4.fejezet

Hihihiihihihi! *ördögi vigyor* Na ezt kapjátok ki!:) Aki nem hitte el, hogy megteszem, most elhiheti. Kapom majd a káromkodásokat, és szidalmazásokat a fejemhez, de megérte. :-D Jó olvasást minden kedves olvasómnak!

4. fejezet

A halál íze

Kaméleon szemszöge:

Épp a terem felé haladtunk, mikor egy furcsa lökés félét éreztem  a mellkasomnál. Vagyis valami probléma történt. Én érzem meg a legjobban, mert félig állat vagyok, és az állatok megérzik ezeket a furcsa dolgokat. Például, ha valami történik a szeretteikkel.
Lássuk csak. Kín, és Sokkoló itt vannak, semmi bajuk. Anyukám, és az apám meghalt, szóval csak egy lehetőség van.
Bella sérült meg, ez teljesen biztos, s most elkezdtem félni.
- Te is érezted? - kérdeztem a megkövült Sokkolót.
- Igen, éreztem. - suttogta. - Bella.
Szinte futottunk a szekrényünkhöz, bedobáltuk a könyveinket nem törődve semmivel sem, még azzal sem, hogy sokan furcsán méregették párosunkat. Kínnel az udvaron találkoztunk. Elmondtuk neki mit éreztünk, és helyeselt.
- Én is éreztem. - bólintott. Szerencsére mi mutánsok megérezzük, ha a szívünkhöz közelálló személlyel valami történik. Mutáns dolog.
Pyro szemszöge:
Csak feküdtem a földön, a roncsok között, vérbe fagyva. Persze a hátamba, a hasamba, a nyakamba, a vállamba, a lábaimba, a fejembe, és persze az összes többi testrészembe fúródó szilánk darabokkal már nem is törődtem igazán. Először azt hittem meghaltam, de rájöttem, hogy a halál nem lehet ilyen élmény. Annál szörnyűbbnek képzeltem el, ez is ugyan olyan volt, hogy már komolyan kértem a halált, de rosszabbnak képzeltem el.
Éreztem, hogy a szívem már csak nagyon halkan, s keveset dobog, tudtam, hogy nem garantálhatom a túlélést, még ha az autó felrobbanása, és a nyaldosó lángok nem is tettek nagyobb kárt bennem égésileg. A felrobbanó autó darabjai, és a szilánkok megnehezítették a túlélésemet, s nagyon nehezen tudtam magamat - persze besegített a szél, és a víz - kioldozni a lángok fogságából, s a testemre rárakódó darabokat már nem volt se erőm, se lélekjelenlétem eltüntetni. A szememet szigorúan nyitva tartottam, mert tudtam, ha most elalszom, akkor többet nem kelek fel. Ez biztos.
Küzdöttem a szememre nehezedő álmosság ellen, a testem zsibbadása ellen, de nem ment olyan egyszerűen, mint azt a TVben, és a filmek sokaságában látni.
A számat, és a karomat tudtam mozdítani, a lábaim, mintha csak lebénultak volna.
Tudtam, hogy minden egyes elpazarolt perccel közelebb vagyok a halálhoz, minden egyes elpazarolt érzéssel nem tudom kifejezni azt, amit mindig is akartam a halálom idején. Mert fel voltam rá készülve, hogy meghalok, mert már rég, mikor kínoztak a laborban, ahol UFÓnak kezeltek megtanultam viselni a fájdalmat, de azok az átkozott könnyek mégis kibuggyantak!
Nem kértem életet, nem kértem halált! Azért született meg az ember, hogy utána meghaljon, mint valami szánalmas kis lény? Oké, én nem tudok az öregedés miatt meghalni, mert Xavier segített egy olyan szerrel, ami ezt megoldja, de meghalhatok normális sérülések miatt.
A tűz, a víz, a föld, és a levegő nem képes megölni, tehát nem éghetek szénné, nem fulladhatok meg, nem öl meg egy földcsuszamlás, nem öl meg a tornádó, de az éles tárgyak, és a vér vesztesék, és egyéb nem felsorolt esetek megölhetnek.
Most is ez történt meg.
Hallottam a tűzszikrák apró, de éppenséggel még felismerhető hangját, a szívem apró, és nagyon kevésnek tűnő dobbanásait. Hallottam, ahogyan a közeli patak csörgedezik. Hallottam a közelgő szarvasok dobogását. Hallotta mindent. 
Miért tetted azt, hogy egyedül kell, hogy meghaljak? Miért, mond meg, hogy miért!
Kín szemszöge:
Nem lehet! Pyronak nem eshet semmi baja sem! Nem! 
- Változz át, és madárként nézd át a terepet, mi megyünk egyenesen az erdős út felé. - mondtam Kaméleonnak, aki egy tömör bólintással vette tudomásul szavaimat.  Aggodalommal, és félelemmel teli arca most már nem olyan volt, mint pár perce. Komoly volt az összpontosításól. Pár másodperccel később már sólyomként állt előttünk, s mi szélsebesen haladtunk az erdős út felé. Nem volt messze ez autóval, csak pár kilométer. Maximum kettő, de lehet, hogy annyi sem.
- Nem eshet baja...nem eshet baja. - motyogta magában Sokkoló.
- Tudom. - válaszoltam a mondatára, pedig nem kérdésnek szánta.
- És ha mégis? - kérdezte ijedten.
- Erre ne gondolj, Sokkoló. - próbáltam nyugtatni, de az aggódó hangszínt persze megérezte.
- Mit csinálunk, ha meghalt? - festette az ördögöt a falra. - Mit csinálunk? Nem rendezhetünk neki rendes temetést, hisz ő nem ember csak kinézetileg! Mi lesz most? Aj, Istenem! 
- ANGEL BISHOP! - morogtam, s komolyan féken kellett, hogy tartsam magamat. HOGY KÉPZELI HOGY ILYENEKRE GONDOL? - Kérlek, koncentrálj a küldetésre. - nagyon sokba telt nekem, hogy normálisan beszéljek, hisz a hangom eltorzult volna az ijedségtől, félelemtől, aggódástól, halálfélelemtől. 
- Tudom, tudom. - mentegetőzött a kezét fent tartva.
- Pyro sok mindent túlélt már, remélhetőleg ez meg sem fog kottyanni neki. - szívtam be a levegőt az orromon keresztül, s ijedten kaptam a számhoz, mikor megéreztem a füst szagot. 
- Tudom, hogy sok mindent túlélt már, ő volt az, aki a legtöbbet volt halálveszélyben, és érezte meg már a halál ízét, de érts már meg, hogy aggódom miatta!
- Én is aggódom. - ismertem be.
- Te nyugodt vagy? - állapításnak hangozz, mintsem kérdésnek.
- Nem. - tagadtam meg kicsit erőteljesebben is, mint kellett volna. - Jobban félek, mint eddig valaha is tettem. - Csak én az aggodalmat nem mindig mutatom ki. Kell valaki - mikor Pyro nincs a közelben -, aki megnyugtat, lelket önt belétek, és támogat titeket.
Bólintott, majd még jobban rákapcsolt a futásra. Bizonyára megérezte  a füstszagot. Sólyom károgásának hangját lehetett meghalni. Olyan volt, mintha vészhelyzetet jelzene. Tudtuk mi pontosan, hogy mi történt; megtalálta Pyrot, remélhetőleg még élve.
Siettünk, s olyan gyorsan futottunk, amilyen gyorsan csak tudtunk, meg nem álltunk, siettünk. 
Megláttunk sok kidőlt, leégett fát, egy még füstölő autót, és egy lányt, aki szívmasszázst alkalmaz egy másik, a földön fekvő, ájult lányon. Tudtam kik ők: Kaméleon az, aki éppen Pyrot éleszti újra.
Gyorsan térdeltünk le Pyro mellé.
- Él még? - kérdeztem gyorsan, és meglehetősen sürgetően Kaméleontól.
Bólintott, s gyorsan, és egyben lassan nyújtotta nekem át Pyrot, hogy vigyük gyorsan a házba. Nincs innen messze, úgy száz méter.
Futottunk, ismét, de most Kaméleon is mellettünk volt, s komoly, aggódó, szerető, fájdalmas, ideges, és még sok féle fintort vágott,  miközben a szél süvített a fülünknél, fújva a hajunkat.
Szinte berúgtam az ajtót, s a közös, orvosi ellátás céljából használt szobánkba mentünk fel. Kaméleon előre ment, kihúzta az ágyat, majd elővette az altatásra használ injekciót.
- Gyorsabban! - sürgettem, majd mikor végzett letettem Pyrot az ágyra.
Tíz perccel később.
Pyronak még nagyjából dobogott a szíve, de nagyon halk volt, és eléggé lassú. Már kétszer használtuk rajta a szívmasszázst,  egyenlőre sikeresen. Sokkoló gyorsan meggyújtott egy gyertyát. Tudtuk, hogyha a láng még mindig él, akkor Pyro erőt tud gyűjteni, és megtudjuk az állapotát. A láng nagyon takarékosan égetett. Na jó, nem nevezhetjük égésnek, mert csak pislákolt. Nagyon kevés volt. Tudtuk, hogy Pyro nagyon erős, mert már egy átlag ember meghalt volna még a becsapódástól. Tudtuk, hogy a tűz nem hat rá, de a darabok, amik ráestek belső vérzést is okozhattak. A szilánkok a testében, amik felsértették azt, meglehetősen csúnya hegeket, és sebeket hagyva rajta.
Arra lettünk figyelmesek, hogy a láng már csak füstölt, s teljesen eloltódott. Gyorsan kaptam a kezemet Pyro szívéhez, s végeztem el a szívmasszázst. Öt percig csináltam, de nem volt semmi.
Sokkoló ijedten jött oda hozzám.
- Mi történt? - kérdezte ijedten.
- Leállt a szíve. - válaszoltam idegesen, s már görcsösen végeztem rajta a szívmasszázst. 
Sokkoló, és Kaméleon egyszerre kezdtek el keservesen sírni. A mindig kemény Sokkoló összerogyott a földön, s olyan keservesen sírt, hogy olyat még senki sem látott.
Folyamatosan csináltam a dolgomat, de nem történt semmi se.
Kaméleon felállt, s megfogta a vállamat. Sírt, de azt megállás nélkül, majd háromszor is nekikezdett, de csak negyedszerre sikerült neki elmondani azt, amit akart.
- Ha....gyjad.....P....p....p...y..r...o....meee....ggg....hhhhh....a...lt. - köhögött egyet. - Már nem tehetsz.....semmit sem.....
Még mindig csináltam, nem hagytam abba. Nem hittem el, hogy Pyro meghalhat.
- Kín....ne nehezítsd.......meee......gggg.... - reszketett Sokkoló. Végül Kaméleon vette le a kezeimet Pyro szívéről, ami nem dobogott már.
A kezeit a kezeimbe tette, s összekulcsolta azokat. A vállára hajtottam a fejemet, míg ő simogatott, s sírtunk. Tudom, hogy a férfiak nem szoktak sírni, de én sírtam! 
Tudtam mi történt; Pyro meghalt.
MEGJEGYZÉST!:) Most is 16 megjegyzés, és akkor holnap kapjátok a fejit:) NEM UTÁLNI ENGEM! EZT LESZÖGEZEM!