13. fejezet

13.fejezet

Háromszáz fokos fordulat II/III

Pyro szemszöge:

Ez meg mi a francot keres itt? Azt hittem mindenkit megöltem.

- Nézzétek, de édes, nem hisz a szemének. Drága bogárkám. – taposott az arcomba Dr. Hamilton az orvos, aki még annak idején tesztelgette rajtam a különféle gyógyszereit, melyek gennyes keléseket, bőrfertőzést, és egyéb tüneteket okoztak a mutánsok bőrén.

Szóval úgy egy éven keresztül az arcom teljesen csúnya volt, már ha szép is volt egyszer is az életben.

Az arcom a sárban landolt, s próbáltam szabadulni. Nem tudok belefulladni, és ez a doktor nagyon jól tudja.

A következő pillanatban valamit a karomba szúrtak, bizonyára egy altató volt, mert elhomályosult a látásom, s felemelt fejem ismét a pocsojában landolt.

*.*

Mikor felkeltem borzasztó szagot éreztem meg, s tudtam, hogy amit előbb még azt hittem álmodtam, az nem álom volt, hanem a színtiszta valóság.

Tényleg befogtak, és tényleg megint a laborban vagyok valami cuccba beletéve egy olyan helyen, ahol nincs senki, és semmi.

Talán be is fogok dilizni.

A többiek már bizonyára aggódnak értem, mert már jó ideje nem mentem haza. Tényleg, hány óra van?

Nyöszörögni kezdtem, s próbáltam kiszabadulni a fogságból, de nem ment. Leégettem magamról az idegesítő kabátszerűséget, s az eredeti ruhám még mindig rajtam volt, csak feltették rám az idegesítő ruhát, amibe tuti, hogy tettek nyomkövetőt is baj esetén.

Remek, be vagyok zárva, de legalább a családom biztonságban van, ha én nem is igazán.

És ha felrobbantanék mindent? Nem, az nem lehet, kitudja hány hozzám hasonlót ölnék akkor meg? Nem, kell egy másik módszer is, amivel elintézhetem a dolgot.  Azt akarom, hogy végre normális – már ha ez a körülmények szerint lehet-e egyáltalán – és boldog életet élhessek a családommal, és Edwarddal…

Edward, a vámpír férfi, akibe beleszerettem. Most mit csináljak? Talán keres engem? Hív telefonon folyamatosan, és nem ér el? Lehet, hogy már aggódik? Vagy már réges-rég elfelejtett, és mulatja az időt Tanyácskával?

Igen, minden bizonnyal, hisz ki törődne egy mutánssal?

- Én biztos nem. – morogtam magamban, s próbáltam az ajtón lyukat égetni, hogy végre kiszabadulhassak.

Mivel már tudtam járni, ezért odamentem az ajtóhoz, és lángoló kézzel próbáltam kiszabadulni.

Mikor már vagy a fejemet vertem a falba, hogy nem sikerült egy hang megszólalt a hátam mögött. :

- Nem sikerül, igaz? – kérdezte az a hang, akit talán még Tanyánál is jobban utálok.

- Fogja be. – fordultam meg, s lángoló tekintettel méregettem őt. Nem figyeltem, de volt ott egy ilyen üvegfalszerűség. Olyan volt, mint a filmekben ezek a kihallgató szerűségek.

- Gyenge vagy. – hallottam, hogy mosolyog. Kárörvendően mosolyog. – Nem a gyengéké a világ.

- ÉN VAGYOK A GYENGE? – kiabáltam, s a hangomtól megremegett a szoba. – ÉN ÉGETTEM FEL A HÁZÁT, ÉS EZT A KIBASZOTT LABORT! – annyira dühös voltam, hogy ha a közelemben van, akkor biztosan megölöm.

- Fölényben voltál AKKOR. – kihangsúlyozta a hangsúly szót. – De MOST nem.

- Tényleg? – kérdeztem, majd odamentem az üveghez.

- Igen, gyenge vagy.

Majd valami füst szerűség szivárgott be a szobámba, s tudtam, hogy ez valami olyan, amit nem kellene belélegeznem. Bizonyára elfelejtette, hogy én nem csak a tüzet uralom.  A tűzet uralom, emellett a vizet, a földet, és a levegőt is.

Tehát akkor szél. – felemeltem a kezemet, hogy vissza tudjam küldeni a levelet a feladónak, s mikor sikerült akkor jöttem csak rá, hogy ez nem a csapda volt….

Akkor viszont valaki megint elaltatott egy inekcióval.

….hanem a figyelem elterelés.

Már másodszorra ájultam el egy nap, ilyen nincs!

*.*

Mikor felébredtem már megint más helyen voltam, s a dühöm csak még jobban fokozódott. Velem ne játsszon senki sem!

- BASSZA MEG! – kiabáltam magamból kikelve. – ENGEDJEN MÁR EL INNEN!

Nem jött válasz, csak nyöszörgéseket hallottam mellettem, és a hátam mögött. Gyorsan leégettem magamról a láncokat melyek tartottak. Ilyen tűzálló üvegszerűségben voltam, s idegesített. Minden idegesített, ami itt volt: a tudósok, akik bizonyára megint elvégeztek rajtam egy csomó hülyeséget, a tehetetlen mutánsok, akik nem tehetnek az egészről, ez a hülye zárka, amibe bezártak, mint valami rabot,  az, hogy olyan éhes vagyok, hogy a gyomrom rendesen kilyukad az éhségtől, az, hogy Edward, és a családom, akiket szeretek mint nagyon messze vannak tőlem, az, hogy annyira fáj a hátam, hogy belepusztulok, az, hogy már megint itt kötöttem ki,  az, hogy nem egyedül vagyok, az, hogy a világon senkire sem számíthatok, az, hogy ha a gonosz szüleim nincsenek, akkor talán normális életet tudnék élni eltitkolva azt, hogy milyen más vagyok, az, hogy engem nem szerettek.

De van, aminek tudok örülni: az, hogy a barátaim rendben vannak, az, hogy Edward rendben van, az, hogy a Cullen család rendben van, az, hogy vannak mutánsok, akik szabadon vannak, és hogy egy csomó gonosz kiirtottam még annak idején, mikor kiszabadultam.

- ENGEDJEN KI! – ordítottam – ESKÜSZÖM, HOGYHA HA MEGLÁTOM MAGÁT, VAGY A TÁRSAIT AKKOR AZT NEM ÚSSZÁK MEG! – tudtam, hogy halja, figyelnek minket, figyelnek minden honnan, talán a kamerákról, talán saját szemükkel egy titkos üvegfalon keresztül. Az édes mindegy, az a lényeg, hogy ki akarok szabadulni innen.

- MEG FOGOM ÖLNI AZ ÖSSZES TETVES TUDÓST! – ordítottam, s talán hülyét csinálok magamból, de akkor is. Ezt nem ússza meg szárazon.

- Pyro, nyugodj meg. – nyöszörögte valami. Mi? Ismer engem? Azonnal oda kaptam a tekintetemet, és egy lány nyöszörgte a nevemet.

Alig lehetett tizenhárom éves, gyerek még, nagyon gyerek, tehát még fejlődik.

- Ismersz te engem? – kérdeztem normális hangnemben. – Öhm… kislány.

- Téged mindenki ismer. – motyogta, s még mindig a hasán hasalt. Fel akart ülni, de nem volt ereje. – Az egész mutánsvilág.

- Azt, hogy? – kérdeztem hitetlenkedve. Nem nagyon szoktam felfedni a kilétemet. Oké, nem minden esetben.

- Te vagy az, aki egy csomó mutánst kiszabadított Hamilton laborjából. – válaszolta meg a kérdésemre a választ.

- Igen. – bólintottam.

- Kaméleont, Kínt, és Sokkolót. – sorolta a barátaim nevét. – Ők hol vannak? Ugye nem fogták be őket?

- Nem, szerencsére nem. – válaszoltam. – Nem mondom el hol vannak, mert szerintem kihallgatnak minket. – szóltam oda suttogva.

Bólintott, s nagy nehezen felült.

- Gyenge vagyok. – mondta. – Alig ettem mostanság pár falatot. A kaja borzalmas, inni pedig alig kapunk. A mutáns szervezete egy idő után legyengül.

- Tudom. – szóltam. – Én négy éves koromtól egészen tizenhat éves koromig raboskodtam a laborban, nem tudja más nálam jobban.

- Ez érdekes. – válaszolta, majd halványan elmosolyodott.

- Hamilton még gyerek volt, mikor megismertem. – meséltem neki. – Talán engem utált a legjobban, ezért a legrosszabb „ápolást” kaptam. – rajzoltam macskakörmöt a levegőbe. – Folyamatos tesztelések voltak a mindennaposak, mert akkor még alig tudtak valamit a mutánsokról. Ezét folyamatos „tesztelő anyagok” voltunk. Egy nap megelégeltem, ezért kitörtem a többiekkel együtt, ennyi történt. – fejeztem be, s a dühöm csak még jobban erősödött. Csodálattal nézett rám, s ezért én elpirultam. Nem szerettem sosem ezt.

- Mi a neved? – kérdeztem kíváncsian. Szimpatikus volt a lány.

- Bonnie Jones. – suttogta.

- Az igazi neved, kislány. – néztem rá felhúzott szemöldökkel.

- Elecetro. – suttogta, s hallottam az áram pattogását, mikor felemelte vékony kezeit.

- Értem. – válaszoltam, s körül néztem. – Vannak itt még mutánsok?

- Persze. – válaszolta. – Nézz hátra.

Megtettem, hátranéztem, s meglepetten láttam, mikor még három mutánst is láttam ott olyan kabinokban, mint az enyém. Pontosabban nem pontosan olyanok voltak. Kettő egészen más volt.

- Hello. – biccentettem a fejemmel.

- Szia Pyro. – köszönt a szőke hajú lány.

- Helló. – köszönt a férfi.

- Szia. – köszönt a másik, barna hajú nő.

- Az én nevemet ismeritek, hagy halljam a tiéteket.

- Árnymacska. – mondta a barna hajú nő.

- Árnyék. – mondta a férfi is.

- Bestia. – válaszolta a szőke hajú nő is.

- Értem. – álltam fel,s  akkor olyan dolog történt, amire nem számítottam…

…mikor felálltam elgyengültem, s elsötétült előttem a világ.