12. fejezet

 

Helló-belló drágáim. Itt Puszmó, és Jane. Itt van a feji, bár nem írtátok meg a komihatárt. Ezért is büntetünk meg titeket. Azt majd csak később áruljuk el, hogy pontosan mivel. Jane gondoskodott a függővégről, de persze Puszmónak is tetszett a függővéges ötlet. :-D Most megyünk, és veszünk egy repülőjegyet Afrikába. :D Ádiosz ámigosz:D Puszi: Puszmó, és Jane

12. fejezet

Háromszáz fokos fordulat I /III 

Pyro szemszöge:

 Testvéreim „ezt úgysem úszod meg, úgyis kifaggatlak” pillantást küldtek felém, míg Edwardot, egy „ te szemét rohadék, kicsinállak” pillantással jutalmazták meg, miközben közeledtek felénk a parkolóban. Kam és Sokki velem szemben álltak meg, míg Kín Edward mellett foglalt helyet.

- Csövi. – kezdte el méregetni Edwardot. – Most hol hagytad a szőke szukát?

- Helló. Nem szeretnék balhét. – Edward hangja nyugodtan csengett.

- Jééé, a kisfiúnak van nyelve. Már azt hittem, hogy a ribi szájában hagytad. Nagyon el voltatok merülve egymásban. Nyálátültetést hajtottatok végre? – folytatta tovább Kín.

- Figyelj! Én nem ismerlek, de senkinek nem tűröm el, hogy így beszéljen velem. – nézett vele farkasszemet Edward.

- Fiúk, ezt talán nem kellene. – szólt közbe Kaméleon. De mintha meg sem hallották volna, csak folytatták tovább.

- Ha arcberendezés igazításra van szükséged, hergelj csak tovább! – morgott testvéremre Edward.

- De megijedtem. Te csak a csajok hanyatt döntéséhez értesz. De Bellát nem fogod felhúzni. Megértetted? – sziszegte Kín.

- És, ha ő is akarja? Ki vagy te, hogy megmondd, mit tegyen?

- A testvére. Na és te ki vagy, hogy kioktass?

- Elég legyen! – szakítottam őket félbe. – Most azonnal fejezzétek be. Már elég nagylány vagyok, hogy eldöntsem, mit szeretnék és mit nem.  Miattam nem fogtok verekedni. Tessék Ash, itt a kulcs. – nyomtam a kezébe a kocsi kulcsot. – Menjetek haza! Én is megyek nemsokára. Majd otthon találkozunk.

Kín pár másodpercig még szemezett Edwarddal, majd ellépett tőle.

- Figyelni foglak. – figyelmeztette, majd követte a lányokat a kocsihoz. Mindannyian beszálltak, majd Ash elhajtott. Hú, ez kemény volt! – fújtam ki a levegőt.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva Edward.

- Persze. De azt mondtad, beszélgetünk. Ne húzzuk az időt! – Edward a suli háta mögött található erdőbe vitt.  Csendben sétáltunk egymás mellett, amikor hirtelen megfeszült.

- Mennünk kéne. – terelt volna a másik irányba.

- Mi? – álltam meg egy helyben és nem mozdultam. – Még csak most jöttünk. És különben is beszélnünk kell. – Most szórakozik velem? Azért rángatott el idáig, hogy most visszaforduljunk? Abból nem eszik. Most szépen csicseregni fog, mint egy madár. Mondjuk, biztos nem lehet brutálisabb a titka, mint nekem. Kíváncsi vagyok, hogy fog reagálni, ha megtudja mi vagyok. Lehet, undorodni fog tőlem. Elvégre mégiscsak mutáns vagyok, vagy mi?

- Tényleg mennünk kéne. – ragadta meg a karom, s kezdett el taszigálni. Kirántottam a kezem az övéből, és dühösen néztem rá.

- Már elegem van belőled Edward Cullen. Most mégis mi a franc történt? Egyik pillanatban még mindenáron el akarod árulni a titkod, a másikba már megijedsz. Nem lehetsz ennyire gyáva, baszd meg. Annyi vér sincs a pucádba, hogy beszélj? Kezdek kételkedni benne, hogy férfi vagy egyáltalán. – néztem rajta végig gúnyosan.

- Na, idefigyelj! Te beszélsz nekem bátorságról? Te, aki összehúgyozza magát, ha rákérdezek valamire? Ugyan már! – szeme villámokat szórt. – Kis nyuszi vagy. Ne légy cinikus, kérlek.

- Mi? Te…te… önelégült hólyag. Most azonnal vond vissza! Különben…

- Különben? – lépett elém. Csak pár centi választotta el ajkainkat. Már azt hittem, hogy megcsókol, de ekkor hirtelen oldalra kapta a fejét, és riadtan nézett. Én is követtem tekintetét, és megláttam egy lányt. Döbbenten nézett ránk. Mintha nem értené, mi történik vele. Hófehér bőre figyelemfelkeltő volt. Szemei rubinvörösben pompáztak. Elég érdekes szemszín. Még soha életemben nem láttam ilyet. Igazán gyönyörűnek mondható, pedig még alig lehet 14 éves. Mit keres itt ilyenkor? Ráadásul egyedül? Ez elég furcsa.  Egy szellő suhant át az erdőn keresztül. A lány beleszippantott a levegőbe. A szemei éjfeketén csillogtak tovább, ajkán hatalmas mosoly ült. Bedrogozott volna? Edward feszülten állt mellettem, mintha várna valamire.

- Te ismered őt? – kérdeztem tőle, de ő továbbra is csak a lányra szegezte pillantását. Milyen idegesítő! Legalább válaszolhatna. Ha ő nem hajlandó beszélni, a lány talán fog.

- Hé! Ti ismeritek egymást? – váratlanul megindultam felé, s a következő pillanatban elszabadult a pokol.

Edward elém állt, mintha védelmezni akarna, a lány pedig közeledett felénk. Engem nézett, fekete, éhes szemekkel, olyan volt, mintha én a táplálékot jelenteném számára. Mintha csak az én testemre, véremre, vagy bánom is én mire szomjazna.
Edward gyorsan ment előre, csak egy elmosódó csíkot láttam belőle, s elrúgta messzire, hogy a fának essen., ami kettétört a gerincénél.  A szám nyitva maradt a csodálkozástól, ám most még valami más érzés is jött magával, mikor a lányra néztem, aki feltápászkodott. 
Színtiszta gyűlöletet éreztem. Hogy jön ő ahhoz, hogy most tönkre akarja tenni a délutánomat.
- Akkor most én jövök. - álltam előre. 
Edward gyorsan kapott utánam, s nemlegesen intetett a fejével.
- Bella, ez túl veszélyes számodra. - mondta, s a kezei megsimogatták az arcomat. Nekem senki sem mondhatja, hogy nekem valami túl veszélyes!  Látta a szememen az elszántságot, s kérdően nézett rám.
- Meg akartad tudni, hogy mi vagyok én. - motyogtam előre, a lányt nézve, aki érdeklődve szimatolgatott. Nem értettem mit csinál. - Hát akkor figyelj, és tanulj. - ugrottam előre. Bár a szél segített engem az ugrásnál azért kilencven százaléka csak az enyém volt, mivel mikor még azt hittem, hogy ember vagyok, és normális iskolába járhatok, akkor kitűnő tornász voltam. Pontosabban szertorna bajnok. Bár ezt nehéz elképzelni az ügyetlenségemmel, de mikor olyan dolog volt az mindig elpárolgott, s a cél lebegett előttem.
A lány hallotta a hangomat,  s felém kapta a fejét, megnyalta az ajkát, s ugrásra készen állt.
Persze a támadásra én is száz százalékosan készen voltam, s egy öntudatos mosoly kúszott az arcomra. Ha legyőzöm, akkor kényszerítem az igazságra.
A szememet becsuktam, elnyomtam a zajokat. Csak arra koncentráltam, hogy erőt gyűjtsek, s sikerült is, mert olyan tomboló erőt tudhattam magaménak, mint olyat még sosem tapasztalt ez a szerencsétlen világ.
A mosolyomból színtiszta vigyorgás lett, s a lány is észrevette, ezért csilingelően megszólalt.
- Azt hiszed, hogy letudsz győzni engem, a magad hitvány emberi erejével? - kérdeztem csilingelő, mégis lesajnáló hangnemmel. 
- Nem vagyok ember, ne aggódj. - morogtam, majd közelebb mentem, ahogyan ő is tett az utolsó szavainál.
- Hm... - motyogta a lány. Edward teljesen lefagyott.
Nem szólaltam meg, farkasszemet néztem a lánnyal, s az erőm egyre jobban erősödött. Azon gondoltam, hogy felégessem, megfojtsam - bár nem hiszem, hogy az sikerülni, egy érzés ezt súgja - elevenen temessem el - szerintem előbb-utóbb kiszabadulni, megint ezt súgták az érzékeim - vagy vigye el a tornádó, az olcsó tehenekkel együtt? Vagy esetleg maradjak a hagyományos, felégetős dolognál? Az sokkal tutibb. 
- Akkor mégis mi vagy te? - kérdezte flegmán a lány, s átszelte a köztünk lévő négy méteres távolságot. 
Nem szólaltam meg, csak csöndben maradtam, s termeltem magamba az energiát, hogy egy csapásnál olyan erőset adjak, mint még soha. Nagyon le akartam győzni azért, mert elrontotta a jónak készülő délutánomat.
- Válaszolj, te szajha! - szólalt a lány, s éreztem, hogy Edward feléled. Morogni kezd, jó hangosan, de egyikünk sem szentelt neki valami nagy figyelmet. Inkább egymásnak. - Válaszolj vagy olyat teszek, amit normális esetben nem tennék. - mondta indulatosan, s szinte már hallottam, ahogyan remeg az elfojtott ok nélküli dühtől. Tulajdonképpen miért is dühös rám a lány? Vagy ez csak egy olyan futó hóbort?
- Ne szólíts szajhának, kislány. - morogtam egyre jobban dühösen. Tény és való, hogy egyre jobban felmérgesített, s nem tudtam már nemet mondani a tűznek, ami szinte már a nyelvem hegyén, az ujjaimon, és a lábujjamon parázslott végigfuttatta az egész testemen. - Most olyat fogsz kapni, kislány, hogy menekülni fogsz anyucid szoknyája alá menedéket keresni. - motyogtam, majd meggondoltam magamat. - Vagyis, ha éppen lesz belőled még valami. - nevettem a  saját poénomon, ami más szemszögből nézve nem is volt vicces, maximum nekem. Pyro fajta viccek. Ez lenne a vicckönyvem neve. - Na ne essen félreértés: én a világért sem akartam senkit sem bántani, de mivel te kezdted, ezért kötelességem folytatni. - mondtam, de a vigyorom most egy önelégült mosollyá változtak. Mindig is forrófejű voltam, senki se mondja, hogy nem így volt, hát akkor ne húzzon fel senki sem, ha nem akar egy rakat megégett valamivé hasonlítani.
- MOND MEG, HOGY MI A FRANC VAGY TE! - kiáltotta a lány idegesen. Ez az! Sikerült hát feldühítenem.
- A legrosszabb rémálmod. - nyitottam ki a szememet, s a tűzzem, mintha csak erre várt volt, jött a kezemből. Minden energiám egy területre összpontosult, s oda vezette a tűzet. A lány felordított a rá kerekedő fájdalomtól. 
Állj! Én nem vagyok gyilkos! Nem akarom, hogy halálra égjen, mintha csak egy máglyára rakott boszorkány lenne. Nem!
Azzal eloltottam a rajta keletkező tüzet, s inkább bezártam egy olyan tűzgyűrűbe, amiből úgysem szabadul.

-         Törékeny vagyok, hmmm? - kérdeztem Edwardhoz visszafordulva. A szemeiben meglepettség, és egy kis csodálat is lapult. - Ezt nézd meg, hogy milyen törékeny vagyok. - nevettem, majd leszűkítettem a kört. Azért úgy, hogy a lány ne érjen hozzá, de sikongasson, s ezért jól érezem magamat..

- NE, NE, kérlek, ne! - kiáltozott a lány, s nekem megesett rajta a szívem. 
Eloltottam a tűzet, de mielőtt még szabadulhatott volna  a gyökerekkel megtartottam a kezénél, a nyakánál, a lábainál, a derekánál, s a biztonság kedvéért ezt megkétszereztem. Akármilyen erős is, ebből biztos, hogy nem szabadul.
- Most pedig beszélj szépen. - motyogtam. Szinte olyan volt, mintha nem is én lennék, hanem valaki más. - Mi vagy te?
- Ez könnyű. - motyogta a lány. - Azt hittem már réges-rég rájöttél.
- Nem így történt. - válaszoltam. Ennyire nyilvánvaló lenne? Csak én nem veszem észre?
- Egy vámpír vagyok. - mondta a lány, s Edward felé pillantott. - És ő is az. 
Bólintottam, s olyan meglepettség szivárgott végig az egész testemen, mint még soha. Edward vámpír lenne? Ez volt a nagy titok? 
- Most pedig elmehetsz. - mondtam, s lazítottam a "köteleken". - Egy feltétellel. 
- Mond, mi az. - sürgetett a lány. - Bármit megteszek, csak hagy mehessek el. - Ennyire fél tőlem? Kegyetlen voltam, végtére is ő csak egy gyerek.
- Többet nem támadsz emberekre, és ezt a kis találkozást titokban tartod. - szóltam egy kis gondolkodás után. Ez tűnt a legésszerűbbnek. - Ha meg tudom, hogy nem így volt, nem leszek ennyire kedves, mint most.
Bólintott, mire teljesen elengedtem, s abban a pillanatban egy biccentéssel távozott.
Sokáig nem szólalt meg egyikünk sem, s éreztem, hogy meg kellene szólalnunk, mert nem halogathatjuk. 
- Ez igen. - szólaltam meg úgy, hogy csak azt éreztem, hogy mozog a szám. - Szóval vámpír vagy.
Nem szólalt meg, majd mikor már hátra akartam nézni, hogy ott-e hagyott éreztem, hogy megfogja  a derekamat, s mivel nem húzódtam el az ölelésétől - basszus, miért tettem volna? - simogatni kezdte azt, áramütéseket végigfuttattva rajtam.
- Félsz? - kérdezte a fülembe.
- Nem. - válaszoltam egyszerűen.
- És miért nem? - kérdezte. Ez most komoly?
- Mert nincs miért. - válaszoltam suttogva. - Mert - amint az saját szemecskéddel is megcsodálhattál - erősebb vagyok a ti fajotoknál.
Gondolkodott, és utána sem válaszolt. Egy kis idő elteltével megkérdezte:
- És te mi vagy?
- Egy mutáns vagyok. - válaszoltam egyszerűen, s a szemébe néztem, hogy láthassam az undort, és a félelmet, de a várt hatás nem jött. Edward szemén csodálat futott át.
- Értem. - csókolta meg a fejemet. - Mi az, hogy mutáns? - kérdezte.
Biccentettem egy kidőlt farönkhöz. Leültünk rá, s mesélni kezdtem.
- Nem tudjuk pontosan, hogy honnan is származunk tulajdonképpen. Csak azt tudjuk, hogy nem vagyunk emberek, mivel halhatatlanok vagyunk. Mármint úgy, hogy képesek minket megölni, de ha nem akarják, és sértetlenül maradunk, akkor nem öregszünk meg. Elérjük a tizenhét éves kort, és megállunk. - mélyet sóhajtottam, s folytatni kezdtem történetem. - Mindegyikünknek más- és más története van. Nem maradtunk sokat, mert nagyon sokunk vagy laborokban vannak kísérleti nyúlként, vagy megöltek minket a kapzsi emberek. - csuklott el a hangom, s az első könnycsepp már le is folyt az arcomon.
Edward lecsókolta a könnycseppjeimet, s biztatni kezdett engem, hogy meséljem el a történetemet. Persze hevesen tiltakoztam, mondván, hogy ez nem éppen  a legvidámabb történet, amit valaha hallott az ember.
- Kérlek. - nézett rám aranyos, aranybarna szemekkel, amitől a csontjaim olvadozni kezdtek.
- Oké . - egyeztem bele, de még jobban hozzá bújtam. Jól estek az ölelő karok. - Mikor betöltöttem a negyedik életévemet, akkor történt valami. Elsőnek az tűnt fel, hogy a tűz közelében másként viselkedem, mint a többi gyerek. A víznek parancsoltam, megtette, amit akartam. Mikor dühös voltam, valami mindig a kárát látta. Egyszer, - mivel azt hittem, hogy szeretnek engem - a szüleimnek, és a kishúgomnak is megmutattam mit tudok. Megijedtek tőlem, s mivel akkor már réges-rég tudtak a mutánsokról elvittek egy laborba, hogy ott tartsanak. Nézd. - emeltem fel a kezemet, hogy az égő "jelemet" is megmutassam. - Ezt belém égették, mikor oda kerültem.
- Miért háromszög alakú? - kérdezte megcsókolva azt. Mintha már nem is égne annyira...
- Megjelölik az erőseket. - mondtam. - Mindenki kap valami jelet. A legerősebbek kapják a háromszög alakút. Nekem, és Kínnak olyan van.
- Kín? - kérdezte értetlenül.
- Liam. - válaszoltam, mire megvilágosodott. - Mindenkinek van egy beceneve. A képességünkről kapjuk.
- És neked mi a beceneved? - kérdezte kíváncsian.
- Pyro. - válaszoltam mosolyogva. - Igazából a négy elemet uralom, de a tűz áll hozzám a legközelebb. Sokan mondják, hogy forró fejű vagyok. Nálam ez kétértelmű megjegyzésnek számít.
- Most már értem. - nevetett fel. - Nem értettem, hogy miért szólítanak így téged. Mivel vámpír vagyok olyan dolgokat is meghallok, amit mások nem. Remek hallásunk van, remek látásunk, és persze a szaglásunk is remek. A többieknek mi a nevük, és milyen képességük van?
- Kínnal olyan képessége van, hogy nagyon erős fájdalmat tud okozni. - meséltem. - Olyan erőset, hogy a legtöbben elájulnak a fájdalomtól. Emlékszel?
Bólintott.
- Szóval az Kín volt? - kérdezte meglepetten.
- Igen. - mosolyogtam. - Angelnek, vagyis Sokkolónak olyan képessége van, hogy mondhatni megbénít téged. Ő  a kör alakú jelzést kapta, vagyis alattunk van egy "lépcsőfokkal".
- Akkor Emmettel is azt csinálta a plázában? - nevetett fel Edward. Én bólintottam. 
- Ashley képes állattá átváltozni. Ezért kapta a Kaméleon nevet. 
- Tehát akkor ő volt a hegyi oroszlán. - világosodott meg. - Most már mindent értek.   
- Igen. - bólintottam. - Meséljek tovább?
Intett a fejével, hogy igen. Nagy lélegzetet vette, majd folytattam.:
- Mindennap arra keltem fel, hogy a drótokba, amiket belém vezettek valamilyen fajta folyadékot folyatnak belém. Magam sem tudom, hogy mi volt az. Nem mertek hozzám érni, mert különben megbánták volna. Nagyon, nagyon. - mondtam, majd a kezemre néztem, amin csillogtak a parazsak. - Mindig ez van, ha csak arra gondolok is. Így éltem le ott tizenhárom kerek évet. Szörnyű volt: három naponta kaptam csak ennivalót, nagyon sovány voltam. Inni valót nem is kaptam, magam itattam magamat. Fürdeni nem tudtam, ezért azt is saját magam végeztem el. Tizennégy éves koromban bekötötték a szememet is, és nem láttam két éven keresztül semmit sem. Csont sovány voltam, és már könyörögtem a halálért. - hajtottam le a fejemet, mire Edward azon nyomban az állam alá nyúlt, felemelte a fejemet, s lágy csókot lehelt az ajkaimra. - Olyan helyen tartottak, ami tűzálló, ergo a tűzzel nem tudtam volna kiszabadulni. Megismertem Kaméleont, és Kínt, akiket pont akkor tesztelgettek, mikor én is ott voltam. Sokkolóval csak azután ismerkedtem meg, hogy másik helyre tettek be. 
A hülye tudósok azt hittek, hogy nem fogok ellenkezni, így kicserélték a záramat. Nem volt ott több mutáns, csak mi négyen, de örültem, hogy nem volt több, mert elég volt a mi szenvedésünk is. Egy levegőbuborékba zártam magunkat, s felrobbantottam az épületet. Nekünk semmi bajunk sem lett, de a tudósok mind meghaltak. Kivéve egyet. Ő éppen szabadságon volt, ezért meglátogattuk őt. Nem bírtam magamon nagyon uralkodni még azokban az időkben, szóval mi után Kín, és a többiek végeztek hamuvá égettem dühömben.
- Megértem. - simogatta az arcomat, a derekamat, a kezemet, s a hátamat Edward. Nagyon megnyugtató volt, emellett biztonságot is árasztott bennem.
- Aztán menekültünk sok éven keresztül. - meséltem.
- Pontosan mennyi ideje? - kíváncsiskodott Edward.
- Ötven éve.
- Tehát akkor hatvanhét éves vagy? - kérdezte.
- Igen. - válaszoltam bólogatva. - És te?
- 149. - mondta, s várta a reakciómat.
- Öregember. - nevettem, de csókokkal leptem el az arcát, az álla vonalát, s még a nyakát is.
- Szeretlek. - válaszolt, s a szemei annyi, de annyi szeretet sugároztak, hogy éreztem, teljesen hatalmába kerít a szerelem.
- Én is nagyon szeretlek téged Edward. - mondtam őszintén, s mélyen a szemébe néztem.
Mielőtt még ajkaink összeértek volna Edward telefonja csörögni kezdett, s gazdája szitkozódva felvette azt.
- Mondjad, Alice. - szólalt meg Edward enyhén dühös hangon.
(....)
- Rendben. - sóhajtott Edward.
(....)
- Máris megyek már! - válaszolta Edward.
(....)
- Oké, szia. - majd letette a telefont. - El kell, hogy menjek.
- Rendben. - mosolyogtam. - Haza találok egyedül is, ne aggódj.
- Oké, szeretlek. - lehelt finom csókot az ajkaimra Edward.
- Én is szeretlek, és szia! - köszöntem mosolyogva. Annyira boldog voltam most.
- Szia. - majd elfutott. Megint csak egy csíkot láttam belőle, semmi mást.
Még egy ideig néztem utána, s furcsálltam, hogy a sebem ennyire ég, és viszket. Nem törődtem vele, nem tudtam miért csinálta.
Hirtelen azonban reccsenést hallottam, s éreztem, hogy valaki a hátamba szúr egy éles tárgyat, majd a vérem csorog le a hátamon.
- Mi a...? - kérdeztem, majd valaki fejbe vágott, s mielőtt reagálhattam volna, éreztem az áramütést a hátamon, s a pokoli fájdalomtól könnyek szöktek a szemembe.
 - Végre meg van. - szólalt meg egy idegen férfi hang.
- Igen. - ezt a hangot ismerem! ISMEREM! - Szia 200.-as számú mutáns, de régen találkoztunk. - szólalt meg az ismerős hang, s éreztem, ahogyan még több éles tárgyat vágnak belém. - Én vagyok, bizony. - és akkor megláttam az arcát...
Hahahahahahaha! 17 komit a komihatár. Nem kevesebb. Puszi: Jane