömkelege végzett rajtam sok-sok éve. A harcok az életben maradásért. Minden, amiért küzdenem kellet. Küzdeni az életben maradásért.

Szkeptikus tekintettel nézett engem.

- Szerintem beszélnünk kellene. - fogta suttogóra a hangját. - Persze nem itt.

- Igen. - egyeztem bele. - De meg kell várnom a családomat, mert oda kell adnom a kocsikulcsot Kam...akarom mondani Ashleynek...

- Rendben. - egyezett bele, s nem vette észre a ferdítésem.