17. fejezet

Ez volt életem leghosszabb, és legtartalmasabb, legeseménydúsabb fejezete. Nem megölni, nem utálni engem. :-D 10 és negyed oldal*_____*

17. fejezet

Meghalt a világom…

Az ég arcán egy nehéz gondolat száll,
az a felhő, az a vad és komor;
mint lelkibeteg, kire éji harc vár,
hánykolódik szélben a bokor.
(Nikolaus Lenau)

Talán mi irányítsuk a sorsunkat, vagy pedig csak marionett bábúként mozgunk? Talán. Meg kell elégednünk azzal, hogy vannak dolgok, amiket nem mi irányítunk.

A sorsunk irányítja saját magát, s mi nem tehetünk semmi, mint hogy engedelmeskedünk neki.

Tudtam mi a dolgom, tudtam mit kell csinálnom, és ha még mákom is van talán megúszom, de tudom, hogyha a szerencsémen múlik, akkor már akkor meghalok, mielőtt még ott lennénk.  Sokkolóval olyan gyorsan futottunk, amilyen gyorsan csak tudtunk, s erősen ziháltunk, mikor nagy nehezen odalopóztunk a fák mögé. Nem tévedtem, nem csak Hamilton volt ott, hanem még sok mutáns is, majdnem annyi, mint a mi kis csapatunk.

Hamilton mosolyogva nézte, amint a mutánsai harcolnak a maroknyi kis csapattal. Majd én letörlöm a vigyort a bugyuta képéről abban biztos vagyok. Nem ússza meg szárazon. Elevenen megégetem, mint a csirkét szokás Japánban…

- Szerintem menjünk. – teljesen be volt sózva paradicsom vörös színű hajú barátnőm. A harc izgalma, nem is tudom miért van jóban Emmettel…

A kezem égett a vágytól, hogy ismét megsemmisítő csapást adjon le, de tudtam, ha használom, akkor nem csak ellenséges csapatból halnak meg többen is, hanem persze a mieinket is elevenen megégtem, amit nem nézne jó szemmel jóformán senki sem. Hamiltonon kívül persze, őt nem igazán érdekli, hogy mit csinálok a mutánsaival, mondván „úgy is szerez másikat”, ami persze igaz, de ezek is életek, amik félre vannak vezetve, beprogramozva a rossz cselekedetekre.

Gondolkodtam mi lehet a többiekre, biztosan már csak mi ránk várnak.

- Kérlek, induljunk már, én nem akarom ez nézni! – Sokkoló nagyon ideges volt, ezúttal értettem az okát.  Elindult, megállíthatatlanul, bár most én is harcra éhes voltam, mondhatni a vörös köd ellepte az elmémet, hogy ölhessek végre.

A kezem abban a pillanatban lángolni kezdett, s beborította az egész testemet, mintha csak benzinnel mosakodtam volna meg reggel. Pedig akkor még nem is számítottam erre, hisz fesztelenül boldog voltam szeretett társam oldalán. Fesztelenül vidám, és szerelmes. Micsoda furcsa szónak hangzik most, pedig eddig értettem az értelmét, most a düh elvakított, pedig tudtam, hogyha nem nyugszom le, akkor nem fogok rendesen gondolkodni, és ha nem gondolkodok normálisan, és nyugodtan, akkor nekünk tényleg befuccsolt. Márpedig akkor sajnos ennyi volt a boldog élet, amit egyenlőre még nem nagyon készülök mostanában feladni. Hamilton előnyben volt a múltkor, most már nem, vége van, megölöm. Az én kezem által fog meghalni, amit azt első szabadulásom előtt is bőszen tervezgettem. Meghal, mert meg fogom ölni. Ennyi volt hosszú ugyan, de boldogtalan életének. Nem volt senki sem, aki megmutatta volna neki mi is az a szeretet, a szerelem, amit elvett más különlegesnek számító lénytől, mint például több ezer mutánstól.   Én fogom megölni, és fogom felgyújtani, hogy írmagja se maradjon, s a homokot, ami maradt belőle elvigye a szél mindet, s szerte szét szórja a világban, hogy a mutánsok végre fellélegezzenek, a tudósok vezetője meghalt, márpedig mutánsháborúra nem számítok, nézve a tömegesen megritkított fajtánkra.

Az erőt éreztem a csontjaimon, s a tűz, mely táplálta csak az erőmet tovább égett, s Sokkolóra pillantottam, aki éppen kifújta a levegőt, s kacajt is hallottunk. Hamilton kacarászott a széken, amin ült. Valójában egy földalatti bázis volt beágyazva a homokba. Sok mindenki ott volt, s körmöltek rendesen a kis füzetecskéjükbe. Na meglátjuk miután szarrá égetem őket tudnak-e majd ilyen bőszen körmölni. Sokkoló látta rajtam a gyilkos dühöt, s megértően nézett rám.

- Megtapasztalják azt, amit kell, erről gondoskodom. – nézett le, s begörnyedt az ugráshoz. – Az életemet adnám érte, hogy minden ebbe a világba nem való személyt megölhessek. Előnyben vagyunk, mert jó képességeink vannak. Igaz a homok ember eléggé klassz. – intett arra a mutánsra, aki képes volt apró szemcsékre, azaz homokká változni. Bestia ütései hasztalanok voltak, de tudom, hogy nem legyőzhetetlen. Mondjuk Sokkoló helyében talán én nem azt a szót használtam volna, hogy klassz. Undorító, hogy erre használja a csodás képességét, hogy olyan mutánsokat öljön, akik csak a jót akarják a magafajtának.

- Igen, de az a másik nagy problémát jelent számunkra. – böktem a fejemmel a másik mutáns felé.  A férfi erős kátrányt lökött ki magából, és ha nem vigyázol, és az elkap mondhatni véged van.

- De a tűz felemészti az is. – értett egyet. A türelmem fogyni kezdett, s az arcomat ellepte a tűz. Furcsa, hogy a küzdelem hevében észre sem vették a jelenlétünket. Hirtelen ismét hallottunk egy nagy robbanás szerű hangot, s tudtuk ki csinálja ezt. Az egyik mutáns mondhatni pokolgép formájában működik. Szinte már-már felrobbant mindent, amire néz. Életveszélyes mutatvány vele kikezdeni.  A másik pedig el tud vakítani, hogyha a szemébe nézel. Amúgy egészen legyőzhetőnek tűnik, más szemmel nézve ő is életveszélyes. Hisz ha megvakít könnyűszerrel elintézhet a többi mutáns.

Szóval teljesen veszélyes. Félelmetes képességekkel rendelkeznek, de fel kell vennünk a harcot, meg kell próbálnunk.

- Oké, vakító pasas az enyém. – csapott le rá Sokkoló, mintha valami játék lenne.

- Lefoglalom a homokembert. – mondtam én is, és begörnyedtem felkészülve az ugrásra. Gyerünk Bella, menni fog! – szuggeráltam magamat gondolatban, s kicsit lenéztem is, mert kicsit skizofrénként néztem ki, már ha valaki képes lenne olvasni a fejemben. Görnyedés közben megpillantottam Kaméleon szemét, mely macska formában világított. Kacsintott, majd Sokkoló elrugaszkodott, s megbénította az általa kinézett egyént. A tűz lángnyelve finom bizsegést futatott végig egész testemen, s támadásra készen állt.

- Akkor hát… show time! – suttogtam, majd én is elrugaszkodtam a földtől, s leugrottam. Egyenesen macska mód értem földet, s el kellett ugranom, mert a homok ember engem támadott. Úgy látszik ő is engem nézett ki, mint ahogyan őt óráknak tűnő percekkel ezelőtt.

- Velem a homok ne packázzon! – morogtam, majd a kezemet felemelve megcsavartam, s a kezemmel löktem egyet rajta. – Idenézz! – a másik kezemben egy hatalmas vízsugár szállította a vizet egyenesen a homokemberre. – Tessék! Mostantól már nem homok, hanem inkább sár ember vagy! – morogtam, majd teljesen eloszlattam mindenhol a vizet, s ő ordítva olvadozni kezdett. Tudtam, hogy nem öltem meg, hisz hamarosan megszárad, de így legalább képtelenné tettem egy jó ideig a támadásra.  Ideiglenesen jó. De akkor valami történt. Nem csak massza lett belőle, hanem valami más is úszkált a masszában, ami tulajdonképpen ő volt. A többiek nem figyeltek rám, hanem egymás megölésével foglalkoztak. Felszedtem azt, ami ott úszott benne, bár nehéz volt, mert szinte már kapaszkodott. Egy kerek tárgy volt, direkt az ilyen laborokban kifejlesztett kütyü. Nem értek az ilyenekhez, én nem vagyok tudós. Isten ments!

Hallottam egy hatalmas sikítást, s láttam, ahogyan Bestia a földön fekszik, s kínok közt vonaglik. Éreztem a vér szagát, vagyis azt a jellegzetes rozsda szagot. Szerencsére a mutánsok vére merőben más, mint az embereké. Szerencsére az évek során megedződtünk. A mi vérünk nem szolgál táplálékul  a vámpíroknak, mert nem olyan az illata, tehát nem is finom. Ez olyan, mint az emberek számára az ehetetlen étel.

Siettem, s a futástól eléggé zihálva mélyesztettem a földbe a drága robbantós emberünket. Tudom, hogy még nincs vége, de ideiglenesen ő is el van intézve.

- Köszönöm! – kiabálta nekem Bestia, mire egy kacsintással elintéztem, s elütöttem a kátrányembert vissza a falhoz.

- Pyro! – hallottam Kaméleon kiáltását, s Kínnal együtt ugrott le, s vetette bele magát a harcba. Elsőnek kinézete magának a kátrányembert.

Hatalmas robbanást hallottam, s egy hatalmas szúrást éreztem a hátamnál. Pont ott, ahol a legveszélyesebb a mutánsok számára.

- Szedjétek le a nyakukról a csippeket! – kiabáltam, s folyamatosan gyengülni kezdtem. Éreztem az érzést, amit már egy párszor „majdnem halálaim” során megtapasztaltam. Egyre jobban gyengültem, s végül összerogytam a földön, majd az utolsó döfést akarta nekem szánni, mikor azonban összerogyott, s kiáltozni kezdett…

- Pyro. – szaladt oda hozzám Kín, s nekem ömlött a vér a hátamból. Rettentően fájt, s éreztem, hogy a végtagjaim nagy részét már nem tudtam megmozdítani.  Elzsibbadt, majd teljesen elernyedt. A szemeim le akartak csukódni, de kitartóan küzdöttem ellene. Élnem kell, egyenlőre nem halhatok meg, élnem kell, meg kell ölnöm Hamiltont…

Hamilton.

Ahogyan a név beleitta magát a fejembe rögtön a haragtól keltem szinte már új életre. Hatalmas kiáltásom zengte be a környéket, ahogyan a fájdalommal mit sem törődve emeltem fel a kezemet, pont arra, amerre a drága tudósok, és a tanulótudósok voltak, hogy mindenkit meg tudjak ölni.

Halál mindenkire, aki itt rosszat akar minden mutánsnak a földön!

A kezemmel előhívtam a legismertebb elememet, s a tűz, mintha csak erre várt volna fénysebességnél is előbb gyújtotta fel a labort, s láttam, ahogyan fel készül robbanni az egész kacatgyár, ezért gyorsan tűzpajzsba zártam minden mutánst, ahogyan azt még annak idején első szabadulásunkkor tettem, így megvédve őket a lángoktól. Sikítottam, mert az erőfeszítés fájdalommá váltott át, s a robbanásba minden erőmet belevittem mindent, ami eddig is volt.

Kaméleon nyüszített, s Sokkoló feküdt a földön, szemeit bezárva, s ijedten pillantottam rá, de Kín a vállamat fogva próbált meg koncentrálásra bírni. Árnyék sem maradt a helyén. Oda jött mellém, s megfogta a kezemet ezzel próbálva engem jobb koncentrációra buzdítani. Árnymacska finoman elmosolyodott, majd megfogta a másik kezemet. Kaméleon oda jött Árnymacska mellé, majd emberi alakba visszaváltva megfogta a kezét. Sokkal jobb volt, melegség járta át az egész testemet.  Sokkoló feltápászkodott, s enyhe mosollyal az arcán ment oda jött Kínhoz, s megfogta az ő kezét. Bestia is oda jött, s ő pedig Sokkoló kezét fogta meg, így egyesültünk egy nagy láncba.

Egy család voltunk, tudtuk, hisz a mutánsok mindig szinte testvérként egyesültek. A többieket néztük, akik meglepetten néztek körbe, hisz most, hogy leszedtük róluk az a tudós kütyüt már normálisan tudtak gondolkodni, saját akarattal. Finoman elmosolyodtam, majd mikor közelebb jöttek hozzánk sokkal jobban éreztem magamat. Az energiám visszatért, s a szeretet begyógyította a sebeimet. Mutáns dolog, a negyedik csakra.

- Gyertek, fogjátok meg a kezüket. – intettem nekik, s bólintottak. Hiába, ők is ki akarnak szabadulni innen,  s bosszút állni elfogójukon, Hamiltonon.

- Most meg fogsz halni! – szólalt meg Homokember.

- Megfizetsz azért, amit velünk tettél! – hallatszódott Kátrányember nyugtató basszusa.

- Nem fogsz több mutánst vizsgáltatni a halálig! – értett egyet a Robbantós emberke.

- Nem fogod azt csinálni, mint amit velünk, és még velük, meg persze több ezer mutánssal is! – vette át a szót a vakítós gyerek. Érdekes volt, hogy mind megszólaltak, sőt, velünk voltak, és melegséget bocsátottak ki. Nagyon jól esett, hogy mellettünk vannak, és segítenek nekünk.

Akkor viszont olyat hallottam, amit nem akartam, hogy halljak, míg nem végeztünk.

- Bella! – kiáltotta a világ legszebb hangja.

- Edward! – sikkantottam, s örültem, hogy végülis itt van.

Az egész Cullen család, és még Electro is ott volt. Vigyorgott rám, én pedig szerényen mosolyogtam vissza rá.

- Gyorsan, mert mindjárt robban! – kiabáltam fel nekik.

Először Electro ugrott le Rosalieval, majd Emmett is, utána Esme, és Carlisle, Alice, és Jasper, aztán pedig Edward ugrott le, pontosan mellém. Kín helyet adott neki, s egymásra vigyorogtak. Hé, mikor lettek ezek ennyire jól?

- Most megkapod azt, ami tettél velem tizenhárom év alatt! – morogtam vészjóslóan, s az eddig becsukódott szemeim kinyitódnak, s éreztem, hogy a szememben a lángok vad táncot járnak.

- Megkapod azt, amit megérdemelsz! – kiabálta Kaméleon is. – Amiért megrágtak engem a patkányok! – kiabálta magából teljesen kikelve. A harag nagyon erősen irányított minket, mégis meg volt a saját akaratunk.

- Amiért belénk égetted azt az átkozott jelet! – kiabálta Sokkoló is.

- Amiért nem adtál nekünk enni! – kiabálta Electro is. Teljesen jó volt, tele volt energiával, éreztem.

- Amiért legyengítettél engem, és a többieket is! – morogta Árnyék megszorítva a kezemet.

- Amiért úgy bántál velünk, mint valami ufókkal! – Bestia most hasonlított igazán egy macskára. Szinte már fújt, mint macska a kutyára.

- Legfőképpen azért, mert nem hagytál minket élni! – fejezte be Árnymacska is.

Akkor már nem bírtam magammal, s hatalmas robbanással tettem a földdel egyenlővé a kis labort, s minden benne dolgozó tudóst. Hiba volt ide jönniük, hiba volt, de még mekkora.

A lángok elnyelték a labort, s Hamilton itt élte meg utolsó napját, s most száműztem őt a pokolra, ahogyan az kirendeltetett nekem.

- Hát meghalt. – sóhajtottam, s ismét gyengülni kezdtem. – Most már nyugodt vagyok. – lerogytam volna a földre, ha a többiek egy emberként fognak meg. A bosszúnak édes íze van, s én éreztem a számban. Egyrészt ezért próbáltam meg élni, ezért, hogy megölhessem legutálatosabb ellenségemet.

Erősen ziháltam, s a térdeim remegtek az erőfeszítéstől. Nem igaz, hogy mindig én sérülök meg, mindig én halok meg, vagy mindig én támadok fel.

Ez nem véletlen… Biztos, hogy a sors nekem ezt rendelte ki, és érzem a csontjaimban, hogy még nem halhatok meg végelgyengülésben…

- Jól vagyok. – suttogtam, de azért a tömeg egy kicsit ment szét, hogy Edward fel tudjon kapni, és a karjaiban vigyen vissza.

- A mi házunk közelebb van, mint a tiétek. – mosolygott. – Ezért most oda viszünk titeket.

- Ne engem vigyétek, hanem Kaméleont. – suttogtam lehunyt szemekkel beszívva Edward jellegzetes méz-orgona-napfény illatát, mely altató hatással bírt rám nézve. – Ő terhes, én bírom az iramot. – próbáltam kimászni a karjaiból, de nem ment. Egyrészt, mert Edward erősen tartott úgy, hogy ne bírjak kimászni ismerve engem, másrészt pedig azért, mert tényleg nagyon gyenge voltam, nem tudtam volna talpra állni. Hiába, annyira még nem vagyok profi a robbantásokban.

- Majd én viszem őt. – szólalt meg Kín. – Én bírom, különben is, ő az én barátnőm. – vigyorgott rám, és én egyre laposabbakat pislogtam. Álmos voltam, de nem akartam még elaludni, mert minden percet ki akartam használni az időnkből, amit ketten tölthetünk, végtére is nem tudjuk mit hoz a holnap.

- Aludj, kérlek. – kérlelt Edward édes hangon, és én tényleg próbáltam ellenállni, tényleg, de nem ment!

- De nem akarok. – nyafogtam, mint egy kisgyerek, ami egyébként nem szokásom. – Veled akarok maradni. – dörgölőztem hozzá, mint egy macska.

Kuncogni kezdett, majd szinte már dorombolt.

- Aludj nyugodtan, többé úgy sem eresztelek el. – mosolygott, majd a lelkemet nyugodtság árasztotta el.

- Jasper, ez nem éri. – motyogtam, de a szemeim már csukva voltak. Hallottam Jasper kuncogását, majd szépen lassan lehunytam a szememet, és elaludtam.

Arra ébredtem, hogy rám süt a nap, s mosolyogva nyitottam ki a szememet. Tapogatóztam, hátha megtalálom Edwardot, de helyette csak az üres takarót találtam, s egy jó erős hányinger érzetet.

Gyorsan siettem be a WC-be, s még éppen időben hajoltam bele, hogy kieresszem a fölösleges gyomromba való dolgot.

Mikor végeztem gyorsan megmostam az arcomat, és megmostam a fogamat. Visszasiettem az ágyra, s ott találtam egy cetlit. Hogy lehet, hogy eddig ezt nem vettem észre?

Mikor felismertem szerelmem gyönyörű kézírását örömmel olvastam el.

„Jó reggelt álomszuszék!  Sokáig aludtál, és nekem vadászni kellett mennem, mivel már régen voltam. Remélhetőleg ott leszek, mire felébredsz, de ha nem, akkor menj csak le Esmehez, és a családodhoz, gondolom már lent vannak, és reggeliznek. . Szeretlek: Edward.”

Elmosolyodtam, majd felöltöztem, és lesiettem a lépcsőn, egyenesen a konyhába. Sokkoló, Kín, és Kaméleon komolyan mondom, hogy két pofára zabálta az ennivalóját.  Elmosolyodtam, majd leültem.

- Jó reggelt. – köszöntem nekik egy ásítás közepette. Nagyon álmos vagyok, és ha jól emlékszem, akkor sok minden hülyeséget összeálmodtam. Ez azért számomra furcsa.
- Jó reggelt neked is. – köszöntek egyszerre, majd Esme letette a tányéromra a tojást. Valahogy még a szagától is hányingerem volt. Fintort vágtam, mire Esme azonnal megkérdezte:

- Nem szereted? – kérdezte rám nézve angyali arccal.

- Sajnálom, de most nem tudom megenni. – a gyomrom összerándult.

- De hát te nagyon szereted a tojást. – nézett rám Kín.

- Tudom, de nem tudom, nem bírom megenni. – ráztam meg a fejemet. – Különben is, hányingerem van. – fogtam meg a hasamat.

- Ha nem tudnám, hogy nem, akkor azt mondanám terhes vagy. – nézett rám nevetve Sokkoló. Kaméleonnal összenéztünk. Tudtunk mi történt: mi van ha tényleg terhes vagyok?

- Én most fel megyek! – sóhajtottam, s reméltem, hogy utánam jön.

- Én is megyek. – mosolygott Kaméleon. Kín és Sokkoló vállat vont, de még Kín gyorsan lopott egy csókot Kaméleontól.

Amint becsukódott az ajtó Kaméleon a táskájában kezdett el kutakodni.

- Tegnap, míg te aludtál áthoztunk egy csomó dolgot a régi házból. – mondta, majd előhúzott egy terhességi tesztet.

- Igen, és?

- Több tesztet vettem, hátha még kell valamelyikkőtöknek, és igen, látom kellett. – mondta, majd elmosolyodott. Gyorsan kimentem a fürdőbe, s megcsináltam a tesztet.

- Na mi van? – dörömbölt az ajtómon, nekem pedig gombóc nőtt a torkomban.

- Öhm… - nyögtem, majd kitartóan bámultam a pozitív tesztecskét.

- Mi történt? Na mond! – kiabálta lelkesen. Kinyitottam az ajtót, s megszólaltam.

- Pozitív. – a hangom rekedtes volt, de a melegség ismét átjárta a testemet.

- Mutasd. – fordította felé a tesztet. – Két csík...vagyis juhú! – sikította, majd vigyorogva nézett rám. – Gratulálok! Mikor mondod el Edwardnak?

- Majd egy kicsit később, addig is maradj csöndben, kérlek, nem akarok, hogy mások is tudják. – mondta, majd vigyorogva bólintott.

A napok gyorsan teltek, úgy, hogy észre sem vettem. A másik mutáns csapat elment, mondván megpróbálnak új életet kezdeni, de ha segítség van, akkor nyugodtan hívjuk őket, mert segítenek nekünk bármit is kérünk tőlük. Ez kedves volt tőlük, de remélhetőleg nem lesz szükségünk a segítségükre egy bizonyos ideig. Ideges voltam, és alig bírtam elrejteni a rosszulléteimet Edward elől. Kaméleon annyira lelkes volt, s hálát adtam az istennek, hogy Alice nem látja a jövőnket, és hogy Edward nem tud a gondolatainkba olvasni, mert akkor biztosan lebuktunk volna, már csak azért is, mert Kaméleon nagyon lelkes volt, s annyi sok fagyit evett, hogy már meg is látszott rajta, ám ez Kín nem bánta, sőt, élvezettel ölelte magához szerelmét. Igazán nagyon édesek, és a kötelék még erősebbek lettek köztük, s mostantól biztosan elválaszthatatlanok lesznek.

Én és Edward nagyon szeretjük egymást, bár benne volt a pakliban, hogy nem akarja majd a gyereket, ha megmondom neki. Remélhetőleg akarja majd őt.

- Mi a gond, kicsim? – búgta a fülembe édesen Edward. Felnéztem rá, s csendben kápráztattak el aranybarna szemek csillogása.

- Semmi. – válaszoltam összeráncolva a szemöldökömet.

- Látom, hogy valami nyomja a lelkedet. – simogatta meg az arcomat, s én elpirultam. A hang a fejembe folyamatosan azt mondogatta: mond meg neki, kérdezd meg, mond meg.

- Edward. – szólaltam meg, s olyan volt, mintha nem is én mondtam volna, hanem valaki más beszélt volna helyettem.

- Mondjad, kicsim. – szólalt meg megcsókolva az ajkaimat.

- Te szeretnél gyereket? – kérdeztem tőle, s lélegzet visszafojtva vártam a hatást. Először meglepődött, majd rám nézett, gondolkodott, majd komoly képpel válaszolt.

- Nem. – válaszolta, s bennem elszakadt valami. A szemeimet összeszűkítve néztem rá, s azon nyomban felpattantam a helyemről, és a még ki nem pakolt táskámhoz rohantam.

Tudtam mit fogok csinálni: elmegyek, végleg elmegyek innen. Nem akarja a gyerekünket. Azt a gyereket, mely az övé, és az enyém is, nem akarja őt. Az én kicsikémet. Igaz, hogy elsőnek egy kicsit megijedtem, de ki nem ijedne meg, ha kiderülne, hogy terhes? De ő félig Edward végtére is, és persze félig én. És ha nem akarja azt, ami félig én vagyok, akkor nekem ő nem kell. Igaz, hogy szeretem, és soha az életbe nem fogok senki mást sem szeretni rajta kívül, de ő a gyerekem!

Más anya mit tett volna az én helyemben? Hm?

Kirohantam az ajtón, Edwardra rám sem nézve, s a többiekhez mentem. Szerencsére egy szobában voltak, és éppen beszélgettek. Mikor Kaméleon meglátott rögtön felpattant.

- Mi történt, Pyro? – kérdezte Kaméleon gyorsan. – Olyan falfehér vagy.

- Elmegyünk. – néztem rájuk. – Legalábbis ti maradhattok, én elmegyek. – nyeltem nagyot, s próbáltam nem sírni, s összecsuklani a fájdalomtól.

- Micsoda? – kérdezte Kín összeráncolva a szemöldökét.

- Elmegyünk. – ismételtem meg.

- De hát miért? – kérdezte ugyanazt.

- Azért, mert én nem maradok itt! – már majdnem kiabáltam, már majdnem elszakadt a cérna. – De ha ti akartok, mondom, hogy maradhattok itt, akkor leszek majd egyedül. Illetve… - elharaptam a mondatot, és jelentőségteljes pillantást váltottam Kaméleonnal. Megvilágosodott, majd felkapta a táskáját.

- Én vele megyek. – állt mellém, de az ajkamba harapva gondoltam arra, hogy még Edwarddal is el kell beszélgetnem. Mit mondjak neki? Valami ésszerű magyarázat kell.

- Akkor kénytelen leszek én is menni. – mondta Kín, majd ő is felkapva a táskáját Kaméleonhoz ment, gyors csókot váltottak, majd megfogták egymás kezét.

- Hülye lennék itt maradni nélküled. – mosolygott Sokkoló, bár szerintem sejtette, hogy nem fogok vele mosolyogni. Most nem vagyok abban az állapotban. – Te mentetted meg az életem. Ennél komplikáltabb dologba is belemennék miattad. – mosolygott, de aztán komolyra váltott. – Biztos, hogy menni akarsz, Pyro? – kérdezte.

- Igen. – néztem rá kemény tekintettel. Keményen, nem ismerek akadályt, ha a kicsimről van szó. – Mindjárt jövök. – mondtam, majd bólintottak. – Addig pakoljátok be a cuccokat a kocsimba. – mondtam, mire azonnal felkapták a holmijukat – Kín is vitte az enyémet -, s nekem még vissza kellett mennem a maradékért, ami még ott maradt.

- Bella, mi a franc van? – kérdezte tőlem Edward ijedten, mikor látta, hogy pakolok. – Mit csinálsz, szerelmem? – kérdezte. Többé már nem vagyok a szerelme, ha nem akarja az én kicsimet. Ő az én bébim.

- Hagyj békén, Edward. – morogtam, majd a táskámat a vállamra dobtam.

- De hát miért? – kérdezte édes hangon. Bella ne kábulj el, ő nem szereti a gyereked…

- Azért, mert… - nem akartam neki megmondani, hogy hazudjon nekem. Nem akartam…

Nem akartam előtte összeomlani, nem akartam, hogy itt essek darabokra.

Nem leszek gyenge, nem leszek olyan, aki bőgőmasina. ÉN NEM FOGOK ÖSSZEESNI! Nem vagyok az a típus, sosem voltam, sosem leszek, főleg nem olyan miatt, aki nem akarja a gyerekünket. Nem akarja őt, ez teljesen elvágta nálam azt a bizonyos cérnát.

Szeretem őt, a világon a legjobban, de a gyerekemet is a világon a legjobban szeretem.

Patthelyzetbe szorultam.

A világom teljesen összeomlott, és szerintem sosem leszek már a régi Pyro, vagy Bella, akárhogy is nevezzük.

- Bella, szeretlek, ne menj el, kérlek. – nézett rám, s a kérlelő hangszíntől még jobban voltam rosszabbul, mint jól.

- Sajnálom. – morogtam másfelé nézni. Próbáltam hideg, és kemény lenni, mint annak idején, de vele nem ment, mert jobban szerettem őt, mint bármi mást, persze őt máshogy, mint a lányomat, vagy esetleg a fiamat, az mindegy. – Most elmegyek, és nem szándékozlak többet látni! – mondtam neki, mire szinte darabokra esett össze előttem, ahogyan én is, mikor megmondta, hogy ő neki esze ágában sincs a gyerek ötlete sem.

Hátha nem kell, akkor nem kell.

- De Bella, miért akarsz elmenni? – kérdezte kétségbeesetten. – Mit nem adtam meg? Kérlek maradj! Bármit megteszek, csak kérlek maradj itt velem! – könyörgött. Miért nehezíti meg a dolgomat, mikor nekem még rosszabb, mint bármi más?

- Edward, elmegyek, nem akadályozol meg, érted? – kérdeztem tőle élesen, persze tetetetten.

- De mond meg az okot, talán lehet rajta segíteni… - nézett rám, s az aranybarna szemeibe ismét búskomorság szállt.

- ÉN MÁR NEM SZERETLEK! – kiabáltam neki, s idegességemen már semmi sem segített. Hiába is, hormonok azok hormonok.

Edward nem szólt semmit, én pedig szépen lassan mentem tönkre, és haltam meg vele együtt.

- Értem. – szólalt meg, majd a kezei, amivel át akartak ölelni hanyagul leestek maga mellé. Tudtam mit érzett, mert én is azt éreztem.

A lelkem egy része meghalt, a világom összetört, én pedig meghaltam, rendesen meghaltam. Nem akartam tovább ott maradni, s hálát adtam az istennek, hogy a családtagjai éppen vadásznak. Így nem kell nekik semmit sem mondanom, nem kell búcsúzkodnom. A lelki fájdalmam már így is elég nagy, nem kell, hogy tovább fokozzam. Nem tesz jót a gyerekemnek. Legalább miatta próbáljam meg uralni az érzelmeimet, és hanyagoljam a kitöréseimet.

- Most pedig megyek, de megígérek neked valamit. – néztem rá,s nagyot kellett nyelnem, hogy ki tudjam mondani a szavakat. – Nem fogsz többé látni engem, ígérem.

Nem szólalt meg, csak engem nézett, s szemei, mintha sírtak volna. Azt mondtam volna, hogy sír, ha a vámpírok képesek lettek volna erre, de persze nem.

Felkaptam a másik táskámat, s kimentem az ajtón. Mikor kiléptem az ajtón rögtön rám jött az átkozott sírás, és már nem érdekelt. Lássanak elmosódó sminkkel, lássanak megtörve, és széthullva. Lássanak, mert ezt az arcomat mutatom a világnak, és saját magamat.

Mert meghaltam Edwarddal együtt, meghaltam, mikor kisétáltam azon az ajtón, ezzel együtt kisétáltam az életéből. Vége volt, tudtam.

- Minden kész van? – kérdeztem, mikor leértem, s nem törődtem attól, hogy aggódva nézett rám. Nem érdekelt, mert meghaltam. A zombik persze sosem szépek.

- Igen, felőlem indulhatunk. – szólalt meg Kín. – Nem akarsz…?

- Nem. – tudtam mit akart. Nem akarsz elbúcsúzni a többiektől?

- Akkor menjünk. – nézett rám Kaméleon, és beült az anyós ülésre. Sokkolóval maradtunk hátul, míg Kín vezetett.

Beindította a kocsit, mire az felbőgött, s elindultam. Olyan gyorsan hagytuk el a Cullen villát, hogy mire oda néztem másodszorra már ott sem volt.

Mindenem eltűnt, a szerelmem, az életem, ezzel együtt az esélyem a normálisnak mondható, boldog életre.

Sokkoló vállára hajtottam a fejemet, s sírni kezdtem, míg ő folyamatosan simogatta a hátamat, s csitító szavakat suttogott a fülembe.

- Nyugodj meg, Pyro, minden rendben lesz, meglátod. – simogatott meg Kaméleon is. Persze neki könnyű azt mondani, hogy minden rendben lesz, mert ő neki ott van Kín, aki szereti őt, és ott van a gyereke, akit Kín már most Istenít, ott van a boldog élete, s ennek nekem még a fele sincs meg.

Megérkeztünk a hotelbe, és ott leszünk addig, míg Kaméleon el nem rendezi a Texasi házunkat. Viszonylag sok pénzünk van, mert az évek során az ember képes gyűjtögetni, ha nem feltétlenül szorul rá minden emberi szükségletre.

Persze ez engem nem fogott le, de jót akartam a gyerekemnek, s nekem ez a leglényegesebb dolog a földön.

- Most hagyjatok egy kicsit magamra. – kértem, mikor bementem  a szobába, amit én kaptam meg helyemül. Kaméleon bólintott, majd el kezdte húzni Kín-t, és vele együtt Sokkolót is.

- Szeretlek Edward. – suttogta magzatpózba bújva, s csendesen sírdogálva. Szeretem őt, de persze szeretni fáj, sajnos ezzel kell, hogy éljek, ezt kell, hogy elfogadjam. – Mindig is szerettelek, mindig is szeretni foglak, te vagy az én életem egyik része. – A kezem a hasamra vándorolt, s azon egy pukliszerűség volt. Ez nem kellene, hogy így legyen… Ez még nem teljesen normális…

A tükörhöz mentem, s felhúzva a pólómat megszemléltem jócskán gömbölyödő pocakomat. A világgal fogok szembe szállni  azért, hogy ő az enyém lehessen, de nem érdekelt, mert ő az enyém, ő  az én világom, ő az én vérem.

- Szia kicsim. – mosolyogva simogattam meg a hasamat, s nem vártam választ, ám mocorgást azt hallottam, s kicsit ledermedtem. Ő ilyenkor még biztos nem mozoghat, nem mozoghat…

De végülis ő egy vámpírbaba nem? Félig vámpír, félig mutáns, amilyen én vagyok, ő nem szokványos gyerek, és szerintem Kaméleon babája sem szokványos gyerek. Leültem az ágyra, s a térdeimet felhúzva kulcsoltam át a kezemmel azokat, s a neveken kezdtem el gondolkodni.  Ha kisfiú, akkor mindenképpen Edward lesz, de ha lány lesz, akkor mindenképpen Alice lesz a második neve.  Legyen Emma, vagy Sofie? Nem, az túlságosan mindennapi, én szeretnék egy különleges nevet.

Sidney Alice Cullen.

Ez lesz a neve, ha lány, és ha az érzékeim nem csalnak, akkor biztosan lány lesz, de ha fiú, akkor is ugyan azt a szeretet fogja kapni, mintha kislány lenne.

Mert neki fogom szentelni az életemet, ő az életem, mindenemet feláldoznám érte, a világom kulcsfontosságú szereplője lesz.

Hirtelen érzelemváltozásomnak nem tudom az okát, csak azt, hogy a könnyeim szélsebesen kezdtek el potyogni, s végig az arcomon lefolytak eláztatva vele a párnámat.

- Pyro, mi a gond? – kérdezte Kín, mikor benyitottak az ajtón, hogy megnézzék mi van velem. Jól esett, hogy aggódnak értem.

- Semmi. – töröltem meg a szememet.

- Elmondod nekünk, hogy mi van most? – kérdezte Sokkoló, s Kaméleon leült mellém, s jó szorosan megölelt.

- Igen. – dörzsöltem meg sírástól megdagadt szemeimet.

- Na? – kérdezte Sokkoló. Az ő szája is lefelé görbült, ahogyan engem vigasztalt.

- Terhes vagyok. – mondtam, mire mind a ketten „O” alakot formáltak a szájukkal.

Mikor Sokkoló magához tért gyorsan, és puhatolózva kérdezte meg tőlem, amire számítottam természetesen.

- Kitől? – kérdezte. Nem tudtam kimondani a nevét.

- Tőle. – suttogtam, s úgy látszik megértette, mert nem kérdezgetett tovább.

- Te miért nem lepődtél meg? – kérdezte Kín szerelmétől, mire az halványan elmosolyodott.

- Én tudtam. – mondta megigazítva az amúgy is sima lepedőt. – Én adtam oda neki a tesztet, mikor mondta, hogy rosszul van, meg ilyenek. Odaadtam neki, és elmondta a végeredményt, vagyis, hogy pozitív lett.

- Értem. – szólalt meg Kín.

- Nem haragszotok, hogy elhallgattam előletek? – kérdeztem rájuk nézve.

- Ó, dehogyis! – mondta Sokkoló, és jó erősen megölelt.

- Nem haragszunk. – mosolygott Kín, aztán lehervadt a mosolya. – Elmondtad Edwardnak?

A név hallatán csuklottam egyet, majd a könnyeim ismét kibuggyantak, persze azonnal próbáltam őket letörölni, nem ment valami nagyon, de nem érdekelt.

Láttak már egy párszor sírni, köztünk pár óráknak tűnő perccel ezelőtt is.

- Nem, de célozgattam rá. – mondtam.

- Értem. – bólintott Sokkoló.

Kaméleon szorított az ölelésén, ami egyébként nem volt rossz, inkább felmelegített, mert eléggé fáztam.

Én… a tűzmutáns Pyro, fáztam.

- És mi történt? – kérdezte Kaméleon. Tudniuk kell, csak bírjam ki sírás nélkül, csak bírjam ki sírás nélkül, kérem.

- Megkérdeztem tőle, hogy akar-e gyereket. – folytatni akartam, de a torkomban gombóc nőtt. Nyeltem egy nagyot, majd akadozva folytattam. – Azt mondta, hogy nem. – a hangom elcsuklott a nem szócskánál.

Kaméleon a kezeit a homlokomra tette, majd elszörnyedt.

- Szentséges ég, te lázas vagy! – csattant fel, majd ruhástól nyomott az ágyba, s takart be jó erősen. – Maradj így, és próbálj meg aludni, ha minden rendben van, akkor holnapra elmúlik, ha nem, akkor pedig… - elgondolkodott.

- …akkor pedig majd megoldjuk. – fejezte be a mondatot, mielőtt még orvost mondott volna.. Tudta, hogy hülyeség lenne, hisz nem normális ember vagyok.

- És mi van, ha a gyerek miatt van? – kérdezte Sokkoló, bár ez nekem homályosan hangzott.

- Az lehet, ő végtére is egy félvér. – értett egyet Kín.

- Igen, szerintem fázik. – mondta Kaméleon, és végigsimított az arcomon. Melegség járta át a bensőmet. Csak fázik? Nem akarom, hogy valami baja legyen.

Kaméleon még egy takarót dobott rám, s jó alaposan betakart. A kezem ismét a hasamra tévedt.

- Csak fázik a picikém. – mosolyogva simogattam meg a hasamat, mire a gyermekem a hasamban most megint fészkelődni kezdett. A szemem könnyes lett a fájdalomtól, ahogyan véletlenül megrúgta valamelyik szervemet.

Hallottam még, ahogyan a többiek halkan beszélgetést kezdeményeznek egymással, de nem bírtam már nyitva tartani a szememet, elmerültem az álmok világába.

A rosszabbnál rosszabb álmok gyötörtek, s hol melegem volt, hol pedig fáztam.

A saját sikításomra keltem fel, s a fájdalmam elviselhetetlen volt, pedig én mégsem sikítottam. Mert tudtam, hogy ő az én gyerekem.

Az én kisbabám, mostantól neki élek.

A komihatárt növeltem. 23 koment után friss. Ez csak a mai frissre tartozik, mivel ez kétszer olyan hosszú, mint a megszokott. Puszi: Jane X___X