24. fejezet - Becsukódik egy ajtó

Szerelmem csókjaira ébredtem fel. Korán lehetett, mivel mikor kinyitottam a szememet sötét volt. Ilyen keveset aludtam volna? Pedig azt hittem, hogy átaludtam egy egész hónapot. Kedvesem megérezhette, hogy fent vagyok, mert egyre bátrabban csókolgatta a nyakamat, a kezeimet. Édes volt, s mikor végigsimított gerincemen elmosolyodtam. Nem tudtam tettetni, hogy alszom még, hiszen a lélegzetem felgyorsult érintésére. Ennél jobban le sem leplezhettem volna magamat. Éreztem, hogy simogat, lélegzetét vállamnál tapasztaltam leginkább. A libabőr a bőröm minden felületére terjedt át, ahol csak hozzám ért. Nem fáztam, de a szinte remegtem érintésétől. Hosszasan felsóhajtottam, majd vártam, hogy megszólaljon.

- Jó reggelt, kicsim. – csókolta meg ismét a nyakamat. – Hogy aludtál? – kérdezte bársonyos hangon.

- Jó reggelt neked is. – köszöntem felé fordulva.  – És igen, pompásan aludtam. – simítottam meg hideg, puha arcán. – Mennyit aludtam? – töröltem meg a szememet.

- Egy egész napot aludtál át. – válaszolta mosolyogva. Köpni-nyelni nem tudtam a megdöbbenéstől. Egy egész napot? Nekem csak perceknek tűnt.

- Komolyan? – kérdeztem az órára pillantva.  – Miért nem keltettél fel? – kérdeztem álmosan.

- Mert nagyon aranyosan aludtál, és bolond lettem volna felkelteni téged. – simogatott, mire libabőrös lettem. – Különben is: nagyon imádom, mikor a nevemet suttogod álmodban.

- Ez komoly? – ez meglepett. Eddig miért nem beszélt nekem erről? Vagy beszélt, csak én voltam a béna, és nem vettem észre? Olyannyira lyukas az agyam, hogy elképzelhető, hogy elfelejtettem.

- Nem mondtam még. – mosolygott angyalian. Megcsókolta a homlokomat, s édesen szusszantott egyet. Becsukta egy kicsit a szemeit, s én közben néztem, ahogyan elmélázik. Nagyon jóképű volt. Arca kisimult volt, jele nem volt a veszélyérzetnek, vagy bármi másnak. Minden tökéletesen rendben volt, ahogyan annak lennie kellett. Hirtelen kinyitotta a szemeit, s meglepettség ment végre azon. Összeráncolta a szemöldökét, ajkai elvékonyodtak, ha lehet még fehérebb lett. – Vendégeink érkeztek. – szólalt meg, s felpattant. – Hamarosan itt vannak, légy szíves kelj fel, szerelmem. – suttogta, mire bólintva felálltam. Megdörzsöltem a szememet, majd a ruháimat felkapva a fürdőszobába rohantam, hogy rendbe szedjem magamat. Beálltam a meleg vízsugár alá, hogy kimossam az enyhe kóma jeleit az arcomról. Megmostam a hajamat finom, eper illatú samponommal, majd megfürödtem, s kiszálltam a zuhanyból. Megtörölköztem, megfésülködtem, s a hajam megszárítása után felöltöztem. Egy fehér toppot, és egy kék farmert vettem fel. Hajamon nem formáltam sok mindent, csak egyszerűen kontyba fontam.  Kiléptem az ajtón, s szerelmem már felöltözve, édesen mosolyogva várt engem. Megfogtam a kezét, s elindultunk lefelé.  Érdekeltek ezek a vendégek. Azért, mert Edward eléggé ideges lett, és azért, mert lehet, hogy fontos. De kik kereshetnek? Viviana, és a kisfiú? Vagy kik? Őszintén szólva fogalmam sincs.  Kíváncsian fürkésztem szerelmemet, de az arca megnyugodott, az idegesség eltűnt róla. Azt következtettem be, hogy bizonyára változás történt az ügyben, amiről nem tudok.

- Kik jönnek? – kérdeztem. – Ismerősök? Vagy olyanok, akiket még nem ismerek? Vagy kicsodák? Nem tudtam, és a kíváncsiság nagyon furdalta az oldalamat.

- Nem ismerem őket, de minket keresnek. – válaszolta rám mosolyogva. – Gondolataik tiszták, és kedvesek. Bizonyára semmi gond sem lesz velük.

- Akkor miért lettél ideges? – kérdeztem kíváncsian. Ez a kérdés nagyon foglalkoztatott, hiszen ritkán látom Edwardot idegesnek. Ez kivételes alkalom volt.

- Mert embereket esznek. – Megértettem, hogy miért reagált ilyen különlegesen Edward. Ez védelmező ösztön volt. Hiszen a lányunkban van emberi gén is, amit nagyanyja és nagyapja után kapott. – De nyugodj meg, már próbálkoztak állatvér ivásával, és azért jöttek  el hozzánk, hogy csatlakozzanak a családhoz.

- Biztosan nem lesz probléma velük? Csak, mert bizonyára Sidney-nek jó illata van, persze ezt én nem tudom megmondani, nem vagyok szakértő az ilyesmikben. – néztem rá aggódva.

- Biztos. – bólintott enyhén megszorítva a kezemet. - Alice nem látott semmi olyat, ami bajt jósolna.  

- Rendben. – leértünk a lépcsőn, s megláttuk nagy családunkat. Kaméleon Esme mellett ült, s a kezében ott volt az édes, kicsi csöppség, Lesley. Nevelő anyukánk csillogó szemmel nézte a kisbabát, s most már biztos voltam benne, hogy ízig-vérig Martin lett a fiú. Annyira hasonlított az apjára. Az arca, a haja formája, a jelleme. A szeme azonban teljesen, és megcáfolhatatlanul az anyukájáé, Kaméleoné volt.  Körbe néztem, mindenki ott volt. Alice babusgatta a kicsi lányomat, mire elmosolyodtam. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire megkedvelik őket. Alice mögött Emmett állt, s közben mindenféle fintorokat vágott, hogy szórakoztassa kislányunkat. A kisasszony pedig mindezt élvezte. Edwardra néztem, aki szintén kislányunkat nézte. Gondoltam most már, ha ébren van, akkor mi is lehetnénk vele. Az elmúlt napok nagy kavarodással teltek, így szegénykémmel alig tudtunk lenni. Persze ebbe az is bele tartozott, hogy állandóan aludt. Kis álomszuszék. Ezt nem tudom, hogy kitől örökölte. Talán Edward valamelyik rokonától, valószínű.

- Azt hiszed, hogy nem látom? – csilingelte Alice Emmettnek, majd elnevette magát. – De nem szóltam, mert én is jól szórakoztam rajta, hogy ilyen nagyon nem gondolkozol, medve. – vigyorogott továbbra is. – Látom, hogy Bella szeretné egy kicsit megszeretgetni a kislányt, adjuk oda neki.

- De én olyan jól szórakozom! – nyafogott Emmett. Sidney hangosan nevetett, csilingelően. Furcsa, hogy ilyenkor már beszélni tud, de már most úgy nézett ki, mint egy fiatal két éves.

- Emmett bácsi, adj oda anyunak, és apunak! – hallottam meg a világ legszebb hangját. Az állam is leesett, de nemcsak nekem. Emmett, Alice, Jasper, Esme, Carlisle, Kaméleon, Kín, Sokkoló, és Edward is meglepetten néztek kislányomra. Úgy látszik, hogy most szólalt meg először.  Vicces, mert most szólalt meg először, de már most követelődzik. Akkor lehet, hogy ezt is az apjától örökölte, valamilyen szinten. Ő is mindig akar valamit, azt meg is szerzi. De ez nem rossz dolog. Kifejezetten tetszik, hogy ilyen akaratos a személyisége. Így legalább elér majd dolgokat az életben. Emmett megfogta a kislányunkat – pontosabban elvette Alice-től. – s odajött hozzánk nagy, dörgő léptekkel. Sidney kitárta a karját felém, s édesen mosolygott kivillantva picike fogait.

- Nagyon sokat nőttél, Sidney.– néztem rá angyalian. Annyira aranyos volt! Egyszerűen nem bírtam nem szeretni őt! Vörösesbarna haja még kicsi volt, de kék szeme érettséggel nézett rám. Olyan érett volt, pedig csak pár napja történtek a dolgok. A szülés, kibékülésem Edwaddal, apa és lány első találkozása. Minden, mintha egybefolyt volna. De örülök, hogy most már minden rendben van.

- Tudom anya, nagyon vártam rád! – fogta meg az arcomat apró kezeivel. Megsimogattam arcocskáját, s kedvesen mosolyogtam rá.

- Azért jól szórakoztál? – kérdeztem tőle akadozva. Furcsa volt beszélgetni vele, hiszem pár napja még a hasamban volt. Persze az akadozásba az is belesegített, hogy Edward simogatta a derekamat.

- Igen! – tapsolt Sidney, mire Emmett, és Alice nagyon elégedett fejet vágtak. – De egy kicsit untam már Emmett bácsi vicceit, és azt, hogy Alice néni folyton veszekszik vele emiatt. – kuncogott.  Én is vele nevettem, s szerelmem is csatlakozott, majd utána mindenki. – Szólni akartam nekik, hogy hagyják abba, de megígértem magamnak, hogy csak neked fogok megszólalni. – nézett rám mosolyogva. Ez meghatott. Ő is annyira várta már, hogy normális legyen minden, mint én. – Vártam aput is, és örültem, mikor felvitt hozzátok, hogy lássunk téged aludni, mami. – mesélte lelkesen Sidney. Edward roppant meglepett fejet vágott.

- Megígérted, hogy nem fogsz erről beszélni neki. – kuncogott Edward, majd megsimogatta a lányunkat.

- Bocsi apu, kicsúszott. – kuncogott apjával kislányunk.

- Egy pillanat! – értettem meg a mondottakat. Edwardra néztem, aki roppant ártatlan fejet vágott – Ezek szerint felhoztad hozzánk úgy, hogy nem keltettél fel engem? És, hogy értetted azt, hogy megígérte?

- Beszélgetünk egymással szavak nélkül. – mosolyogott. – Hallom a gondolatait.

- Azt hittem, hogy nem fogod hallani a gondolatait.  – ez persze nem volt gond, hiszen egy ennyi idős gyereknek még nincsenek titkolni valói. De majd a fiúk esete másként lesz majd. Gondolom Alice segít majd neki, hogyan titkolja el a gondolatait Edward elől. Ebben a nagynénje nagy szakértő.

- Csak azt hallom, amit meg akar velem osztani, mást nem. – válaszolt Edward, majd csókot lehelt mindkettőnk homlokára. – Hiszen félig a te fajtádból való. – mosolygott rám, majd szemeit az enyém fúrta. Tehát akkor hallja Sid gondolatait, de csak, ha szeretné lányunk. Ez hasznos lesz, legalább ő lesz a sokadik lakó a házban, aki tud hazudni szerelmemnek.

- Nyálas. – fintorgott Emmett. Amire senki sem számított, hogy a kislányunk cselekedett. Meglendítette a kezét, mire Emmett ruhája enyhén lángolni kezdett. – Mi ez? - kérdezte idegesen, mire lányunk kezével elfojtotta, a lángoló tűzet. Ámulva néztem rá. Én hónapokig tanultam ezt, mire sikerült eltanulnom a tűz eloltását, ő pedig alig pár napos, de már sikerült neki. Ráadásul: ez az én képességem! Talán ő is uralja mind a négy elemet, vagy csak a tűzet?

- Jó a képességed, kicsim. Hasznát veszed majd. – kuncogtam, majd csókokkal bombáztam el arcocskáját. Nem akartam faggatni őt, hamarosan úgyis mindenre fény derül majd, nem kell sietni sehova. Én sem szeretem, ha folyamatosan traktálnak kérdésekkel.

- De ne engem bánts vele! – nyafogott Emmett. Figyelmeztetően néztem rá, mire rögtön elhallgatott. Sikerült ismét megfélemlítenem egy vámpírt. Ez már fél siker!

- Tényleg csodálatos képesség. – dicsérte kislányát Edward.

- Apa! – nyújtózkodott Edward felé Sidney. Oda nyújtottam őt az apjának, mire rögtön a nyakába csimpaszkodott.  Annyira idilli volt a pillanat, ezért azért akartam, hogy sohase legyen vége.  Persze tudtam, hogy minden varázs, ez is megtörik majd előbb utóbb. Kislányunk annyira hasonlított az apjára, hogy szemmel rendesen is lehetett látni. A haja, a beszéd stílusa – hiába most szólalt meg igazából elsőnek, mégis érezni – a jelleme, a nézése, minden rá emlékeztet.

- Hát öcsi, le sem tagadhatnád, hogy a lányod. – szólalt meg először Jasper. Eddig nagyon nem is vettem őt észre, hiszen hallgatott. Amúgy az állatása igaz volt. Olyan volt, mintha olvasná a gondolataimat, pedig az öccse a gondolatolvasó. – Még az érzései is hasonlóak, mint a tieid. Apja lánya. – felkuncogtam. Remélem, hogy azért nem mindenben hasonlít az apjára. Itt az önmarcangolásra gondoltam.  

- Valóban nem! – mosolygott ránk Esme. Nevelőanyukánk nem tudott már hova pillantani, ugyanis egyik kislány pillanataiból sem szeretett volna kimaradni.  Alice felkuncogott, de nem tudtam még, hogy miért. Gondolom, mindjárt kiderül, legalábbis remélem. Utálom a titkolózást, de csak, ha valaki előttem csinálja, mert amúgy én is rendszeresen űzöm.

- Mikor jönnek? – kérdezte Edward húgától.

- Hamarosan. – válaszolta Alice.

- Az mikor van?

- Mindjárt.

- Pontosabba, légy szíves.

- Pár perc, öt-hatra saccolom.

- Értem.

Utálok várakozni, hiszen az olyan fölösleges dolog. Mindig várunk valamit, ami talán sosem jön el. Szüntelenül várunk, pedig van esélye annak, hogy rossz dolog fog kisülni belőle. Csak remélünk, és várunk. Mit tehetnénk még? Várjuk azokat, akikről mást nem tudunk, csak azt, hogy ide akarnak jönni, és át akarnak szokni az állatvérre. Mást nem, és ez frusztráló.

- Megjöttek! – csilingelte Alice, majd meggondolatlanul ugrott oda az ajtóhoz, s nyitotta ki azt.

- Alice, nem gondolod, hogy… – csak egyszerűen félbeszakított.

- Nem, minden rendben lesz! – valamiért Emmettre sandított, s halványlila gőzöm sem volt, hogy miért. Talán Rosalie visszajön? Vagy mi lesz? Ezt utálom a várakozásban! Sosem tudod mi lesz belőle! Csak vársz, és vársz, úgy, mintha valaki bilincsben tartaná a kezedet. Semmit sem teszel, semmit sem tudsz tenni. A tehetetlenség sokszor idegtépő. Most is az. Gyorsan történt minden. Belépett az ajtón két lány. Mind a kettőnek aranybarna szemei voltak, nem vörösek. Akkor most nem is őket vártuk?

- Sziasztok! – köszönt csilingelve az egyik. – Dana vagyok, ti vagytok a Cullen család? – kérdezte körbepillantva a társaságon. Dana nagyon szép volt, csak a bökkenő az volt, hogy a mellette álló lány is ugyanúgy nézett ki. Szóval ketten voltak gyönyörűek. Dana haja mondjuk rövidebb volt pár centivel, mint testvérének. Így majd meg lehet őket különböztetni.

- Igen! – mosolygott Alice.  – Legyetek üdvözölve, Liz, és Dana!

- Heló. – köszönt Edward.

- Sziasztok! – azonnal köszöntem én is, hiszen tudtam, így nem kell semmitől sem tartanom. Amúgy sem nagyon tartottam, hiszen jómagam is erős vagyok, de jóval lassabb egy vámpírnál.

- Heló. – köszönt Jasper is. Nagyon tartózkodó volt, de mikor meglátta, hogy Dana Emmettre pillant elvigyorodott, majd visszahajolt könyvéhez, amit éppen olvasgatott.

- Sziasztok! – mosolygott Esme, s Carlisle is biccentett. Szépen lassan mindenki köszönt, s Dana, és Liz is bemutatkozott. Azonban egy valami Danán kívül mindenkinek feltűnt: Emmett szótanul állt, s nézte Dana-t. Talán lesz valami közöttük? Végülis: Dana nagyon szép ány, és ha Emmettnek is tetszik, akkor nincsenek akadályok.  A markomba kuncogtam, miközben gondolataimba meredtem.

- Akkor csatlakozhatunk hozzátok? – kérdezte Dana mosolyogva.

- Persze, láttam, hogy csatlakozni fogtok! – mutatott be Alice egy hatszáz wattos mosolyt.

- Hogyha szeretnétek, akkor igen. – mosolygott Carlisle. – Mindig szívesen látjuk azokat, akik át szeretnének térni a jobb életmódra. Amúgy pedig: úgy látom, hogy próbálkoztatok már az állat vérrel.

- Igen. – mosolygott Liz. – Idefele csak azt ettünk, ami pedig egészen hosszú út volt. A világ másik felén éltünk, szóval így volt.

- Értem, szóval akkor bizonyára sikerült ellenállni a kísértésnek. – vágott komoly képet Esme.

- Igen! Nehéz volt, de sikerült. – válaszolta Elizabeth. 

- Ha valamit kitűzöl magad elé, akkor semmi sem lehetetlen! – vágott rejtélyes mosolyt Dana, s le sem vette a szemét Emmettről.

Két nappal később:

- Nos, szerintem én nyertem! – röhögött Elizabeth, mikor szépen elverte Jasper-t sakkban. Közel másfél órás „harc” dúlt köztük, s a végén a lány került ki győztesen. Csalások nélkül ment a dolog. Sem Edward, sem Alice nem segítethetett, úgyhogy bátyám tisztességesen vesztett.   

- Visszavágó, holnap! – morgott Jazz, de tudtam, hogy úgysem vette komolyan a dolgot. Hisz az csak jó, ha valakit elvernek. Így legalább tudja, hogy nem legyőzhetetlen, vagyis képezhetni továbbra is magát.

- Ahogyan akarod, bátyó! De úgyis megverlek megint! Nem kellene egy kicsit gyakorolnod, és utána visszavágót kérni, hm? – incselkedett az ifjú lány vámpír.

- Nem, holnap! – vigyorgott vissza Jazz.

Szerencsére mostanában minden normálisan ment, kitárgyaltunk minden fontos dolgot, így semmi gond sem akadt, amit nem lehetne orvosolni. Tetőtől talpig kiveséztük a fontos dolgokat. Például Emmett, és Rosalie viharos elválását is.

Egy nappal ezelőtt, este fele:  

- Teljesen kifordult magából, elegem van belőle! – morogta akkor Emmett, s azok után, amiket elmondott minden teljesen hihető volt. Rosalie halálosan féltékeny volt rám, és a többiekre, úgyhogy minden adandó alkalommal próbált minket bemocskolni. Persze teljesen sikertelenül.

A jelen:

Edward vadászni ment Carlisle-val, Emmettel, Alice-szel, és Danaval, így csak Esme, Jasper, Liz, Kaméleon, Kín, és Sokkoló maradtunk itt, így próbáltuk hülye viccekkel szórakoztatni egymást.

Éppen nevetés közben kopogtattak az ajtón, s mikor Jasper oda ment, hogy kinyissa meglepett a látvány. A falfehér, megkínzott arcú Electro állt előttem, s összerogyott a földön.

- Mi történt? – rohantam oda azonnal, s felsegítettem a lányt. Megtört volt nagyon. Csak nem történt valami?

- Mind meghaltak. – nyögte, majd elájult.

           Vége az első kötetnek!    

Gyermekeim! Utolsó fejezet ebből a könyvből. El is bőgtem magamat, mikor leírtam az utolsó kis szavacskát is. Annyira sok jó emlék fűz ehhez a könyvhöz. Sokat jelentnekem, szóval eszembe sincs abbahagyni. Valószínűleg harmadik  kötet is lesz majd, "Csillogó vámpírom" címen. Már az alapja meg van, csak szövögetni kell, amit majd a Nap sötét oldala közben fogok. Érdekes lesz a dolog. 15 komi alatt nem kezdem majd el a következő könyvet. Ennyi a kikötésem.  Puszi: Jane Ui: Basszus, el sem hiszem, hogy vége a B.S.C-nek!